Le steak Porterhouse avec Dom Pérignon
- Részletek
- 2013. április 02. kedd, 05:55
- Szlávnits László
Nagypénteken reggel hallgatom a közszolgálatinak csúfolt magyar nemzeti rádióállomást, és nem hiszek a fülemnek. Egy kedves, nyafogós hangú hölgyike arról értekezik a lelkesen alákérdező riporternek, hogy az ő vendéglőjükben bizony nem viszik ki a vendég asztalához a húst, mint ahogy az más, jobb vendéglőben szokás, hanem inkább megkérik a kedves vendéget, szíveskedjék velük fáradni a húselőkészítő terembe, ahol megmutatják neki a különböző húsokat, hogy ott válassza ki közülük, melyiket szeretné kisvártatva elfogyasztani. Az előadásnak ebben a szakaszában aztán „mesélnek” a vendégnek a húsról, elmagyarázzák, hogy mit kell a porterhouse, a tenderloin és a T-bone megnevezéseken érteni. Arról is szót ejtenek, hogy a legeslegjobb a japán import marhahús, mert ott a finom lelkű japán állattenyésztők ambróziával etetik és nektárral itatják a szerencsés jószágokat, az istálló hangszóróiból Mozart A-dúr klarinétversenye szól, és mindeközben valamelyik beosztott állatgondozó szeretettel simogatja a szerencsés marha tomporát. A boldog marha jó marha, csak az való az ínyencek tányérjára.
Rá egy napra, ugyanezen a nemzeti hullámhosszon, egy másik „gasztronómus”, ezúttal egy ficsúr, arról értekezik, hogy az igazi magyar gentleman, az, aki hic et nunc számít, csakis Champagne-ból származó pezsgőt ereszt le a torkán. Nem említtetett meg ugyan, de ott volt a levegőben: Szovjetszkoje Igrisztojét – hogy a Törley félédes rozé néppezsgőjét már ne is említsük – csakis a pórnép iszik. Úgy beszélt eme ficsúr az üvegenként néhány száz euróba kerülő itókákról, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne az, hogy vannak, akik mindezt megengedhetik maguknak. Mintha mindez – a mai Magyarországon – a legnagyobb rendben volna.
Megvan ugyan a véleményem arról, hogy mi értelme lenne pezsgőbe valódi aranyfüst-darabkákat keverni és üvegenként néhány tízezer forintért odaajándékozni azt az örömöt a nagyérdemű vásárlónak, hogy a fogyasztást követő egy-két órán belül aranyfüsttel gazdagított és így jelentősen felértékelődött vizelettől szabadulhasson meg, de mégsem értem, hogy a mai Magyarországon mi célt szolgálnak az ilyen üzenetet hordozó riportok a közszolgálati rádióban. Nem vagyok álszent és kíméletlen egalitárius sem, elfogadom, hogy kapitalista viszonyok között vannak jó páran, akik a saját szorgalmuk, kitartó munkájuk, briliáns elméjük vagy rendkívüli tehetségük eredményeként meggazdagodtak. Talán egy-két olyan gazdag is akad, aki csupán jó időben volt jó helyen, talán valamicskét lopott-csalt-hazudott is, kicsit kíméletlen volt az üzlettársaival/üzleti partnereivel és egy árnyalatnyit kegyetlen a neki kiszolgáltatott alkalmazottaival. Bizonyára ez utóbbi kategória a kisebb létszámú. Vannak tehát gazdagok mindenütt, ahol kapitalizmus van. Meg ott is, ahol kommunizmus van – lásd Kína és Észak-Korea – sőt, ott még inkább. De engem valahogy nem érdekelnek a kínai, az orosz vagy a brazil milliárdosok étkezési és egyéb szokásai, sokkal inkább az érdekel, milyen életvezetési modellt kínál ma, 2013 télies tavaszán a közszolgálatinak csúfolt rádióállomás. Azon a Magyarországon, ahol másfél millió honfitársunk gyakorlatilag éhezik, és mintegy 4 milliónyian élnek szegénységben. Ahol a középosztály már szinte nem is létezik, vagy ha igen, már álmában is attól retteg, mikor veszíti el az állását és mikor csúszik le ő is a szegények közé, ahonnan nincs visszaút. Ahol egyre kisebb bevásárlókocsikkal – inkább újra: kosarakkal – vásárolnak az emberek az élelmiszer-áruházakban, ahol minden forint kiadását kétszer meggondolják. Ahol azok a honfitársaink, akik még értelmiséginek szeretnék látni magukat, már rég lemondtak arról, hogy rendszeresen színházba, neaggy’ isten, operába járjanak, mert nincs rá pénzük, akik minőségi folyóiratokra már alig költenek, mert nincs már miből. Ahol a lakosság nem elhanyagolható sokaságának lassan már csak a legelemibb életszükségletek fedezésére lesz elég a jövedelme. Ezen a mai Magyarországon, csacsogja a fülünkbe a kedves kisasszony és a pillanatnyi pozíciójával felettébb elégedettnek tűnő ficsúr, most már aztán tapodtat se haute cuisine nélkül!
Igen: a nép főzze csak otthon a pájinkáját, egye hozzá a jóféle fokhagymás tokaszalonnát és a csabai vastagkolbászt, miniszterelnök módra. Azzal tele leend a hasa és a szája, és csöndben lesz. De az igazi magyar úr titkon, magántanáránál, már gyakorolja a franciát. No nem azért, hogy Voltaire-t olvasson eredetiben vagy hogy megértse, miről énekel az örökifjú jampi, Johnny Hallyday. Nem: elég, ha megtanulja felismerhetően elmondani a maître d’hôtelnek és a sommelier-nek, hogy ma este legszívesebben un steak Porterhouse-t kóstolna avec un petit verre de Dom Pérignon… de előbb szívesen bekukkantana a konyhába és a pincébe. Hogy tudja, mit eszik és mit iszik – elvégre egy úr a pokolban is úr, és 2013 Magyarországán ad magára. A közszolgálati rádió is bemondta, akkor pedig tutira úgy van.
P.s. A krisnások húsvéti ételosztásán legalább ugyanolyan hosszú, több száz méteres volt a sor, mint legutóbb, karácsonykor. T-bone steaket és Mumm pezsgőt ezúttal nem kínáltak.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
