Dona nobis pacem
- Részletek
- 2013. április 09. kedd, 03:42
- Szlávnits László
Eredetileg az országgyűlés és a kormány által használt jelbeszédről készültem írni, de most valahogy nincs kedvem hozzá, hogy ilyen mihaszna, értelmiségi nyavalygásra fecséreljem az olvasó drága figyelmét és idejét. Elvette a kedvemet egy vasárnap délelőtti rövid beszélgetés.
Pedig jól indult, tényleg. A vasárnapi ebéd előtt róttuk a szokásos utunkat a kies Hanflandon Micukóval és Fudzsival, amikor megszólított bennünket egy kedves, udvarias férfi. Milyen szépek a kutyák, nem akiták-e véletlenül? – kérdezi. Akinek van kutyája, tudja, egy ilyen kérdés barátságok, de legalábbis egy jó kiadós beszélgetés elindítója lehet, a hasonló a hasonlónak örül megnyugtató komfortérzése lesz úrrá az egyszeri kutyológuson. Most is így kezdődött: együtt értetlenkedtünk a szimpatikus, szakállas férfival, aki éppen kerítést szerelt, hogy lehet egyáltalán kutya nélkül élni, hogy képesek emberek nem szeretni ezeket a csodálatos teremtményeket.
Aztán hirtelen elrontottam mindent. Valami olyasmit mondtam ennek a szimpatikus embernek, hogy ez, bármennyire fáj is, sajnos lehetséges, mivel hogy különbözőek vagyunk. Innen aztán már nem volt visszaút. Addig nem lesz itt rend – indított –, amíg az elmúlt 24 év politikus-csürhéjét és az összes nyugdíjast át nem világítják, és nem veszik el a régi rendszert kiszolgáló bírók, ügyészek, politikusok és orvosok luxusnyugdíját. Addig meg pláne nem, amíg a buzi brüsszeli EU-bürokraták nem engedik újra bevezetni a halálbüntetést. A mi országunkban. És higgye el – mondja a korábban még szimpatikus szakállas –, én tudom, 51 éves koromra már nagyon jól tudom, mindez azért van, mert a zsidó háttérhatalom…
Ezen a ponton hirtelen közbeszóltam és olyat mondtam, amire az első blikkre szimpatikus férfi nem számított. Na, minden jót! – ezt mondtam erőltetetten nyugodt hangon, hátat fordítottam neki, és otthagytam, mint szent Pál az oláhokat. A zsidó háttérhatalomról megkezdett mondat meg ottmaradt a levegőben.
Amikor már eltávolodtam egyszerre kutyaszerető és tőrőlmetszett antiszemita honfitársunktól, elszégyelltem magam. Nem lett volna szabad annyiban hagynom, vitatkoznom kellett volna vele, érvelni, hogy az antiszemitizmus, a rasszizmus talán még annál is alábbvaló, mint az, ha valaki nem szereti a kutyákat. Azt kellett volna mondanom, hogy én is zsidó vagyok, még ha nem vagyok is az, és hogy szégyellje magát azért, amit mondott. Ehelyett beszari módon egyszerűen csak faképnél hagytam, úgy, hogy még egy nyeszlett ellenállásfélét se tanúsítottam. Most boldogan hiheti azt, hogy jól megmondta egy zsidónak (vagy zsidó-szimpatizánsnak, ami köztudomásúlag még rosszabb) a magyarok tutiját. Jó étvágyat a vasárnapi maceszgombóc-leveshez!
A múlt héten Gerendás Péter egy szívből jövő, éppen ezért eléggé eklektikus levélben írta ki magából a fájdalmát. Azt a fájdalmat is, hogy bármerre megy, zsidózást kell hallgatnia, tort ül az antiszemitizmus. Akinek volt hozzá gyomra, az empatikus írások mellett végigolvashatott számos kommentárt, amelyek szerzői mély, belsőjükből fakadó, mondhatni zsigeri örömüknek adtak hangot annak kapcsán, hogy egy kapós orrú, nagyfülű zsidó végre-valahára elhagyja a magyarok ősi jussát képező szent hazát, ami nélkülük bizonyosan jobb hely lesz, mint maga a mennyország. A finomabban érvelők szerint Gerendás búcsúlevele nem volt elég cizellált: nem lett volna szabad összemosnia, egy bekezdésben emlegetnie a saját megélhetései nehézségeit – hiszen azokért kizárólag ő maga a felelős – és az hazai antiszemitizmus kétségtelenül jelen lévő, de azért nem-is-olyan-jelentős kortünetét. Mert hogy a kettő nem összetartozó dolog, és a szofisztikált értelmiségi a búcsúlevelében nem köti össze a köznyomorúságot a magánnyomorúságával.
