Korlátlanul
- Részletek
- Krémer Ferenc
- 2013. március 24. vasárnap, 07:20
- Krémer Ferenc
2007 februárjában Orbán Viktor vezetésével a Fidesz parlamenti frakciója lebontotta a parlamentet övező korlátokat. Akciójuk szimbolikus jelentésű volt, hiszen azt a korlátot távolították el, amely a magyar demokrácia otthonát védte a demokrácia ellenségeitől. Orbán Viktor főfoglalkozása a 2010-es választásokat követően a demokráciát biztosító és védő korlátok leszelelése és megsemmisítése. Mára odáig jutott, hogy hatalma formailag is korlátlan. Ne tévedjünk, már az első pillanattól kezdve korlátozhatatlan volt. Valójában nem akkor van önkényuralom egy országban, ha már annak minden intézménye kiépült, hanem akkor, ha ezeknek az intézményeknek a létrehozását senki és semmi sem képes megakadályozni. Tiltakozni és védekezni sem akkor kell, amikor a sikernek már alig van esélye. A magyar értelmiség és a magyar tőkések jelentős részének, valamint az európai konzervatív, néppárti politikusoknak óriási a felelőssége, hiszen ők engedtek szabad utat a magyarországi újdiktatúrának.
Például nem ismerték fel, vagy nem vették komolyan, hogy saját uralma érdekében Orbán Viktor hajlandó életre kelteni, védelmezni és szabadjára engedni akár a neonácikat is. Mondják, ő maga nem rasszista, nem antiszemita és nem neonáci, de ugyanazt a hibát követik el, mint amikor elhitték neki, hogy demokrata. Kit érdekel, hogy otthon a hálószobájában nem rasszista, kit érdekel, hogy egyszer-egyszer hajlandó kimondani a parlamentben, hogy a Jobbik viszont az? A legjobb barátai, a legfőbb támogatói szinte mind rasszisták, ő maga minden erejével gyakorlatilag védelmezi a rasszizmust, tettekkel soha fel nem lép ellene. Minek nevezzük azt a politikust, aki úgy viselkedik, mint egy rasszista, bár nem mindig beszél úgy? Tehetségesnek, mert sokakat képes megtéveszteni? A demokratikus értékek feltétlen hívének – ahogy ő maga hazudja? Tőle tudjuk, hogy ő a tetteivel azonos, és ha ezeket nézzük, mára ténylegesen olyanná vált, mint a legjobb barátai.
Amikor Orbán Viktor a demokráciát védelmező korlátokat lebontotta, azonnal felépítette őket a humanitást, az emberi méltóságot, az egyenlőséget és a kultúrát védelmezők köré. Kultúrpolitikájából világosan látható – bár a kultúrához neki magának sok köze nincsen, hisz a kultúra és a foci két külön világ –, hogy azokat a tisztességtelen, dilettáns és silány műveket részesíti előnyben, amelyek az embertelenséget és a rasszizmus közvetítik. A március 15-i kitüntetettek névsora egyértelmű üzenet: a mai Magyarországon nemcsak szabad, de lassan kötelező is lesz rasszistának lenni. A kitüntetések odaítélése meg kell hogy szólaltassa a vészharangokat szerte a demokratikus világban: Magyarországon esélye van egy rasszista, homofób, nőgyűlölő hatalom megszilárdulásának.
Azóta az egyik kitüntetett Balog Zoltán papminiszter kérésére visszaadta ugyan a kitüntetést, de ez semmit sem változtat azon, hogy Orbán Viktor Magyarországot a Széles Gáborok, Bayer Zsoltok, Vona Gáborok és Simicska Lajosok, a korrupció és a neonáci gárdák országává tette – mert egy ilyen országban érzi biztonságban a hatalmát. Bárki, aki ezek után elégedetten nyilatkozik majd arról, hogy lám, Magyarországon mégiscsak van valami tisztesség a hatalom uraiban, aki elhiszi, hogy csupán tévedés volt (Deutsch Tamás szavaival) egy „zsebnyilasnak” kitüntetést adni, annak el kell hinnie, hogy az orbánizmus egész rendszere tévedésből jött létre. El kell hinnie, hogy a monopoltőke (lánykori nevén az imperializmus) elleni véresszájú harc, a magyarországi piacgazdaság felszámolása, az államosítás (no persze a saját bankszámlák növelése érdekében) és az önkormányzati rendszer szovjetrendszeré változtatása, a rákosistákhoz hasonlatos értelmiségellenesség, mind-mind tévedés. Aki mindezt elhiszi, amellett hogy rendkívül ostoba, az a Szaniszló Ferencek cinkosa lesz. A mai Magyarországon a középszintű hatalom, Orbán Viktor szándékának megfelelően, egyre több helyen kerül szakmailag alkalmatlan, ámde a Párthoz hű soviniszták, bigottak, rasszisták, sőt neonácik kezébe.
Nem hihetjük, hogy őket mind a helyükön hagyhatjuk, nem hihetjük, hogy megőrizhetjük az intézményeiket, csak azért, nehogy bosszúállással vádoljanak minket! Ha ezt tennénk, elárulnánk azokat az embereket, vezetőket és beosztottakat egyaránt, akiket ezek az intézmények és az élükre kinevezettek minden nap megaláznak, értelmetlen munkára kényszerítenek, és megfosztanak az önállóságuktól.
A választások bojkottja éppígy rossz ötlet, bármilyen tetszetősen is érvel mellette valaki. A bojkott két dolgot jelentene csupán: a nem orbánista választók kiszolgáltatását a hatalomnak, hiszen már nem lenne kiben bízni, nem lenne senki, akitől változást lehetne remélni. Az országon a mainál is jobban úrrá lenne a közöny, és ennek eredményeként az önkényuralom konszolidálódhatna. A másik, amire felhívná a figyelmet, az, hogy a magyar demokrata értelmiség, a demokrata politikusokkal együtt, teljes mértékben impotens és megérdemli a sorsát. Ez a szellemi impotencia szintén hozzájárul(na) Orbán rendszerének konszolidálódásához.
Bármennyire is reménytelennek tűnhet időnként Orbán (nem tehetséges, hanem ravasz és sunyi) mesterkedései következtében a demokrácia létrehozása, még akkor is meg kell próbálnunk legyőzni, ha tudjuk, hogy az önkényuralom minden rendelkezésére álló eszközt, a csalást is, fel fog használni a fennmaradásához. Amennyiben bebizonyosodik, hogy ezt tette, akkor még mindig ott lesz a lehetőség a parlamentből való kivonulásra. Ne adjuk fel előre!
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!