Bolgár György interjúi a Galamusban - 2013. április 5.
- Részletek
- 2013. április 08. hétfő, 02:41
- Megbeszéljük
Észak-koreai beszámoló
Szenczy Sándor, a Baptista Szeretetszolgálat vezetője
Bolgár György: - Úgy tudom, hogy Ön járt Észak-Koreában. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit csinált ott, és mit látott?
Szenczy Sándor: - Az elmúlt héten a Baptista Szeretetszolgálat vezetői Észak-Koreában jártak. Az ottani mozgássérült szövetség meghívására mentünk el. Hónapok óta terveztük ezt, és készültünk az útra, és pont az múlt héten mentünk oda. Egy programot hajtottunk végre, illetve előkészítettük a jövőbeli lépéseket, amelyeket reménységünk szerint majd nyáron folytathatunk, kiteljesíthetünk.
- Milyen fajta programot hajtottak végre, és milyeneket terveznek?
- Most gyerekekkel foglalkozunk. Az elmúlt években nagyon sok, az Európa Unióval közösen végrehajtott programunk volt Vietnamban, Kambodzsában, Irakban, illetve Jordániában is, a FLAME Program keretein belül, ami a Pető-módszeren alapul. Szociális és mozgásfejlesztést végeztünk olyan területeken, ahol ez elérhetetlen a számukra, nem tudják megfizetni. Tehát ezzel a világhírű módszerrel segítünk a mozgássérült gyerekeken, illetve a gyerekeket tanító pedagógusokat is képezzük.
- Tehát konduktorokat képeznek?
- Inkább konduktorasszisztenseket. Azt nem mondanám, hogy konduktorokat, mert az a Pető Intézet hatásköre. Mi abban segítünk, hogy eljusson ez a fejlesztés azokhoz a gyerekek, akik egyébként nem tudnak hozzájutni a legjobb ellátáshoz.
- Mennyire könnyen tudtak eljutni Észak-Koreába ezekben a vészterhes időkben?
- A Baptista Szeretetszolgálat az elmúlt tizenöt évben már rengetegszer megtette ezt az utat. Nagyon sokszor voltunk már itt. Azon kevés nemzetközi NGO szervezet közé tartozunk, akik mindig probléma nélkül bejutottak.
- Az NGO azt jelenti ugye, hogy nem kormányszervezetről, nem állami szervezetről van szó. Valószínűleg ezért nagyobb Önöknek a mozgási, bejutási lehetőségük?
- Ezért is, meg azért is, mert mi találtunk magyar kapcsolódási pontokat. Például Sarivon városában magyar orvosok dolgoztak anno, az ötvenes évek végén. Mi elkezdtük ezeket a magyar szálakat felkutatni Ázsiában, és ezeken keresztül tudunk egy úgynevezett könnyű diplomáciát végezni. Mi azt gondoljuk, hogy ez nagyon jó lehetőség arra, hogy a magyar lehetőségeket, segítségnyújtást és szolidaritást megmutassuk az embereknek.
- Hatvan év után még találtak valamilyen kapcsolatot? Találtak olyan embereket, akik esetleg a magyarokra emlékeznek, vagy magyarokat, akik az észak-koreaiakra?
- Persze, vannak, akik, kiválóan beszélnek magyarul. Nem olyan régen hallottuk, hogy amikor ázsiai úton vannak mondjuk a kormány képviselői, akkor találkoznak magyarul beszélő emberekkel. Nemrég Vietnamban járt Balog Zoltán miniszter úr, és ő is találkozott olyanokkal, akik kiválóan beszéltek magyarul, és vezetői pozícióban vannak az országban. Ilyenekkel mi is találkoztunk Koreában. Illetve találtunk egy magyar emlékművet Sarivon városában, amelyet a Koreában dolgozó magyar orvosok emlékére állítottak. Nekem egy nagyon különleges megbízatásom is volt. Megkeresett egy fiatalember, akinek a nagypapája tagja volt annak az orvoscsoportnak, amely az ötvenes években ott járt, és megismerkedett egy koreai ápolónővel, akit elvett feleségül. Ezután hazajöttek, és Magyarországon éltek. Sajnos ők már nem élnek, de az unokájuk megkért arra, hogy ha Sarivon városában járok, akkor a magyar emlékműnél imádkozzak a nagyszüleikért és Korea békéjéért.
- Önök mennyi időt töltöttek most Észak-Koreában?
- Az elmúlt hetet töltöttük Észak-Koreában. Sikerült a programot végigvinni, és rendben zajlott minden. Semmi nem maradt el, és még a határra is eljutottunk. Keszong városában is jártunk, ahol egy kicsit furcsa volt látni a kihaltságot.
- Ez az a hely, ahol nemrég bezárták az ipartelepet, vagy az ipari-kereskedelmi zónát.
- Igen. Ez egy vámmentes övezet, ahol körülbelül ötvenezer észak-koreai munkás dolgozott. Az elmúlt tíz évben sokszor tapasztaltuk már a munkánk során, hogy vannak feszültségek, és a hadgyakorlatok környékén fenyegetőzések. Azonban talán olyan még nem volt, hogy azt láttuk volna, mint a demarkációs vonalon – tehát az észak-déli határon –, ahol a déli katonák teljesen eltűntek, és az északiak elég harciasan viselkedtek, vagy legalábbis olyan dolgokat mondtak, amik nagyon megleptek bennünket. Az elmúlt tíz évben nem hallottunk tőlük hasonlókat.
