„Profanátordemokraták” – avagy az új keresztényellenes kurzusról
- Részletek
- 2010. július 26. hétfő, 05:16
- Csabai Tamás
Csabai Tamás
Az Antikrisztusok megsokasodtak; (Babits) |
Most, hogy már „tetszünk forradalmat csinálni”; most, hogy már papírunk is lesz arról – „méltó helyek” sokaságán kifüggesztve –, hogy mindnyájan egy akarattal megalapítottuk a NER-t (Nemzeti Együttműködés Rendszere), mind többen kapiskáljuk, hogy a kötcsei szónok nem a levegőbe beszélt. A politikai erőtér többosztatúsága múlóban, a viták immár névlegesek, az új rendszer pedig szépen és gyorsan mindent és mindenkit a „helyére rak”. Ha ez így halad, előbb-utóbb elmaradhatatlan lesz a „hivatásos rettegők” rehabilitálása.
Ámde késlekedik, s ennek oka továbbra is az, hogy az elemzők és általában a nagyközönség – történelmi anakronizmust vélelmezve, továbbá a politikai ráció diktálta érdekek felülkerekedését várva – még mindig eleve megcáfoltnak tekintik az Orbán-féle víziók valószerűségét.
Vessük fel hát újra a régi kérdést: „őrültség” csupán, amiről beszél, vagy „van benne rendszer”? Utaljuk nyugodtan az egészet a politikai nagyotmondások körébe, írjunk mindent a hatalmi megittasodás számlájára? (Talán sikerül majd érzékeltetnem, mennyire tévesen egyszerűsítenek ezek a minősítések.) Némileg másképpen: Nem lehet, hogy miközben sokan a régi-új miniszterelnök makacs küldetéstudatos fellépését csupán eszelős handabandázásnak tekintik, Orbán Viktor tud valamit, amivel a legtöbben nem számolnak?
Alaptézis: a hatalomkoncentrációval viselős politikai kísérlet biztos kudarcra lenne ítélve, ha az az alkotmányos fékek kiiktatásával, a közjogi rendszer átírásával stb. elvégzettnek tekintené a „tizenhat-húsz esztendőre” való „bebetonozás”-t. Tovább megyek: Orbán rendszertárs személyes varázsa sem tartható fenn ilyen hosszú ideig. Azt tartom, hogy az idők ilyen mértékű megváltoztatásához nélkülözhetetlen egy olyan ideológiai gyúanyag, amely képes nagy tömegeket tartósan izzásban tartani, vagyis a változhatatlanság és az erkölcsi tekintély képében tetszelgő hatalom mögé állítani.
Akik a húszas-harmincas évek világát idéző nemzeti-klerikális kurzus tartós berendezkedését valószínűtlennek tartják, egyrészt azzal érvelnek, hogy ez úgy, ahogy van, kortévesztés: nem pörgethető vissza az idő kereke, más lett a világ, de más lett a keresztény egyház, volt itt közben egy II. Vatikáni Zsinat meg miegyéb. Másrészt legalább ilyen gyakran hangoztatott ellenérv az is, hogy ez politikailag sem fizetődik ki. Nem, állítják, hisz 2002-ben is leváltották a „koronaúsztatós”, „millenniumi zászlós” kormányt, de ott van, lám, a hazánknál mélyebb vallásos érzülettel rendelkező Lengyelország esete is, ahol a Kaczynski-féle kísérlet az ország kvázi rekatolizálására ugyancsak kudarcot vallott. (Lásd ezzel kapcsolatban Scipiades Iván: Orbán radikális irányváltása és az intő lengyel példa.)
A következő fejezetben amellett fogok érvelni, hogy – az említett kudarcok ellenére is – számos tekintetben ma sokkal érettebbek a feltételek a politikai kereszténység jelentős befolyására, mi több, szövetségi partnerségére számot tartó politikai rend kiépítésére, mint az utóbbi száz-százötven esztendőben bármikor.
