A bolgár változat
- Részletek
- Napi apró
- 2013. április 13. szombat, 03:02
- Domány András
„A bolgár álláspont a zsidókérdésben világos. Keresztények vagyunk, és a bolgár szent egyház elöljáróiként nem tehetünk mást, mint hogy a Szentírás és Jézus Krisztus tanításai alapján állunk: Isten előtt minden ember egyenlő, származásától, fajától, kultúrájától függetlenül. Ennél fogva ki kell állnunk a zsidókért, a keresztényekért és a nem keresztényekért”. Ámulva olvasom Kirill plovdivi metropolita 1940. november 14-i levelét a szófiai nemzetgyűléshez az ortodox Szent Szinódus ülése után. Hát ez ilyen világos és egyszerű? Vajon másutt és másoknak miért nem volt az?
A Holokauszt Emlékközpontban alig pár napig tartott nyitva a „Nehéz választások – sorsdöntő következmények” című kiállítás a bolgár zsidóság sorsáról. Plevneliev köztársasági elnök nyitotta meg budapesti látogatásakor, de semmilyen hírverést nem kapott. Pedig talán lett volna érdeklődés iránta, hiszen sokaknak dereng, hogy a nácikkal szövetséges országok közül egyedül onnan nem hurcolták el a zsidókat. A hír igaz, de a kiállítás árnyalja a képet.
A mintegy ötvenezer fős bolgár zsidóság jórészt asszimilált volt és hazafias érzelmű, képviselői harcoltak a bolgár hadseregben a Balkán-háborúkban és az I. világháborúban, jelentős szerepük volt a gazdaságban és a kultúrában egyaránt. De az ország a hitleri Németország szövetségese volt, és 1940-ben aláírta a háromhatalmi egyezményt. (Ezt nevezték Berlin–Róma–Tokió-tengelynek.) Rögtön ezután megszületett a „nemzetvédelmi” törvény, amely lényegesen korlátozta a zsidók állampolgári jogait, megfosztotta őket tulajdonuktól és megélhetésüktől, elrendelte a sárga csillag viselését. Ez ellen tiltakozott a bevezetőben idézett levéllel az ortodox egyház, továbbá számos politikus és civil szervezet. Borisz cár a felháborodás ellenére kihirdette a törvényt, és a végrehajtása is elkezdődött. A zsidó férfiak számára belföldi munkatáborokat létesítettek, ahol rossz körülmények között kellett dolgozniuk. De – és ennyiben hasonlított a helyzet az 1944 márciusa előtti magyarországira – életük közvetlenül nem volt veszélyben.
A német szövetségesek egyre erőltették, hogy lépni kellene a „végső megoldás” irányában. Ehhez terepként először a felbomlott Jugoszláviától megszerzett macedóniai és a Görögországtól elvett égei területeket jelölték ki. Innen 1942–1943-ban húszezer embert deportáltak Treblinkába, ahol nagy részüket meggyilkolták. A kiállításon nincs nyoma annak, hogyan reagált erre az eredeti országterület lakossága. De amikor 1943-ban el akarták indítani a tulajdonképpeni Bulgária zsidó lakosságának koncentrációs táborokba hurcolását, akkor kitört a közfelháborodás. Neves írók és más értelmiségiek tömegei tiltakoztak, mondván, hogy a beilleszkedett, az országhoz hű bolgár zsidók semmiféle veszélyt nem jelentenek. Figyelemre méltó, hogy az orvosok és a jogászok szervezete is így foglalt állást, míg például nálunk – mint ezt Kovács M. Mária többször kitűnően megírta – ezek a szervezetek kifejezetten szélsőjobb irányzatúak voltak. Egy idézett levél, megdöbbentően éles hangon, személyében fenyegette meg a cárt. És ismét az ortodox egyház: Sztefan szófiai metropolita azt írta, hogy „a hitünk, a lelkiismeretünk szerint és a polgári szabadság elkötelezettjeiként” állnak ki „a kíméletlenül üldözött zsidóság” mellett. Ez azért is feltűnő, mert mondjuk a legnagyobb lélekszámú keleti keresztény egyház, az orosz ortodoxia enyhén szólva nem így viselkedett az 1917 előtti cári időkben, és 1991 óta sem ez a hang jellemző rá. A görög vagy a szerb egyházra sem.
Az uralkodó meghátrált. Az máig vitatott, hogy néhány hónap múlva bekövetkezett halálához mennyi közük lehetett Hitler méregkeverőinek, és ha volt közük hozzá, ebben mekkora szerepet játszhatott a zsidókkal kapcsolatos vita. Ám a helyzet a gyerekkirály és régensei még hátralévő egy évében sem változott, tehát ha a megaláztatástól és sok szenvedéstől nem is, de a kínhaláltól megmenekültek a bolgár törzsterület zsidó lakói.
Filov volt miniszterelnököt, belügyminiszterét és a roppant buzgó zsidóügyi kormánybiztost a – náluk már 1944 szeptemberében bekövetkezett – kommunista hatalomátvétel után kivégezték. De nem Kelet-Európa lenne, ha nem ítélték volna 15 évre azt a Dimitar Plesev volt parlamenti alelnököt, korábbi igazságügyminisztert is, aki az 1943-as tiltakozások egyik legfontosabb szervezője volt. Hiába védték a hitközségi vezetők, csak a haláltól tudták megmenteni. A börtönhöz elég volt, hogy a bukott rendszer egyik tisztségviselőjeként tekintettek rá. Igaz, végül egy év után kiengedték, de megalázott, félreállított öregemberként nyomorgott. Csak 1973 elején, egy hónappal a halála előtt kapta meg „A Világ Igaza” címet. És hozzá kell tennem: ez utóbbi néhány sor tartalmát a kiállításon nem lehetett megtudni. Én derítettem ki utólag az interneten, mert kíváncsi lettem. Pontosabban volt egy gyanúm. És sajnos igazam lett. Ám a kiállítás ettől függetlenül tanulságokkal szolgált.
(Domány András)
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