- Miket mondtak? Egyáltalán Önök honnan tudták, hogy ők miket mondanak, hol, hogyan, milyen helyzetben?
- Panmindzsonban a minket kísérő katonák azt mondták, hogy nézzük meg jól ezt a helyet, mert ez volt a fegyverszüneti egyezmény megkötésének a helyszíne, és valószínűleg a jövőben ilyenre nem lesz szükségük, mert ha ők visszaütnek, akkor nem lesz kivel békét kötni. Nagyon határozott és nagyon kemény beszéd volt ez! Egyébként hasonlókkal nem nagyon találkoztunk. Általában teljes nyugalmat láttunk. Gyerekek görkorcsolyáztak az utcákon, tereken, halottak napján a családok kiültek a parkokba, és emlékeztek a halottaikra. Kirakták az urnát, amit kihoztak az urnatemetőből, és ott étkeztek, beszélgettek. Tehát mindenki kinn volt a tereken, és nem láttuk különösebb jelét annak, hogy feszültség vagy probléma lenne.
- Ezek szerint nincs se háborús feszültség, se félelem, hogy valamiféle dél-koreai vagy amerikai csapástól kellene tartani?
- Azért néhány olyan dolog volt, amit az elmúlt tíz évben nem tapasztaltunk. Például ma reggel a szállodába nagyon sok diplomata gyülekezett, és megkérdeztük tőlük, hogy mit csinálnak, miért van itt ilyen sok diplomata meg nagykövet, és olyan dolgot mondtak, ami meglepett bennünket. Azt mondták, hogy éppen most kaptak egy tájékoztatást arról, hogy ha fegyveres konfliktus törne ki, akkor hogyan és miképpen evakuálják őket. Ilyenről sem hallottunk még az elmúlt tíz évben. Tehát úgy tűnik, hogy súlyosabb a helyzet, mint ahogy mi érzékeltük vagy gondoltuk. Mi a programot végig tudtuk vinni, ezzel nem volt probléma. Negatív tapasztalatunk sem volt, és nem láttunk különösebb mozgolódást sem. Legalábbis azokon a helyeken, ahol mi jártunk. Én nagyon remélem, hogy a szokásos fenyegetőzésnél több nem lesz, és a tárgyalóasztal mellett meg tudják oldani a problémáikat.
- Nem használta föl bárki az észak-koreai oldalról azt a lehetőséget, hogy olyan európai emberek érkeztek, akik nyilván eljuthatnak akár magas politikai szereplőkhöz is? Önökön keresztül lehetne esetleg üzeneteket eljuttatni a nyugati oldalnak, mondjuk a NATO-nak, vagy akár Kínának is. Csak eszembe jutott, hogy előfordulhat ilyen diplomáciai próbálkozás is.
- Nem, direkt módon mi ilyet nem tapasztaltunk, csak nyilván hallottuk a véleményüket. Ők annyit mondtak el, hogy az elmúlt ötven évben ők egy követ nem dobtak senkire, ők egy kicsi ország, és nem értik, hogy miért kell őket bántani. Alapvetően a hozzáállásuk is ilyen jellegű. Az ő olvasatukban nyilván ők azok, akik fenyegetve érzik magukat. Egyébként a jelenlétünkben különösebben nem foglalkoztak ezzel a témával. Úgy gondolom, hogy érzékelték, hogy mi politikával nem foglalkozunk, hanem humanitárius témákra koncentrálunk, ezért mi nem tapasztaltunk ilyet.
- Egyébként milyen a helyzet Észak-Koreában? Azt olvassuk, meg halljuk évek óta, hogy ez egy borzasztóan militarizált ország. Látjuk ezeket a hatalmas díszszemléket, meg az üres utcákat, meg olvasunk, hallunk az éhínségről, szegénységről. Ön mit tapasztalt?
- Nyilván ez is elmondható az országról. Mi sem véletlenül járunk oda tizenöt éve, és nem véletlenül vesszük fel a magyarokkal a kapcsolatot. Hiszen azokon a helyeken tudunk hatékony munkát végezni, ahol van valamilyen kapcsolatunk, ezért is megyünk mindig ugyanoda vissza. Nem szóródunk szét, hanem mindig egy helyre, mindig csak Sarivonba visszük a segélyeinket, ott támogatjuk az árvaházat és a kórházat. Azonban azt is érzékeltük a tizenöt év alatt, hogy az utcák egyre jobban tele vannak gépjárművel, sokkal több tömegközlekedési eszköz van és óriási építkezések folytak a fővárosban.
- Ezek szerint nem egyértelmű a lepusztulás?
- Vannak olyan helyek, ahol igen, és vannak olyanok, ahol nem. Bizonyos kontrasztot látunk. Az egyik oldalról azt látjuk, hogy az elmúlt években még nem ismerték el az országban, hogy vannak mozgássérültek. Azt mondták, hogy olyan magas szintű az egészségügyi ellátás, hogy itt nem születnek mozgássérült gyerekek. Ez nyilván nem volt igaz. Most már azonban elismerték ezt, és egy magyar szervezet, nevezetesen a Baptista Szeretetszolgálat lehetett az első nemzetközi szervezet, amely hozzányúlhat a mozgássérült gyerekekhez, és képezheti a tanáraikat. Tehát egy új programot indíthatunk el, és ebben nyilván szerepet játszik az, hogy azért jelentős változás van Észak-Koreában.
- Bízzunk abban, hogy béke is lesz, méghozzá egy kicsit stabilabb lábakon álló, mint a mostani.
- Én is ezt remélem!
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!