De hogy folytassak egy félig már legombolyított szálat: nyugodtan feltételezhetjük, hogy amikor egy politikai vezető stratégiai együttműködést hirdet meg a jelentősebb tömegbázissal bíró keresztény egyházakkal, az nem az ő és pártja szimpla ötleteléséből fakad. Még csak nem is pusztán Esztergommal egyeztetik le. Azt állítom – s akik csak egy keveset is tanulmányozták a vatikáni diplomácia működési mechanizmusát, meg fognak erősíteni –, hogy a legmagasabb körökből kellett jóváhagyást kapniuk. Hogy ez az információcsere és kapcsolattartás az Opus Dei nevű titkos, céljaiban meglehetősen militáns – tudniillik a római katolicizmus társadalmi-politikai befolyásának és beágyazottságának erősítésére hívatott, így minden bizonnyal a hazai kereszténydemokraták tevékenységét is befolyásoló – szervezeten vagy a hivatalos egyházi adminisztráción keresztül zajlik-e, mellékes.
Mi változott száz-százötven év alatt?
Akik anakronisztikusnak tartják ezt a politikai kísérletet, rendszerint kihagyják a számításból, hogy a történelem menete távolról sem csupán lineáris fejlődésben írható le. Legalább ilyen részben mozgatja a hatás-ellenhatás törvénye is.
1. A politikai kereszténység főhatalmi állása a 18. századtól kezdve fokozatosan megroggyant. A világtörténelemnek továbbra is fősodrát képező európai civilizáció túlvan azóta – hogy csak a legjelentősebb traumákat vegyük számba – két világháborún és két totalitárius rendszeren, amelyek hozzávetőlegesen százmillió ember értelmetlen haláláért felelősek. Ezzel szemben a vallási türelmetlenség történetének, annak több tízmillió áldozatával, nincs már oral historyja. Márpedig az emberek történelmi emlékezete szelektív. Az emberek csak a legutolsó elnyomó rendszerre emlékeznek, azon akarnak elverni minden port. A korábbit viszont hajlamosak a megszépítő messzeség ködébe burkolni. Különösen akkor, ha képviselői maguk is áldozatai voltak a későbbi rendszernek.
Ma nem komilfó párhuzamot vonni a középkori egyházi-politikai szövetség és az újkori egypártrendszerek között. „Hogy mi? A római katolicizmus és a kommunizmus egy lapon?!” Alapítanak egy Terror Házát, amelyben egy félemeletet sem szentelnek a vallási (döntő mértékben római katolikus) türelmetlenség áldozatainak, holott az ávósok csupán amazok kazamatáit örökölték meg, valóságos és átvitt értelemben egyaránt. S ahogy ezt előttem a kitűnő Kun István megírta (Kézcsók a kanonok úrnak), a modern állam magától értetődő módon járul hozzá a politikai kereszténység gazdasági hátterének újraépítéséhez. (Nem kérdés, hogy erőszakkal fosztották meg tőle, mint ahogy az sem, hogy egy letűnt hatalmi szövetség kedvezményezettjeként tett szert rá.) S mi sem egyszerűbb ma Magyarországon, mint legott lekomcsizni azt, aki a klerikalizmussal szembeni fenntartásait, kritikai álláspontját hangoztatni bátor. Arra a kormányzatra pedig, amelyet netán nehezebben parancsolna a lábaihoz a politikai kereszténység, mindjárt rásütni a vallásellenesség bélyegét.
2. De hogy megengedőbb legyek a honi viszonyok iránt, emlékeztetnék arra, hogy részben világjelenséggel állunk szemben. Nem csekély mértékben annak köszönhetően, hogy a római katolicizmusnak az utóbbi bő évszázadban volt ideje arra, hogy a róla kialakult negatív képet jelentősen módosítsa. Hogy rehabilitáltassa magát. Példának okáért az, hogy a Vatikán az előző századfordulón, főhatalma romjain, hirtelen a szociális ügyek védnökének kiáltotta ki magát, nagymértékben feledtetni tudta a tömegekkel, hogy a katolicizmus nagyhatalmi állásának mintegy ezer-ezerötszáz esztendeje alatt – hogyan is fogalmazzunk? – … másban volt érdekelt. Az, hogy a nemzetközivé váló és rendszerint „gyökértelennek” minősített (na persze, ismerjük e kifejezés belterjesebb változatát is) nagytőke világában, országonként más-más módon, felkarolta a nemzeti ügyet, úgyannyira, hogy immár maga tüzeli a nacionalizmust, feledtetni tudta, hogy a nemzeti gondolat megszületésének útjában nem is olyan régen, nagyjából a 19. század közepéig, általában a katolicizmus képezte a legelébb elhárítandó akadályt. (Melyik oldalon is állt a hivatalos római katolikus adminisztráció Magyarországon 1848-49-ben?)
