Ön hogy látja? – Sándor Iván író


Lánczos Vera: Amikor legutóbb beszélgettünk a magyar demokrácia állapotáról, terveztük, hogy néhány hónap elteltével folytatjuk. Akkor megállapítottuk, hogy Magyarországon még mindig nincs olyan erős középosztály, amely képes lenne a demokrácia védelmére. A véletlen úgy hozta, hogy idefele autózva Kolláth György alkotmányjogásszal hallgattam egy beszélgetést. Többek közt arról a dilemmáról volt szó, hogy sokak számára megoldhatatlan feladványnak tűnik, lehet-e nem jogállami módszerekkel – mármint a ránk kényszerített antidemokratikus normák szabályaihoz nem ragaszkodva – korrigálni majd a jelenlegi közjogi állapotokat. Vajon ha lesz elég jogi lelemény ehhez, akkor alappal állíthatná-e majd az akkori ellenzék, hogy ugyanaz történik fordítva, mint amit ők követtek el a demokratikus jogállam lebontásával? A kiegészítő megjegyzést, hogy az így vélekedők mit értenek a „jogállami” fogalma alatt, nem véletlenül fűztem a történethez, ugyanis ebben látom a probléma gyökerét. Úgy tűnik, mintha az alkotmányos demokrácia pusztán formai szabályok betartásával lenne azonos, és mellékes lehetne, hogy milyen elveket, értékeket fejez ki. Más kérdés, ha kellő politikai támogatás hiányában nem lehet majd helyreállítani a demokratikus jogállamot. De ez politikai realitás kérdése lesz, és nem azonos annak az elfogadásával, hogy a jelenlegi rezsim által egyoldalúan az országra kényszerített alkotmányellenes normákat be kellene tartani. Sajnos, nincs olyan magabiztos demokratikus értékrend, amelyre hivatkozva ez a kérdés fel sem merülhetne. Szerintem evidens, ahogy Kolláth György véleménye is ezt tükrözte, hogy ha a demokratikus jogállam működésének feltételeit kell visszaállítani, az nem ugyanaz, mint amikor egy demokratikus jogállam szabályait játssza ki a kormányzó hatalom, úgy, hogy felszámolja az alkotmányos fundamentumot, és a maga érdekeihez szabja az alkotmány rendelkezéseit. A morális kötelezettséget éppen az önkényuralom felszámolása kell hogy jelentsen majd. Ön hogy látja?


Sándor Iván - fotó: Szabó Bernadette
Sándor Iván honlapja

Sándor Iván: Jogos álláspont, de ez a dilemma távolabbi. Meg kell barátkoznunk azzal a gondolattal, hogy vannak égető kérdések, amelyekre még nincs alkalom megnyugtató válaszokat találni. Nagy történészektől-filozófusoktól tanulhattuk meg, hogy a jövő sohasem az elképzeléseink szerint alakul. Még sok új esemény torlódhat fel, amelyek kialakítják az új politikai teret. Andrzej Wajda nagy filmjétől, „Tájkép csata után”-tól kölcsönözve a hasonlatot, én ama „tájat” még csata közben figyelném. Fernand Braudel, a nagy történész gondolatmenete szerint a históriában vannak hosszú távon érvényesülő struktúrák, és vannak rövid távú események. Követői-vitapartnerei szerint a kétféle entitás némely történelmi helyzetben összeérhet, s ez újabb, hosszabb távra is ható struktúrát alakíthat ki. Az foglalkoztat, hogy a kormányzat által generált eseménysorozat milyen újabb, majd hosszú távon is érvényes létstruktúrát formál ki. Ilyen események: a hatalom centralizálása, a szolgáló udvaronchaddal, a jogállam leépítése, a kontroll kiiktatása, a média feletti uralom. Mesterek helyén a kontárok, az európai demokratikus alapelvek cinikus tagadása, mindezek során az életbiztonság felszámolása. Hiányos, hamis múltismeret, bizonytalan jövő, egyes iskolai tantárgyakban a felvilágosodás kora előtti szellem reaktivizálása, az egyetemi autonómia felszámolása, illetve ennek a szellemiségnek egy abszurd, az európai értékvilágtól idegen „alaptörvénybe” foglalása – mindezek olyan, a régiekkel összeérő, de az új történelmi helyzet „másféle körülményei között”, másféle hosszú távot is meghatározó, újabb struktúrát hoznak létre. amely az új nemzedékekre is az egyeduralom szellemiségét kényszeríti rá.

