rss      tw      fb
Keres

A Tour színe és visszája


Mark Canvendish – highroadsports.com

Vasárnap délután, Mark Cavendish elképesztő sprintjével a Champs Elysées-n, véget ért a leghíresebb kerékpárverseny, a háromhetes Tour de France. Persze az, aki végig odafigyelt rá, nem tőlem fogja megtudni ezt a tényt, azt meg, akit az egész verseny hidegen hagy, Cavendish ötödik sprintgyőzelme se fogja lázba hozni.

Nehéz is volna elmagyarázni, különösen ha nekem, laikusnak kéne vállalkoznom rá, hogy mi néznivaló van nap mint nap, órákon át egy olyan versenyen, ahol több mint 170 biciklis hajt végig napi 150-200 kilométeres távokat. Még akkor is, ha – megint csak laikusként és kizárólag laikusoknak, itt és most – nem kevés érvet tudok felhozni a mellett, hogy a híres verseny igenis élvezetes.

Nem könnyű, persze, névről, arcról, mezről és rajtszámról felismerni egy fél angol Premier League-nyi versenyzőt (és majdnem annyi csapatot), de muszáj. Mint minden versenynél, itt is muszáj kedvenc csapatot és kedvenc versenyző(ke)t választani, hogy legyen kiért szorítani, legyen kit figyelni nap mint nap, és persze az ellendrukkolás nem túl nemes lelkiállapotában muszáj folyamatosan figyelemmel kísérni az ellenfeleket is (amihez, persze, őket is ismerni kell). De ez az előismeret néhány éves gyakorlattal (hiszen évente csak három hét van rá, már ha a kisebb, kevésbé híres versenyeket nem követi az ember!) megszerezhető.

Ha ez megvan, jön a magándetektívesdi, ami a háromhetes verseny legizgalmasabb nézői foglalatossága. A kerékpársportnak ez a válfaja ugyanis mindenekelőtt csapatjáték és kombinatorikus játék. Taktikai és stratégiai megfontolásokat kell tehát keresnünk nap mint nap a csapatok és a versenyzők mozgásában, amihez nemcsak az esélyeket kell ismernünk, hanem a napi aktuális terepet is, ettől függ ugyanis, ki hogyan mozog.


A Tourmalet-szoros a Pireneusokban, az idei verseny legmagasabb
pontja (2115 m)

A hegyi befutóknál, ahol rettenetes emelkedőket kell végigbiciklizni (a bicikli magyar szó, erre később még visszatérek), inkább az egyéni teljesítmények számítanak, bár egy-egy szakaszgyőzelem- (vagy a sárgatrikó-) esélyes versenyzőnek itt is megvannak a segítő csapattársai, akik, amíg bírják, diktálják neki a tempót és fogják előle a menetszelet. Tavaly például ez lett volna az elsődleges feladata a későbbi – és idei – sárgatrikó-győztes Alberto Contadornak, hogy ugyanis vigye fel az akkor már hétszeres Tour-győztes Armstrongot a legképtelenebb hegycsúcsokra. Amikor aztán kiderült, hogy a segítő jobban bírja a gyűrődést, mint a segített, akkor Contador beintett, és függetlenítette magát Armstrongtól. Amit sokan rossz néven vettek tőle, én mélyen helyeseltem (noha amúgy Andy Schleck-drukker vagyok). A Tour sem szólhat a presztízsről, ahogy egyetlen más verseny sem. Ha arról szól, akkor a teljesítmény helyébe a tekintélytisztelet lép, és ez a sportban éppoly életveszélyes, mint a politikában.

Sík(abb) terepen azonban, amikor egy-egy napi szakasz mezőnyhajrával ér véget, kész gyönyörűség figyelni, ahogy egy-egy csapat a saját sprintere – azaz a cél előtti hajrában a legnagyobb teljesítményre képes, leggyorsabb embere – érdekében szinte kezdettől fogva taktikázik, helyezkedik, visszafogja vagy éppen felgyorsítja a mezőny menettempóját, százakárhány kilométeren át. A végkifejletnél aztán jön az igazi izgalom, nem kisebb, mint amilyet a százméteres síkfutás vagy gyorsúszás befutója jelent. A különbség az, és ez benne az egyedi, hogy itt az utolsó pillanatig csapatteljesítményeket bámulhat az ember. Ha korábban nem, az utolsó tízegynéhány kilométeren ugyanis felállnak a csapatok „vonatai”. A sprintereket szállító „libasorok”. Váltott mozdonyokkal.