Gerendás levelének minden mondata a szívembe talált. Nyilván azért voltam képes megérteni a valódi üzenetét, mert én magam sem tartozom a mindig akkurátusan, cizelláltan és pengeélesen fogalmazó, művelt magyar keresztény középosztályhoz. (Már az is kérdés, hogy lehettem egyáltalán ügyvéd.) De a ma délelőtti pár perces jobbik-szeminárium után még sokkal jobban értem azt a levelet. Azok, akik szerint az antiszemitizmus nem hétköznapi jelenség a mai Magyarországon, áltatják magukat, vagy hazudnak. Magyarország – Budapesten, a 12-es villamoson is és a festői Piripócson is – fuldoklik az antiszemitizmusban, a zsidó- és cigánygyűlöletben, a buzizásban, a köcsögözésben. Nincs az életnek olyan szegmense, olyan pillanata, amikor – akár a legváratlanabb helyzetben is – ne törhetne a felszínre ez a gyalázatos, alávaló kór.
Forrás: cink.hu
A magyar társadalom beteg. A gyűlölet beköltözött a szívekbe és nem tudom, van-e erre a kórra orvos, van-e rá orvosság…
És még valami. Április 14-én emlékezünk – mi, valamennyien, jóakaratú emberek – a náci haláltáborok felszabadítására, a deportálásokra, a Treblinkában, Dachauban, Auschwitzban meggyilkolt honfitársaink százezreire. Az erre a napra tervezett Élet menete rendezvényt egy magát hazafias motoros egyletnek nevező csoportosulás ellendemonstrációval szándékozik emlékezetessé tenni. Az erre szóló felhívásuk mottója nemes egyszerűséggel ez: „Adj gázt!” Alázatosan kérdezem a méltóságos ügyészség és a tekintetes rendőrség erre illetékes képviselőitől: meghaladja-e szellemi képességeiket annak a logikai feladványnak a megfejtése, hogy fönnáll-e valamilyen összefüggés a náci haláltáborok felszabadításának emléknapja és a gáznak egy kontextusban történő emlegetése között, és ha igen, vajon mi lehet ez a bonyolult összefüggés. Ha tényleg, egészen véletlenül, rájönnének erre a rendkívül körmönfont, többszörösen összetett feladványnak a megfejtésére, szándékoznak-e tenni bármit is? Vagy a nemzeti érzelmű motorbiciklisták csak nyugodtan adjanak gázt, ahogy a csövön kifér?* Bár, ha véletlenül nem látnának semmilyen logikai összefüggést e két dolog között, én azon se lepődnék meg, végtére is tudjuk jól, már szegény jó Dávid Ibolya se értett a focihoz, anno.
Dona nobis pacem, adj, uram, békét. Azoknak is, akik gázt készülnek adni.
* A szerk. megj.: Hétfő délutáni fejlemény, hogy Orbán Viktor az országgyűlésben közölte, „arra utasította Pintér Sándor belügyminisztert, hogy az Élet menete napján ne lehessen olyan típusú politikai természetű rendezvényeket tartani, amelyek sérthetnék a felvonulók emberi méltóságát”. „Steiner Pállal abban is egyetértett, hogy nemcsak ízléstelen, hanem mélyen bántó, az alkotmány szellemével is ellentétes minden olyan kísérlet, amely az emberi méltóságot sértve egyes népcsoportok méltóságát, történelmét és önérzetét figyelmen kívül hagyja, sőt szándékosan megsérti. ’Minden ilyen magatartást a lehető leghatározottabban visszautasítok’, mondta Orbán.” Ha tehát nem is a magyar jogrendből levont logikai és tartalmi következtetés alapján, de egyszeri alkalomra szóló miniszterelnöki döntés (kegy) következtében „a méltóságos ügyészség és a tekintetes rendőrség” ezúttal lépni fog: nem lesz „magyar” motoros menet, amely „gázt adna” a zsinagóga előtt. Megjegyzés: Orbán Viktor május elején részt vesz a Zsidó Világkongresszus budapesti közgyűlésén. (mzs)
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!