Hogyan jellemezhető ez a szellemiség?

– Az új szellemiség érvényesítésének alapelve a visszatérés Klebelsberg Kuno programjaihoz. Klebelsberg a húszas években reformprogramot vezetett be. Nagy eredményei voltak: a falusi-tanyai iskolahálózat megteremtése, a tanítók helyzetének stabilizálása, a Trianon utáni fővároscentrikus egyetemi világ mellett új vidéki egyetemek létesítése, a múzeumi-levéltári hálózat kiépítése, külhoni Magyar Intézetek alapítása. Ugyanakkor kevés szó esik arról, hogy ezeket a kereteket milyen tartalom töltötték meg, már az ő életében is, de főképpen 1932-ben bekövetkezett halála után, majd kiteljesedve a Gömbös-érában, s mindazzal, ami ez után következett. Sok a félremagyarázás, a zavarosság e körül. Az általa alapított tanintézetekben nevelődtek azok a nemzedékek, amelyeket aztán olyan könnyen lehetett manipulálni. Két személyes példával szeretném érzékeltetni, mire gondolok.

Az egyik történet velem esett meg. 1944 végén, az akkori, már nyilas kormány napjaiban megjelent a felhívás az ún. levente-riadóra. Ez azt jelentette, hogy a katonai behívásra még nem alkalmas korosztálynak – ha jól emlékszem tizennégy-tizenhét éves korosztályról volt szó – már katonás rendben kellett az őket érintő felhívásokra, parancsokra kijelölt központokban jelentkezni. Az említett esetben is megjelent számukra egy ilyen felhívás. Én akkor, elszakítva a szüleimtől, Pesten voltam, miután tíz nappal korábban az óbudai téglagyári menetből, amelyet Hegyeshalom irányába indítottak el, engem, mint 16 éven alulit, kiállítottak a svájci főkonzul segítségével és közbenjárására. Zárójelben megemlíteném, hogy a szüleim is visszatértek később, csodával határos módon. Engem tehát kimenekítettek, és visszatértem az Amerikai út 76-ba, abba a csillagos házba, ahonnan korábban elvezényeltek. Azon a reggelen, megállt egy teherautó a ház előtt, kiszállt kb. húsz levente, alig voltak nálam idősebbek, én akkor tizenöt éves voltam. Egy nyilas karszalagos honvéd tizedes vezette őket. Bejött a házba, ahol akkor már én voltam az egyetlen férfi, magához rendelt, és egy félórai ütlegelés árán ki akarta szedni belőlem, hogy hová tették a kincseket a zsidók. Én közöltem vele, hogy tudtommal a zsidóknak nincsenek kincsei, de ha lettek volna, akkor sem tudnám, hogy hol vannak, de nem ez a lényege a mondandómnak, hanem az, ami ez alatt az idő alatt történt. Ahogyan eközben ezek a diák fiúk viselkedtek Jól öltözött, lényegében kispolgári, polgári megjelenésű, mentalitású diákok voltak, annak az iskolai rendszernek a „termékei”, akik ebben a szellemiségében nevelkedtek. A legnagyobb nyugalommal, közönnyel álltak ott. Majd a tizedes felhívására elkezdték kipakolni a szekrényeket. Szenvtelenül engedelmeskedtek, talán a legnagyobb figyelmet azokra a játékokra fordították, amelyek előkerültek a szekrényekből. Közönyösen sétáltak a szobákban, rátapostak a lehullott tárgyakra, némelyiket zsebre vágták, majd anélkül, hogy a parancsot ismételni kellett volna, még a zongorát is, ami eléjük került, kicsit unottan, kicsit mosolyogva kivitték a teherautóba. Ez egyedi példa, sok ilyen elmondható lenne.