A Columbia-vonat – highroadsports.com

Aki jól figyel, azt is meg tudja állapítani, hogy a húzóemberek, a mozdonyok milyen sorrendben váltják egymást a csapat élén. Hogy a Columbiánál – ez az angol Mark Cavendish amerikai csapata – az út nagy részén a német Tony Martin vagy idén a fehérorosz Konstantin Szivcov viszi a csapatot. Majd néhány kilométerrel a cél előtt végleg kiszáll a versenyből, és átadja a vezetést a csapat többi tagjának, akik, miután sorban elvégezték a rájuk eső iramdiktálást, szintén félreállnak, mígnem néhány száz méterrel a cél előtt már csak az ausztrál Mark Renshaw teker, itt már óriási sebességgel, Cavendish előtt. Kétszáz méterrel a befutó előtt aztán ő is félreáll, és Cavendish egyedül marad, pontosabban egyedül indul meg, úgy, mintha Renshaw nemcsak felvezette, hanem valami puskából ki is lőtte volna. Ez persze az ideális – és a tavalyi Touron rendszeresen megvalósuló – forgatókönyv*. Idén a többi csapat ügyesebb, okosabb volt. Megpróbálták időben szétzilálni a Columbia vonatát. Leszakítani egymásról a csapattagokat, megtörni a „mozdonyváltás” rendjét és ütemét, bezárni Cavendisht, hogy ne legyen egy szűk szabad rés sem, ahol ki tud törni, hogy lenyomja a maga lélegzetelállító kétszázas sprintjét. Csak egy hibája volt ennek a taktikának: hogy a Columbia-vonat szétzilálásában összeműködő többi csapat – egymásnak is versenytársa. Kénytelenek voltak tehát, a saját sprintereik érdekében, nemcsak a Columbiára és Cavendishre, hanem a többi sprinter vonatára is figyelni. Így bizton elmondhatjuk, hogy a kerékpárversenyekben, szerencsére, nem működik a mindenki egy ellen technikája. Megesett tehát, hogy Cavendishnek tényleg nem maradt saját vonata, de ott volt a többi vonat, amely éppúgy ellátta kétszáz méterig a felvezetés funkcióját, mint korábban Mark Renshaw (szegényt ugyanis kizárták a versenyből, ezért). A szűk rés is megnyílt (majdnem) minden alkalommal, hiszen a véghajrában már a sebességkülönbség is érvényesült a versengő sprinterek és vonatok közt, nem tudtak tehát légmentesen zárni Cavendish előtt. Szóval az idei mezőnyhajrák nem nyújtottak olyan lenyűgöző látványt, mint a tavalyiak (fantasztikus, amikor egy „vonat” kifogástalan, óramű pontosságú működésében gyönyörködhet az ember), de izgalomban nem maradtak el mögöttük.

Többet nem mesélek a Tour kínálta élvezetekről a magam laikus módján, noha volna még mit (például azt a félelmetes látványt, amint a mezőny könyörtelenül és kíméletlenül, méterről méterre megközelíti a szökevényeket, hogy végül felfalja őket – de erről majd máskor). Egy dolgot azonban nem hallgathatok el azok elől, akik netán kedvet kaptak hozzá, hogy jövő júliusban (vagy idén augusztusban a spanyol körverseny, a Vuelta idején) leüljenek a tévé elé: hogy mindezt és még sok minden mást is a verseny működéséről jószerével maguknak kell kiszaszerolniuk. Van ugyan két kommentátora az Eurosport közvetítéseinek, de tőlük fognak a legkevésbé segítséget kapni ahhoz, hogy élvezzék a versenyt. Ők ugyanis azzal ütik el az időt, hogy sztoriznak, privatizálnak, vicceket mesélnek, fél szóból is értik egymást (a néző nem, de hát ő nem is tagja a sokéves párosnak); felolvassák színtelen-szagtalan hangon a bédekkert – valóban gyönyörű tájakon és történelemszagú városokon-falvakon megy végig a Tour, így aztán a látvány nyújtotta élményt még a dögunalmas felolvasások sem tudják tönkretenni –, de a kolostor négyosztatú udvara nekik jó kis lábtengópálya; minden francia borvidéken újra és újra hosszan elmesélik, melyikük melyik bort szereti, különös tekintettel a villányira, és ebben az se zavarja meg őket, ha közben éppen csontját töri valamelyik versenyző; vannak kedvenc versenyzőik és csapataik, jobbára rájuk figyelnek, és persze vannak olyanok is, akiket észrevenni is csak akkor hajlandók, ha nagyon muszáj, akkor is csak azért, hogy magasról leszólják őket; jóízűen elpoénkodnak a nőkön, ha úgy hozza elmélkedéseik kiszámíthatatlan fonala („Belevaló asszony! A betonba!”); versengve konferálják fel a reklámokat, amelyekre aztán még hosszú másodperceket kell várni, mert a műsorrend nem az ő magánversenyüket követi; lapos életbölcsességek tárházát zúdítják a kiszolgáltatott nézőre, „szovjet” versenyzőnek titulálják az egykor volt szovjet birodalom ma már független országainak versenyzőit, belemondják a mikrofonba Contador éppen aktuális szállodájának a telefonszámát, amit csak az interjúkészítő újságíróknak adnak meg, nem azért, hogy tízmillió néző zaklassa szegényt, szóval rémes, nem is folytatom. Lehet, hogy van olyan néző, aki ezt szereti, én jaj de nem.