3. Mindez azonban nem lenne elég. A politikai kereszténység tekintélyének ilyen mértékű növekedéséhez az is kell, hogy a modern politikai intézményrendszer mind kevésbé tudjon megbirkózni a társadalom bizonyos válságjelenségeivel.
Mi sem egyszerűbb, mint mindezt a polgári jogok kiszélesedésével együtt járó technikai fejlődés nyakába varrni.
A katolicizmus szellemi-lelki hatalmának hanyatlását nem kis mértékben politikai-gazdasági okok stimulálták. Azzal párhuzamosan, ahogy az ipar és a kereskedelem egyre nagyobb arányt képviselt egy-egy állam nemzeti jövedelmében, a hatalmi egyház fő jövedelembázisa, a föld, már nem volt olyan jelentős gazdasági potenciál. Ezzel párhuzamosan a politika is mind kevésbé lelte meg benne a támaszát. A türelmi rendeletek, a különböző emancipációs törvények az új polgári rend befolyásosainak igényei szerint születtek meg. A katolicizmus folyamatosan alulmaradt a kultúrharcban.
Ámde a technikai forradalom kísérte hallatlan mértékű anyagi gyarapodás nem minden ellentmondás nélkül való. Az anyagi és a szellemi javakhoz való hozzáférés ugyan jelentősen kiszélesedett, ám a társadalmi gondok kezelése a politikai építmény hatványozott közreműködését igényli. De nem fogja-e meghaladni az erejét?
A számos tényező közül csak egyet emelnék ki, a témánk szempontjából talán a leglényegesebbet. Az európai integráció jövőjével kapcsolatban nem szeretnék magabiztos jóslásokba bocsátkozni, annyit azonban talán nem elsietett dolog kijelenteni, hogy, mint látjuk, elég egy-egy gazdasági dekonjunktúra, s kiderül, hogy nincs az az összeurópai érdek – Kelet- és Dél-Európa felzárkóztatása, a szabad tőke- és munkaerő-áramlás, a devizastabilitás –, amely hosszú távon felülírhatja az azt szétfeszítő nemzeti elemet. Egy esetleges (?) energiaválság tovább repesztheti a már amúgy is gyöngülő eresztékeket.
A fenti forgatókönyv, meglehet, borúlátó, de nem utópisztikus, s lélektanilag ennyi elég is ahhoz, hogy az emberek bizalma megrendüljön a hagyományos politikai intézményrendszerben. Márpedig az egyetemességre igényt tartó ideológia által vezérelt politikai erők, mozgalmak mindig ennek meggyengülését kihasználva tudtak főszerephez jutni. Két ismert példa: a hatalmi kereszténység főhatalomra jutását Róma gazdasági, társadalmi és császárgyilkosságokkal nyomatékosított politikai válsága készítette elő, hogy a császárság politikai szétesése, feldarabolódása után még inkább kidomborodjon a részen felülemelkedő egyetemes, amit a hatalmi kereszténység képviselt. Megfontolásra ajánlom továbbá a kommunista ideológia európai térnyerésének történetét: a 20. században két nagy hullámban tört rá Kelet-Európára, mindkétszer a hagyományos elit és politikai intézmények súlyos tekintélyvesztését is eredményező nagy háborúk után.
Úgy hiszem, legutolsó megállapításom iránt a közönség nagyobb része különös megértéssel viseltetett. Pedig épp ezzel jutottunk vissza a Fidesz-KDNP 21. századi történetéhez.
A Fidesz-KDNP bolsevik típusú hatalomátvétele
A fenti alcímben a „hatalomátvétel” szó tehát nem véletlen. A NER szépséges világában már nem számít túlzónak, ha valaki a bolsevik típusú hatalomgyakorlással kapcsolatos utánérzéseit fogalmazza meg. Jóllehet nem érdektelen kérdés a lenini pártirányítás és vezérelvűség jellegzetességeinek feltárása sem, de ebben a tárgyalásban az igazán tanulságos az lesz, amikor a hatalom megragadásának bolsevik típusú útját vesszük számba.