A másik történet Gábor Miklósé, a nagy színészé, aki félzsidó volt, az apja, egy zalaegerszegi mozitulajdonos révén. Máig ki nem deríthető módon, nyilván hamis papírokkal, elkerülte azt, hogy munkaszolgálatosnak hívják be, így a Kárpát-védelemnél, egy tüzéregységben, karpaszományosként vett részt a harcokban. Erről egyébként írt egy kisregényt is, Kicsi világháború címmel. Ebben a regényben leírja, hogy ez a tüzéregység hogyan esküdött fel Szálasira, amikor átvette a hatalmat. Csak emlékezetből idézem, nagyjából így írta le: Reggel megkaptuk a parancsot, hogy sorakozzunk, otthagytuk a lövegeket, a fiúk beszélgettek, mosolyogtak, izgultunk, sorba álltunk, hogy most milyen hadihír érkezik. Bejelentették, hogy Szálasi a kormányzótól átvette a hatalmat, kötelességünk, hogy felesküdjünk rá. Csak álltunk és nem értettük. Amikor megértettük, akkor a társaság egyik fele sírni, a másik fele röhögni kezdett.

Ezek az esetek jól érzékeltetik talán azt a miliőt, amelyben ijesztő közönnyel, sokan, aktív részvétellel szolgálták a Horthy-rendszert, akkor is, amikor lejtőre vitte az országot. Ott voltak az államvezetésben, a közigazgatásban, az intézményekben, a hivatalnoki karban, a hadseregben, amikor a rendszer az ő jóváhagyásukkal is, a nácizmus oldalán, háborúba sodorta a nemzetet. Kevés kivétel volt: a népi írók baloldalának szellemiségét követő néhány falusi-tanyasi iskola diáksága, a többnyire egyházi gimnáziumok kulturált diákjai, némely egyetemi kar hallgatói.

Ön szerint, Klebelsberg szándéka volt annak idején egy olyan szellemiség megteremtése, amely később szükségszerűen kezére játszott a Horthy-rendszernek?

Klebelsberg gondolatvilágának mai revíziójában fel sem merül, mit szólt volna, ha 1932 után életben marad, s látja, hová jutottak azok a nemzedékek, amelyek az általa teremtett keretek között folytatták tanulmányaikat. Nem biztos, hogy örült volna az „eredménynek”. Érdemes megemlíteni, hogy művészetpolitikai programja sem tudta betölteni később azt a szerepet, amelynek jegyében indult. Erre azért is időszerű felhívni a figyelmet, mert a mai „új struktúra” kialakításának is vannak tanulságai. Iskolarendszerének megalapozásával egyidejűleg létrehozta a Napkelet című folyóiratot. Szerkesztésével Tormay Cécile-t bízta meg, s két nagytekintélyű tudóst a történészt, Szekfű Gyulát és az irodalomtörténész Horváth Jánost kérte fel a lap szellemi támogatására. A cél az volt, hogy a „nyugatos”, az európai irodalommal szemben, amely az ország szellemiségét, kultúráját, „nem szolgálja”, mert hazafiatlan, Klebelsberg intenciói szerint teremtsen olyan kisugárzású folyóiratot, amelyik képes felvenni a versenyt a Nyugat folyóirat nemzedékeinek irodalmi, művészeti teljesítményeivel. Ez olyannyira sikertelennek bizonyult, hogy Horváth János már a húszas években eltávolodott a Napkelettől, Szekfű Gyula pedig a harmincas évek végén bekövetkezett események hatására elkezdte felülbírálni néhány fontos korábbi tételét. Az ideologikus szellem bevezetése a művészetbe-irodalomba korábban is, ma is, kudarcra van ítélve. A hatalom szájíze szerint nivellálnak, elmossák a különbséget érték és értéktelenség között. Láttuk ezt a hajdani szovjet, zsdanovi iránymutatásokat követő Rákosi-rendszer művészetpolitikájában is.