Amiben viszont nincs kegyelem: ha az ember Tour de France-szerelmes, aminek ők mondják magukat, és az a dolguk, azért fizetik őket, hogy ezt a nagy francia versenyt közvetítsék, kötelező minimum megtanulni a versenyzők, a csapatok és a látnivalók nevét helyesen kiejteni. A Caisse d’Epargne nevű francia bank – és névadó csapatszponzor – nevét nem lehet évek óta, konzekvensen „Kess dépranyé”-nak ejteni. A Magyarországon is ismert Bouygues Telecom nevét nem lehet „Buzs telekomnak” mondani. A számtalan útba eső francia kastélyt nem lehet „satő”-nek (chateau) ejteni, ahogy a pettyestrikó-győztes Anthony Charteau nevét sem „sartő”-nek. Egy sportkommentátornak természetesen nem kell tudnia franciául, de kérdezni neki is tudnia kell. Ezért is nem soroltam fel olyan francia neveket, amelyek váratlanul csaptak le a két kommentátorra, és amelyeknél sorozatban elképesztő kiejtési leleményekkel álltak elő. De a Bouygues Telecom csapatnév. Nem totózni kell, hanem a háromhetes versenyre való felkészülésként meg kell kérdezni alkalmas embertől, hogy biztosan „buzs”-nak ejtendő-e a név, nem „buig”-nak mondják-e véletlenül azok a tekert nyelvű franciák. És elég chateau esik útba ahhoz, hogy érdemes legyen előre kideríteni, hogyan kell megnevezni ezeket az építményeket, ha már franciául akarjuk megnevezni őket.

És még valami: ez eddig csak igénytelenség, felkészületlenség és öntelt félműveltség. Az viszont már szakmai alkalmatlanság, nézői ízléstől függetlenül, hogy egyetlenegy élő interjút sem sikerült szinkrontolmácsolniuk a három hét alatt. Nem az a baj, hogy nem tudnak franciául, spanyolul, olaszul, németül. Az a baj, hogy angolul sem tudnak. Mert minden, nem angol nyelvű interjút hivatalból szinkrontolmácsol az Eurosport. Szánalmas hallgatni, ahogy a két magyar kommentátor egy-egy elkapott névből, szóból megpróbálja kitalálni, miről is beszélhet az interjúalany. A hosszú csendszüneteket meg, hogy ne legyen annyira feltűnő, azzal szakítják meg, hogy elmesélik, ők mit mondanának az interjúalany helyében. És jókat derülnek rajta. És ez, sajnos, nemcsak az ő szakmai alkalmatlanságuk, hanem a magyar Eurosport igénytelensége is. Különösen, ha egy-egy beugrás alkalmával kiderül, hogy egyébként volna angolul is, franciául is tudó, és még a bicikliversenyhez is értő embere a televíziónak.

Ja igen, a bicikli ugyanis magyar szó. A két magyar kommentátor ugyanis, aki egyetlen más nyelvet se beszél tisztességesen, büszke rá, hogy a magyart viszont magyarul beszéli. Ezért például nem mondja azt, hogy „behúzta a győzelmet” (ami az Eurosport fiatal teniszkommentátorainak kedvenc szavajárása – én már megszoktam), mert „behúzni csak a ringben szoktak”. Ha ezt az okfejtést négyszer-ötször nem hallotta a kedves néző az elmúlt hetekben, egyszer sem. És a magyar ember nem használja a bicikli szót sem, mert a kerékpár a helyes magyar megnevezés. Hát igen. A bicikli (bicycle, bicyclette, bicicleta) nem echte magyar szó, azt hiszem, jövevényszónak mondják a nyelvészek, de a kerékpárral egyenrangú szava a magyar nyelvnek. Ellentétben az „eléhezni” kifejezéssel, amelyet a magyar nyelv nem, csak a magyar biciklis zsargon ismer és használ, meg persze a két magyar kommentátor. Hát ennyit a szemhatárról.

De a televízió a képek műfaja, úgyhogy akinek kedve és ideje engedi, ne hagyja, hogy apró bosszúságok eltántorítsák, a 2011-es Tourra várva nézzen bele augusztus végén a Vueltába.

(m. zs.)


* Sajnos az idei Champs Elysées-i befutó még nincs fent a youtube-on, de a tavalyit bátran ajánlom, már csak azért is, mert ott még a klasszikus vonatforgatókönyv érvényesült, bár ezen a felvételen, a versenynek ebben az utolsó szakaszában már csak három emberből állt a híres Columbia-vonat, a többiek dolguk végeztével korábban kiálltak. Akkor még a nagyszerű George Hincapie is a Columbia versenyzője volt, ő volt az utolsóelőtti ember Cavendish előtt, és ő robbantja ki a videón a háromtagú Columbia-vonatot a Garmin vonata mellől. De Cavendish kilövése tavaly is Renshaw dolga volt. Érdemes megnézni. És elolvasni az egyik kommentárt: „Mark már nem is csak rakéta. Ő egy… Ő egy… Mi gyorsabb egy rakétánál? Megvan! Mark egy Cavendish!


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!

лобановский класс