• A Fidesz, csakúgy, mint a hazai kommunisták 1918-19-ben, majd 1946-47-ben, a morális válság áthárításával, majd felnagyításával gyarapította saját vélt erkölcsi tőkéjét. Ahogy a kommunisták az uralkodó jobboldal háborús felelősségéből, úgy élt a Fidesz a 2004. decemberi népszavazásból, a „jóléti rendszerváltás” okozta költségvetési káoszból, majd az őszödi beszéd kiváltotta sokkból.
• Tömegmozgalmat szervezett, beállt az általa felhergelt emberek dühe mögé. Hogyne jutna eszünkbe erről az úgynevezett Baloldali Blokk 1946-os „Munkás ököl, vas ököl, oda üt, ahova köll!” és „Földet vissza nem adunk!” tábláiról elhíresült felvonulásai, amelyek valójában a törvényes kisgazda kormány destabilizálására irányultak!
• Igen, destabilizálás. Nem kisebbítve a baloldali-liberális koalíció kormányzati hibáit, az elnagyolt toposzt a „nyolc év szörnyű kormányzásáról” minimum féloldalasnak kell minősítenünk, tekintettel a Fidesz tudatos destabilizáló manővereire (hogy aztán kormányzásképtelennek nyilvánítsa az útban álló hatalmat, saját magával azonosítva a nép érdekét). Ha életre kelhetnének, Károlyi Mihály, Berinkey Dénes és Nagy Ferenc tudnának erről hosszasan mesélni!
• A hadviselés nélkülözhetetlen része a suttogópropaganda fenntartása. (Az utóbbi években a leggyakrabban „a kormánynak a magzatok elvetélésére irányuló tudatos intézkedéseiről” szóló hírek jutottak el hozzám. A csúcspont a H1N1-vakcina körül elindított zavarkeltés volt. Csodálkozom is, hogy az új kormány első szimbolikus lépései között nem szerepel az oltást elutasító, majd a vírus következtében elhunyt polgárok hősi halottakká nyilvánítása.) Olyan gyalázatok elkövetését kell a politikai ellenfélre sütni, hogy a közvélemény bosszú után lihegjen, vért követeljen. Ezzel korántsem állítjuk, hogy nem létezhetnek nagy számban valóságos „ügyek”, de azokat mindenestül rá kell tolni a hatalomátvétel útjában álló politikai ellenfélre. A morális megbélyegzést nem lehet eléggé fokozni, valamint időben széthúzni, állandósítani, hisz a forradalomnak „permanensnek” kell lennie.
A szálak egybefutnak. Túlságosan is tagadni kellene a történelmi analógiák létjogosultságát ahhoz, hogy egy kézmozdulattal félre lehessen söpörni őket.
Holy Thursday Procession – flickr/palestrina55
És még valami: ha úgy lenne igaz, hogy a vörös bolsevizmus és a kereszténydemokrata bolsevizmus között létezik egy döntő különbség, tudniillik hogy az előbbi mögött ott álltak a szovjethatalom morális támogatását (1919-ben), majd 1945 után „ideiglenes itt állomásozását” élvező, ideológiai elkötelezettségű szabadcsapatok, az csak súlyosbítaná utóbbi felelősségét. Azt mondhatnánk, hogy a kereszténydemokraták külső segítség nélkül képesek arra a destabilizációs stratégiára, amihez a vörös bolsevikoknak egy birodalom támasza kellett. Csakhogy ez így nem állja meg a helyét. (Jelenleg az igazi, semmiképpen sem elhanyagolható különbség, hogy ma nem folyik vér.) Ugyanis a hazai jobboldalnak is vannak ideológiai elkötelezettségű szabadcsapatai, amelyeket egyházi közegekben készítenek elő, s amelyek feladata az ellenféllel szembeni suttogópropaganda, a mozgósítás, továbbá a feltétlen imádat „körmeneteinek” és rajongó „hozsannáinak” biztosítása. Merthogy egyetlen jól irányzott vasárnapi szónoklat egy zsúfolt templomban – istentiszteletnek álcázva – többet hoz, mint száz kampánykörút.
