„Senkit nem hagyunk az út szélén”


A kormány 2010 májusában, röviddel választási győzelme után hirdette ki „A Nemzeti Együttműködés Programját”. A program negyedik fejezete a szociális biztonság megteremtéséről szól, s részben ordas hazugságokat, részben beválthatatlan ígéreteket tartalmaz. Ebben a fejezetben – többek között – ilyen mondatok olvashatók: „Jól felfogott érdekünk, hogy az idősek aktivitását és tapasztalatait a legtovább hasznosíthassuk.” Máshol: „Számítunk munkájukra és több évtizedes tapasztalataikra” (mármint az idősekére). Ehhez képest a Tárki 2012-es vizsgálata azt állapította meg, hogy „az 51–61 éves népességet vizsgálva a férfiak a legutolsó helyen állnak a foglalkoztatást tekintve az OECD-országok között, és a nők is az utolsók közt vannak. Egy friss vizsgálat szerint a legnagyobb szakadék a magyar és az uniós átlag között az 50–54 éves férfiak és a 60–64 éves férfiak és nők foglalkoztatottsága között van”. A mából visszatekintve különös „bája” van a következő kijelentésnek, amely önmagáért beszél: „Nem engedjük, hogy az állami nyugdíjak mellett szolgáltatást biztosító magánnyugdíjpénztári rendszer megtakarításai veszélybe kerüljenek.” Ma viszont azt mondja Varga Mihály, utánozhatatlan cinizmussal, hogy „a nyugdíjrendszerben olyan változások történtek, amelyek nem teszik indokolttá a korábbi magánnyugdíjpénztári megtakarítások jóváírását. Aztán, fokozandó a zűrzavart, Rogán is megszólal, s persze egészen mást mond, mint a miniszter. Mindez azonban semmit sem változtat a lényegen.

A program külön kiemelte, hogy „napról-napra nagyobb az éhező, kiszolgáltatott, nyomorban tengődő gyermekek száma”. Majd hozzáteszi: „Gyermek- és ifjúságpolitikánk kulcsa, hogy minden gyermek számít.” A magát „családbarátnak” tartó kormány tervei ellenére Magyarországon mégis folyamatosan nő a gyermekszegénység. A Tárki már említett kutatása azt mutatja, hogy a gyermekszegénységi ráta Magyarországon kiugróan magas, az Európai Unión belül a legrosszabb. A gyermekszegénység az ország leghátrányosabb térségeiben 30-40 százalékos növekedést mutat. A száraz adatokból elrettentő kép rajzolódik ki: ma ebben az országban kétszázezer gyermek időszakosan vagy rendszeresen éhezik, miközben a gyerekek közel harminc százaléka anyagi deprivációban él, ami a háromszorosa az uniós átlagnak. De arról se feledkezzünk el, hogy ugyanez a „családbarát” kormány volt az, amely nominális szinten befagyasztotta a családi pótlék, az anyasági támogatás, a gyermekgondozási segély, a gyermeknevelési támogatás, az életkezdési támogatás, a pénzbeli gyermekvédelmi támogatás összegét – azaz reálértéken csökkentette ezeket az összegeket. Majd nominálisan befagyasztotta a szociális támogatásokat, illetve a helyi önkormányzatok által folyósított szociális támogatások átalakításával még tovább csökkentette őket. A példákat a kormány nagy hangon meghirdetett programja és a mai valóság közötti ellentmondásokról, a hazudozásról, a kormány morális magatartásáról és értékeiről, hosszan lehetne sorolni. S noha az itt említett intézkedések önmagukban is dermesztőek, még inkább elrettentőek egymás összefüggésében, és az ebből adódó következményekben.

Minden rendelkezésünkre álló adat azt mutatja, hogy a Fidesz-kormány hatalomra kerülése óta durván nőttek a magyar társadalmon belül a jövedelmi egyenlőtlenségek. A középosztály fragmentálódik, jelentős csoportjainak kell szembe néznie az elszegényedés reális veszélyével. Az alsó középosztály zsugorodik, és ezzel párhuzamosan – értelemszerűen – nő a szegénység. Az Eurostat adatai szerint 2011-ben a magyar népesség 23 százaléka élt súlyos anyagi nélkülözések között. Ez az arány azóta csak nőtt. Ennek a folyamatnak azonban van egy másik, ezzel szorosan összefüggő oldala is. A „nemzeti ügyek kormánya” ugyanis azzal párhuzamosan, ahogyan hagyta leszakadni a magyar társadalom jelentős csoportjait – sőt elősegítette ezt a leszakadást az egykulcsos adóval, a családi adókedvezménnyel, a rezsicsökkentésnek nevezett szemfényvesztéssel, és általában az egész „unortodox” gazdaságpolitikával – jelentős mértékben megerősítette, s politikailag magához kötötte, illetve egyszerűen „megvette” az egyébként is jómódú felső középosztályt. S akkor még nem is említettem azokat a kormánypárttal a legszorosabban összefonódott, politikailag is működő csoportokat (a papcsákokat, lángzsoltokat, zsigamarcelleket és társaikat), valamint az államot foglyul ejtő Fidesz-közeli oligarchákat, akik gazdagságukat, anyagi eszközeiket és lehetőségeiket tekintve az elmúlt több mint két év során különleges helyzetbe kerültek. Röviden összefoglalva, a Fidesz-kormány működése során a – korábban is meglévő – társadalmi egyenlőtlenségeket drámai módon elmélyítette, s a társadalom két, egyenlőtlen kiterjedésű tömbje közötti szakadékot áthidalhatatlanná tette. Ennek a szakadéknak az egyik oldalán találjuk a társadalom szűk felső rétegét, amelyen belül persze ugyancsak vannak – nem is elhanyagolható mértékű – jövedelemkülönbségek. Ezek azonban nincsenek kihatással ezeknek a csoportoknak az életminőségére. A kormánypárt ezeknek a csoportoknak a számára „mindössze” egyetlen szempontot vagy elvet tett félreérthetetlenné. Nevezetesen azt, hogy a Fidesz iránti lojalitás, a kormány és a kormánypárt támogatása, a Fideszhez való tartozás szükséges előfeltétele a meggazdagodásnak, az anyagi biztonságnak, a gazdasági sikerességnek, a társadalmi előremenetelnek. A Közgép, a Századvég, a Nézőpont ebből a szempontból csak a jéghegy csúcsait jelentik. Hiszen mindannyian ismerjük azokat az ország legkülönbözőbb szegleteiből származó történeteket, amelyek politikai okokból elmaradt megrendelésekről, cégek, vállalkozások ellehetetlenítéséről, tönkretételéről vagy éppen erőszakos felvásárlásáról szólnak. Ma mindenki tudja ebben az országban, hogy a kormánypárt országos és helyi holdudvarain kívül nincs – vagy csak véletlenszerűen van – valódi esély a gazdasági sikerességre.

