Tele a hócipőm! A szellemi munka ára…
- Részletek
- Napi apró
- 2013. március 29. péntek, 04:30
- Nagy Zsuzsanna
Mindjárt itt a húsvét, és hó fedi a tájat. Elég már a télből, de csak nem akar olvadni-szűnni a hótakaró. Ha már így alakult, legyen akkor szó a hócipőmről, mert bizony már egy ideje igencsak tele van. És nemcsak a téllel. Bár amiről szó lesz, arról nem illik beszélni, s nem is nagyon szoktam. Talán mert valahol szégyellem is.
Pontosan négy éve annak, hogy ún. kommunista szombatokat tartok. Akinek ismeretlen ez a kifejezés, az bizony túl fiatal ahhoz, hogy tudja, mit jelentettek ezek a szombatok annak idején, a létező szocializmusban. Ingyen munkát, mégpedig a köz javára végzett ilyen-olyan, persze a köz számára hasznosnak ítélt munkát. Már-már közmunkát. Akkoriban sem szabad választás dolga volt, hogy mentünk, s csináltuk, amit kellett. De hogy 2013-ban már megint, vagy még mindig, újra és újra sokadmagammal űzzük ezt a sportot, pontosabban, űznek-kergetnek bele minket ebbe a játékba, azt azért nem gondoltam volna.
A kommunista szombat (és péntek délután) úgy jön ki, hogy az iskolában, ahol tanítok, van esti tagozat is, ahová a munkában megfáradt hallgatók járnak, mellesleg fizetnek is érte, nem is keveset. Mert máskor nincs lehetőségük, idejük tanulni. Az órák pénteken 13 órától 20 óráig, szombaton 8-tól 18 óráig tartanak. Nagyjából kéthetente, egész tanévben. Öt évvel ezelőtt, amikor az első ilyen képzés elindult, bruttó 5000 forintos óradíjat kaptunk. Ez az akkori árakhoz képest nem volt túl sok, de viszonylag tisztességes fizetségnek számított. A pihenéstől elvett péntekek és szombatok miatt kicsit mégiscsak kompenzálva érezhettük magunkat. Egy év elteltével az igazgató párás szemmel közölte, hogy kéri a tanárokat, átmenetileg mondjanak le a megbízási díjukról, mert az iskola olyan anyagi helyzetbe került, hogy az innen származó bevételeket a rezsiköltségekre kell fordítani. Meghoztuk az áldozatot. Átmenetileg. Ez az átmenet azonban négy éve tart. Azóta senkinek eszébe nem jutott, hogy újra gondolja, tart-e még a szükségállapot. Csak morgunk csendesen, mert már ott tartunk, örülünk, hogy még van munkánk.
Van ugye a munkaidő, az a heti 40 óra. Ha tanár az ember, akkor ezt a munkaidőt nem olyan egyértelműen, azaz látványosan a munkahelyén tölti, hanem otthon is dolgozik. Mondjuk délután, este, éjjel, mikor hová tudja beleilleszteni az életébe és a házi teendői közé a feladatait. Készül az órákra, dolgozatokat állít össze és javít, szakirodalmat olvas, könyvtárba jár (jó, jó, már egyre kevesebbet, mert ott az internet, ami otthonról is elérhető) stb. Ezernyi olyan aprómunka ez, amelyet nem a tanteremben vagy az irodák négy fala között lehet végezni. Irigylik is érte a tanárokat, hogy sokszor nem a munkahelyükön vannak. Meg különben is, a tanári munka nem is munka a szó klasszikus értelmében. Nem termel, nem állít elő semmit, nem hoz profitot, nem lesz tőle koszos az ember ruhája és keze, nem kell hozzá drága szerszám vagy alapanyag. Épp csak a jövő generációinak sorsa múlik azon, hogyan dolgozik e mesterség művelője. A keresztanyámnak virágboltja van. Kora hajnalban megy a virágpiacra, névnapok és ünnepek táján, na meg temetéskor késő estig köti a csokrokat, koszorúkat. Amikor épp nem morgós kedvében van, azzal tréfálkozik, hogy kérdezgeti, miért lettem tanár. Mert ő kapásból tudna mondani három érvet mellette: a tavaszi, a nyári és a téli szünetet. És mielőtt még szóhoz jutnék, közli, ne is mondjak semmit, mert amit én csinálok, az nem is munka. „Ott állsz vagy ülsz és csak beszélsz, nem?” És mutatja a virágszárak és gallyak szabdalta kezeit, a földtől piszkos ujjait, körmeit. Látom, persze, hogy látom. Hát nem válaszolok. Ott és akkor nem, mert a családi (ál)béke fontosabb. De egyszer végre elmondanám, annak, aki képes meghallani, hogy munka sokféle van. Fizikai, lelki és szellemi munka. Sőt, olyan is, ami egyszerre minden téren megterhelő. A tanári például ilyen. De tudnék sorolni sok-sok hasonlót. Sorolni igen, de rangsorolni nem. Mert nem lehet és nem is kellene rangsorolni a munkákat, sem az embereket, akik épp ilyen vagy olyan foglalkozást űznek.