A „leggyengébb láncszem”
Azt állítom továbbá, hogy a Fidesz-KDNP törekvése a rajtuk kívül álló erők kormányzásképtelenségének bizonyítására kifejezetten illeszkedik a Vatikán stratégiájába. Az egyetemes spirituális nagyhatalom ugyanis egy pillanatra sem mondott le egyetemes politikai főhatalmi helyzetének helyreállításáról. Ez úgyszólván küldetéstudatából fakadó „alkotmányos kötelezettsége”. S miként a messzi múltban, úgy ma is keresi az ehhez illő partnert: a modern Konstantinokat, Justinianusokat, Pipineket, Ottókat stb. De, mint leszögeztem, ez a szövetségkeresés igazán hatékonnyá a meglevő politikai intézményrendszer válságának felerősödésével válhat, éspedig összeurópai méretekben. De, feltételezzük, a Vatikán addig sem mondhat le arról, hogy keresse a modern polgári rend leggyengébb láncszemeit, miként arról sem, hogy a hozzá lojális képviselők útján mind határozottabban álljon elő az európai alkotmány szakrális feldúsításának igényével. Nem kétlem, előbb-utóbb leszerelik az ellenállást és elérik céljukat.
Ezek a kilátások inherens módon képezik részét a hazai klerikális-nemzeti politika jövőképének. Orbán rendszertárs leginkább a 2007-es tusnádfürdői beszédében vázolta ezt, amelyben „az európai politika paradigmaváltásáról” beszélt, amelynek fő hajtóereje nem is a politikusok: a konzervatív és kereszténydemokrata pártok győzelmei, mondja, csak kifejezésre juttatják, hogy „az európai emberek érzésvilága” elfordult „ettől az előbb felidézett élet- és politikaszemlélettől” (ti. az 1968 által képviselt tekintélyellenességtől). „Az európai emberek, meggyőződésem szerint, ebben a kaotikusnak tűnő politikai helyzetben erkölcsi relativizmus helyett fogódzókat és eligazodási pontokat keresnek, illetve várnak szellemi és politikai vezetőiktől” – mondta. Más szavakkal: a roskadozó európai politikai építmények alá szorulva maguk az „emberek” adnak felhatalmazást a kereszténydemokrata jobboldalnak a politika spirituális dimenziók mentén való megújítására. Orbán rendszertárs szerint Magyarországnak ebbe az új európai szellemi áramlatba kell becsatlakoznia, implicit módon azt is sulykolva, hogy Lengyelország mellett Magyarország lehet ennek a megújulásnak a közép-európai vezércsillaga. (Netán a középhatalmi státusz reményében?)
Egyvalamit még tisztáznunk kell: akármilyen szép hívószavak az „erkölcsi fogódzó” és az „igazodási pontok” stb., mégiscsak testetlen fogalmak – a mögötte álló spirituális, de annál céltudatosabb politikai cselekvéstervvel rendelkező erők nélkül. Ki ne emlékezne a kommunista világforradalom tetszetős hívószavaira („béke és barátság”, „nemzetköziség” stb.), amelyek önmagukban ábrándos idealizmusnak minősültek volna, de nem a terjeszkedő bolsevizmus árnyékában? A nevezett tusnádfürdői beszédben ugyan egyetlen érdemi szó sem esik a kereszténységről mint az új európai szellemet erjesztő kovászról, de a hívószavak alapján nem alaptalan mindezt nem egyszerűen egy egyetemes vallási érték megelevenedéséhez, hanem az azt megtestesítő egyetemes valláspolitikai hatalom befolyásának erősödéséhez kötni.
Keresztények?
Végül – ha még egyáltalán szükség van rá – meg kell magyaráznom a címet: Mitől is keresztényellenes a most felállt forradalmi klerikális-nemzeti kormányzat?
Attól, hogy minden ízében tagadja, megcsúfolja azt, ami valóban krisztusi. Aligha lehetne ezzel többet ártani annak, akit a szájukkal vallanak.