A szakadék másik oldalán állókat három nagy csoportba lehet sorolni. Egyrészt ide tartoznak a dolgozó szegények, az a közel négymillió ember, akik a létminimum alatti jövedelemből élnek, azaz az egy főre jutó jövedelem a családban nem éri el a hatvanezer forintot. Másrészt ide sorolandó az időszakos munkákból, állandó létbizonytalanságban élő, számában viszont egyre növekvő prekariátus. És természetesen ide tartozik a szegénységi küszöb alatt, illetve a mélyszegénységben élők közel kétmilliós tömege is. Ez a magyar társadalom kétharmadát kitevő, mintegy hatmillió ember úgy éli az életét, hogy nincs tényleges esélye az anyagi deprivációból való kitörésre, a társadalmi felemelkedésre. És ez a jelenlegi kormány legfőbb bűne. Itt ugyanis nem egyszerűen a gazdasági válság következményeiről, és még kevésbé a korábbi kormányok elhibázott politikájáról van szó. Hanem sokkal inkább az Orbán-kormány társadalomképéről és társadalomfelfogásáról, és ennek érvényre juttatásáról. Egyszerűen fogalmazva, a kormány politikája arra irányult és irányul, hogy a hozzá hű jómódú csoportokat – az összes többi társadalmi réteg és csoport kárára – még tehetősebbé tegye, a többiekkel pedig egyszerűen nem foglalkozik, magukra hagyja, minden korábbi ígérete ellenére ott hagyja őket az út szélén, vagy éppen az „árokban”.


aiweiweineversorry.com 

Közhelynek számít, hogy a kormány szegényellenes politikát folytat. De ma már az is látszik, hogy ennél többről van szó. A kormány, a kormánypárt szegényellenes hangulatot kelt, miközben mélyen megveti és megbélyegzi a szegényeket, a nehéz sorsú embereket, a kisiklott vagy zsákutcába jutott életeket. Az elhíresült lázári mondatok, a szociális segéllyel csalók állandó, bántóan és igaztalanul általánosító felemlegetése, a közmunka és a közfoglalkoztatás körüli hazudozások és csúsztatások, a nagyvonalú munkanélküli juttatások emlegetése csupán néhány kiragadott példa egy hosszú sorból, csupán illusztrálják a kormányzati narratívát. De ugyanebbe a narratívába illik, ugyanezt a társadalomképet szolgálja a Fidesz-kormány oktatáspolitikája, a szegregáció lehetőségének a visszacsempészése, Parragh László embertelen „marhaságai” a szakképzésről és az inasokról, vagy éppen Demján Sándor elképzelései a társadalmi költségek csökkentéséről, a felsőoktatásról, a munkáról – hogy megint csak néhány kiragadott példát említsek. Mindennek alapján nem túlzás azt állítani, hogy a Fidesz-kormány és a kormányt támogatók köre felrúgta az európai liberális demokráciák egyik alapelvét, a társadalmi szolidaritást, kirekeszti a társadalomból a szegényeket, elesetteket, rászorulókat, a demokráciával összeegyeztethetetlen függőségi viszonyokat teremt, alattvalókra vágyik, nem független, kreatív, önálló polgárokra. Ily módon azonban hosszú távra tönkreteszi az országot, elvágja a jövőtől, és arra törekszik, hogy visszavezesse az egyszer már meghaladott múltba. Másként szólva, világnézetileg, kulturálisan és mentálisan gyarmatosítani akarja az országot. De előbb-utóbb mindenkinek el kell döntenie, elfogadja-e, tudomásul veszi-e, eltűri-e ezt az „új Magyarországot”.



Niedermüller Péter kulturális antropológus,
a Galamus-csoport volt tagja,
a Demokratikus Koalíció alelnöke


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!