Mielőtt még bárki félreértené, leszögezem: nem panaszkodni szeretnék. Egyáltalán nem, hiszen én akartam tanár lenni, amióta az eszemet tudom. És huszonnégy éve egyfolytában, a mai napig is imádom az egészet, és örülök, hogy ezt választottam. Akkor is, ha ebben a kulturálatlan országban ezt a munkát nem becsülik meg úgy, ahogyan kellene. Pontosítok: ezt a munkát sem becsülik meg úgy, ahogyan kellene.
A kétkezi munka csak azért jut eszembe folyton, mert arról mindenki számára olyan egyértelmű, hogy munka. Senkinek nem jut eszébe megkérdőjelezni, hogy a kőműves, a varrónő, a cukrász stb. valóban dolgozik. Hajol, lapátol, izzad, ül, talpal, néz, gyúr – fárad. A szellemi munkás ezzel szemben – ahogy a keresztanyám mondja – csak beszél. Esetleg gondolkodik. Vagy ír. Az utóbbi legalább fárasztó, mert sokat ül, és gépel. Bámulja a monitort, és elfárad a szeme. Vagy körmöl, használja a kezét, bepiszkolja a tintával. Na de ez azért mégis más, mint dolgozni.
Ha formában lennék, ilyenkor azt mondanám, oké, cseréljünk, csak két napra. Nem mondom, hogy tudnék falat rakni, ruhát varrni vagy tortákat sütni. De fizikai munkát igenis szoktam és tudok is végezni. Felásom a kertet, ha kell, álló napon át, lenyírom a füvet, megfőzöm az ebédet, mosok, takarítok, megsütöm a húsvéti kalácsot. És eközben, ez előtt, ez után megírok egy ilyen vagy egy hosszabb, mondjuk százoldalas szöveget, elolvasok egy könyvet, kijavítok kétszáz vizsgadolgozatot. Mellékesen, csak úgy, mert ugye ez nem munka. Szórakozás. Amúgy nekem szinte tényleg az. Ám ahhoz, hogy ez így legyen, kellett az a húsz év az iskolapadban (oké, ez már a doktori iskolával együtt jött ki). És a másik huszonnégy a katedrán. És még ma is minden nap, amelyet a tanteremben vagy a készüléssel töltök, tanulok. Frissen jár az agyam, élvezettel gondolkozok, vitatkozok, érvelek, könnyedén fogalmazok és írok. Részben adottság, részben gyakorlat. Látszólag nem is megterhelő. De ezzel nem kellene visszaélni. Mert élni nekem is meg kellene valamiből. Mondjuk a szellemi munka árából, ami igenis mérhető. Lenne.
És a kommunista szombat persze nem az egyetlen, amiért most tollat (mi mást?) ragadtam. Kaszát-kapát mégse tudok, és nem is akarok. Sorolhatnám azokat az alkalmakat, amikor felhívnak, hogy tartsak meg egy előadást egy egyesületnél, amelyiknek valószínűleg lenne pár ezer forintja tiszteletdíjra, de meg sem kérdezik, mennyiért vállalom el. Hogy van pénzük, azt onnan gondolom, hogy a logójukkal ellátott igényes mappát, jegyzetfüzetet és tollat kapok ajándékba a fellépésemért. Oké, megyek. Egyszer, kétszer, háromszor. S közben elképzelem, amint egyszer, kétszer, háromszor kihívom a gázszerelőt, hogy ugyan nézzen már rá a kazánra, mert valami nem stimmel vele. Nem is kell kérdeznem, már a telefonban azonnal mondja, mennyit kér a kiszállásért és a gyógyító pillantásért. Megpiszkálja, semmi gond. Tízezer. Egyszer, kétszer, háromszor.
Vagy amikor tematikát készítek egy képzési programhoz, majd ugyanebből a tananyagból kétnapos módszertani felkészítést tartok oktató kollégáknak vidéken, koszt-kvártélyért, s még útiköltséget sem fizetnek. Mert ezt nem tervezték be a költségek közé. Cserébe megígérik, hogy majd ha az igazi képzés elindul, ott is kapok néhány tanfolyami csoportot, amiért már jár óradíj. A fodrászomnak mondanám csak, hogy figyelj, most nem tudok fizetni, de hozok neked vacsorát, sőt, nálunk is alhatsz ma este, és legközelebb is hozzád jövök. Nem tudom, mit szólna. Illetve de, tudom.
Vagy meséljem el azt az esetet, amikor a korábban tisztességesen megfizetett versenyvizsga-bizottsági tagságot szintén ingyen várta el egy meglehetősen nagy állami cég? Igaz, az utolsó pillanatban, mikor már indultam hazafelé a kocsival, a helyi szervező utánam szaladt, a motorháztetőn íratta alá velem az átvételi elismervényt, s közben zavartan a kezembe nyomott egy néhány tízezer forintos vásárlási és könyvutalványt. Méltó elismerés, elismerem.
Megyek holnap a piacra tojásért. Mégiscsak húsvét közeleg. Kipróbáljam, mit szólna hozzá a tojásosnéni, ha könyvutalványt ajánlanék neki fizetségül? Nem csodálkoznék, ha ő erre azt mondaná, tele a hócipője. Lehet, hogy más is próbálkozik nála, aki szellemi munkából próbál megélni ebben az országban?
(Nagy Zsuzsanna - A szerző tanár)
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