A paradoxont egy újabb paradoxonnal színezném. Amikor Kőszegi honatya kitárja a szívét, és imigyen vallja meg hő reményét: „ha valaminek a tagadását büntetjük, akkor szívem szerint elsősorban az istentagadást kezdeném el büntetni...”, nyilván azt a meggyőződését osztja meg velünk, hogy a társadalom üdvét az istenhit általánossá válása (legyünk jóhiszeműek és a „tétele” helyett használjuk a „válása” szót) szolgálná. Tekintsünk el nagyvonalúan attól a ténytől, hogy mi sem áll távolabb attól az Istentől, akinek nevét most lépten-nyomon „hiába” „a szájukra veszik”, mint a hódolat kikényszerítése. Ám ha ilyen az Isten, aki mellé most prókátorul szegődnek, az válna csak igazán a társadalmak romlására. Ha pedig nem ilyen, akkor azzal súlyosan gyalázzák Őt.
Ha nekem nem hisznek a farizeusok e kései, de korántsem epigontehetségű utódai, higgyenek Tertullianusnak, aki A babonaságról írott művében Plutarkhoszt idézve érvel: „Ami engem illet, sokkal jobbnak tartanám, ha a világon mindenki azt mondaná, hogy Plutarkhosz nem is élt soha, mint hogy azt mondják, Plutarkhosz állhatatlan, könnyelmű és haragos ember, aki a legkisebb sértésre is felhúzza az orrát, aki semmiségek miatt megorrol és dühbe gurul.” (kiemelés tőlem, Cs. T.)
Nem az istentagadás, hanem az Isten hamis színben feltüntetése az igazi istengyalázás. Mondom ezt úgy, hogy – talán kiderül a szavaimból – személy szerint nem osztom a tagadók világnézetét sem.
Szeretném érzékeltetni néhány pontban, hogyan is ölt testet az istengyalázás az ő ethoszukban. Természetesen e helyütt csak néhány politikailag is releváns kérdést feszegetek.
• „Isten a történelem Ura.” Noha e mondat önmagában véve, teológiai értelemben is ezer sebből vérzik, legfőbb gondom az alkalmazásával van. Mert lássuk csak, hogy is szokott ez menni? 2002-ben kellő csinnadrattával közzéteszik, hogy „imádkoznak a választások Isten akarata szerinti alakulásáért”, aztán megkapják Medgyessyt. De nem hajtják meg a fejüket az Akarat előtt, nem gondolkodnak el azon, hogy miért kellett ennek meglennie, hanem beindítják a permanens forradalmat. A Trianon-emléktörvény preambulumában ott áll a felső tekintélyt reprezentáló szólam a történelem Uráról, majd egy szóval sem ajánlja senki figyelmébe a Kierkegaard által ajánlott kúrát: „az épületest, mely abban a gondolatban van, hogy Istennel szemben soha nincs igazunk”. Ehelyett mást sem hallgathatunk, mint az ez ellen az Akarat ellen való szakadatlan ágálást, önsajnálattal és követelőzéssel elegyítve, ami óhatatlanul az ószövetségi Baál- és Asera-kultuszt idézi fel bennem. (Segítek: Királyok első könyve 18. fejezet.) E magatartás láttán lepleződik csak le igazán, hogy az „Isten” neve ennek a politikai kereszténységnek a szájából nem több verbális furkósbotnál, amelyet saját önző politikai céljai érdekében suhogtat.
• Habár, mint már említettem, a nemzeti szolidaritás ügyét csak a 19. század második felétől karolta fel a katolicizmus (a protestánsok számára a vallási és a nemzeti önrendelkezés ügye Bocskaitól fogva összekapcsolódott), mára a „nemzeti” és a „keresztény” jóformán szétválaszthatatlan kategóriák.
E helyütt eltekintek annak vizsgálatától, hogy a „nemzeti-keresztény” mennyiben tekinthető a „zsidó-kommunistá”-tól való megkülönböztetés jelvényének. Az előítéletektől mentes szemlélőnek e nélkül is a kétszerkettő egyszerűségével magyarázhatjuk el, hogy a Bibliában a nemzeti hovatartozás sosem képez elsődleges minőséget. Tudniillik ez semmilyen formában nem olvasható ki az elsődleges emberi minőség számára mintául szolgáló Tízparancsolatból. Fontos közösségformáló tényező, elsősorban a nyelvi-kulturális közösség okán, de talán nem véletlen, hogy a Biblia leginkább abban az összefüggésben tesz említést a nemzeti hovatartozásról, amennyiben óv annak helytelen – ti. kirekesztő, rátarti – használatától, emberek közé torlaszt emelő botránykövétől, mi több, elsődleges minőséget elhomályosító bálványától. Az ószövetségi Izrael történetében szinte évszázadról évszázadra, Jézus Krisztus kivégeztetésével bezárólag, kimutatható, hogyan vált a nemzeti elem túlzott előtérbe állítása – a nacionalizmus – a haladás és az igazi megújulás gátjává.
• A Szentírás félreérthetetlenül tanítja, hogy „nincsen hatalom, csak Istentől” (Róm 13:1). Pál apostol, ezt kibontva, leszögezi, hogy nem az ember dolga méricskélni, mely kormányzatot tartja tiszteletben. Vagyis nem támad egyik ellen sem. A honi kereszténydemokraták számára nincs ennél tiszteletre méltóbb elv – amikor az ő kurzusuk van kormányon, de magától értetődő természetességgel zilálják a számukra nem tetsző kormányzat tekintélyét. Mi több, kiátkoznak. Semjén rendszertárs dölyfös és tüntető „gyurcsányurazás”-a például ilyen aktus: ’morálisan’ letette a miniszterelnököt a székéből. Ezt akkor is fel kell panaszolnunk, ha tudjuk, a Nagy Amortizátoron lehetetlen számon kérni a köztársasági ethoszt, hisz egy olyan kultúra örökösének vallja magát ő, amely főhatalmának mintegy másfél évezrede alatt koronás főket tarthatott sakkban a kiátkozás fegyverével, valamint annak a pápai „policynak” áhítatos képviselője ő, amely szerint „az eretnekkel szemben minden eszköz megengedett”. Ennek jegyében elegyítik a tedeumokat izzító és uszító beszédekkel, gazemberezéssel, kordonbontással, parlamenti kivonulással demonstrált negligálással, nemzetből kitagadásokkal stb., amelyek egytől-egyig annak a szelíd bibliai elvnek a szemérmetlen arculcsapása, miszerint „tartassanak könyörgések… királyokért és minden méltóságban levőkért, hogy csendes és nyugodalmas életet éljünk, teljes istenfélelemmel és tisztességgel” (1Tim 2:1-2).
• Ki kell, hogy józanítsam az olvasót: ez az érv nem érv a politikai kereszténység számára. Helyesebben, ők úgy értelmezik, hogy minden eszközzel elő kell mozdítani az istenfélő politikai vezető hatalomra jutását, tudniillik „csendes és nyugodalmas életet élni, teljes istenfélelemmel és tisztességgel” csak így lehet. (Akit ez az értelmezés meglep, az még nem hallgatott vasárnapi szónoklatot, nem tapasztalta élőben, milyen az, amikor a gyakorlott klerikus bármely textusból képes pillanatok alatt egy-egy aktuálpolitikai vonatkozást elővarázsolni.) Őket nem feszélyezi, hogy Pál apostol úgy szállt síkra e mellett az elv mellett, hogy az ő idejében híre-hamva nem volt „keresztény” kormányzatnak, de annak sem látjuk jelét, hogy ő vagy bármely apostoltársa politikai cselszövésekbe bonyolódna a „császárutódlás Isten akarata szerinti megvalósulásáért”. Az sem zökkenti ki e kevély Machiavelli-hívőket, hogy maga Jézus sem engedte magát királlyá kiáltani (János ev. 6,15), és a „zsidók királyára” féltékeny Pilátus aggodalmát is csak eloszlatni kívánta azzal, hogy kivonta magát az e világi politizálás terepéről: „az én országom nem e világból való”.
Csak hát, mondom, a politikai kereszténység számára a „csendes és nyugodalmas élet” a „kaffogó öleb”-ként (copyright by TGM) pitiző politikától kicsikart kiváltságok váltófogalma, hogy az eszmék szabad piacán való megméretés kényszere, a politikai mellőzöttség maga legyen a „vallásüldözés”.
És folytathatnám a sort, aminek végén arra a megállapításra juthatunk, hogy a kereszténydemokraták – legalábbis az effajta szerzetek – valójában „profanátordemokraták”. Szentséggyalázók a javából.
Már csupán a szóösszetétel második tagjával kellene kezdeni valamit…
Csabai Tamás, műfordító
Írásai a Népszabadságban és a Népszavában jelentek meg.