Nekem ezekről a személyes példáról az jutott eszembe, hogy vajon Magyarországon nincs-e a kettős beszédnek egy minden korszakon átívelő „kultúrája”, amely ezt a korszakot is jellemezte? Ez a szellemiség ugyanis nyilvánvalóan ott is kívülről hatolt be a mindennapok életébe, a tudatba, ahogy például a Kádár-rendszerben is történt. Jól elhatárolható különbség volt a kommunikált és a tapasztalt valóság között, ami nagyfokú alkalmazkodást követelt meg. Ez a kettősség kicsit felfüggesztődött a rendszerváltással, de mint beidegződésre, hogy egy ránk erőltetett világkép közömbössé, közönyössé tesz, elfordít a politikától, bezárkózásra és passzivitásra késztet, arra a jelenlegi rezsim jól alapozhatott. Tehát nincs-e vajon fogékonyság a mi mentalitásunkban és együttélési kultúránkban erre a viszonyulásra a politikához, a köz ügyeihez, ami kihasználható?

– Igen, erre a politikára a múltban is jellemző volt a kommunikált és a tapasztalható valóság közötti ellentét. A szimulációs technikát minden hatalom felhasználja, ám a mostani csúcsra járatja. Hosszú históriai trendekben alakult ki a mára döbbenetes közöny. Miközben a kudarcot is sikerként kommunikálják, az európai normák felrúgása szabadságharcnak számít. Kifelé mindennel egyetértünk, befelé ellenállunk. A kettős beszéd álarcot követel. Mára az álarc ráégett a miniszterelnök arcára. Elias Canetti* szavaival: „az álarcos kettős alak, amíg alakít, mindvégig kettősnek kell maradnia”.

Miközben arról beszélgetünk, hogy van összefüggés a Klebelsberg-féle oktatáspolitika szellemisége és az ország háborúba sodródását megkönnyítő közgondolkodás kialakulása között, és miközben kizárható, hogy ez egyben a bekövetkezett háború pusztító következményeinek akarását is jelentette volna, annyit azért megállapíthatunk, hogy most már rendelkezünk egy tapasztalattal, azzal, hogy szerepük van az ilyen ideológiáknak az ilyen következmények kialakulásában. Ma ugyan egészen más történelmi körülmények adottak, de vajon nem kell-e feltételeznünk, hogy hasonló ideológiák hasonlóan előre ki nem számítható, akár megfékezhetetlen következményekkel járhatnak?

– A mai kormányzás, a kormányzási technikái előhívtak a Horthy-rendszerrel analóg jelenségeket, például az Európa-ellenességet, a bezárkózást, az antiszemitizmus terjedését, az ideologikum parancsát a művészeti életben stb. Természetesen ma mások a körülmények, mint akkoriban. Avítt, tragikomikus kísérlet, isszuk a levét, az egész ország, még ha sokan észre sem veszik. Hogy miért revideálja a mai kormány a húszas-harmincsas évek szellemiségét, miért tudja mákonyként elhitetni ennek a revideálásnak a létjogosultságát? A válaszhoz megkerülhetetlen a Trianon-trauma hatásának elemzése. Feldolgozása még várat magára, nem kis részben a mai, újabb közép-európai civódások okán. A történészek közül sokan nagy munkát végeznek. Hadd idézzek Gyáni Gábor** egyik tanulmányából: „a nemzeti emlékező közösség nem hajlandó, mert nem is képes Trianon máig ható következményeit, kész (befejezett) tényként tudatosítani magában... változatlanul ragaszkodik a Trianon előtti valóság képzetéhez.”

A trianoni trauma sok mindent magyarázhat, ennek a történelmi veszteségnek a feldolgozatlansága lehet katalizátora az avítt eszmék és szellemiség felidézésének, de én mégis úgy sejtem, mélyebb gyökerű jelenségről lehet szó. Ma semmilyen külső környezet nem kényszerít bennünket hasonló választásra Európa és a magunkba fordulás között. Európától inkább kapunk, mégis újratermeljük ugyanazokat a problémákat. Most például ezt a rendszert. Miért?

– A hatalomért. Van, ez „új esemény”, a mai egyeduralomnak egy új jellegzetessége. Magyarországon, a huszadik században minden egyeduralmat külső hatalom biztosított. A Monarchia, a német szövetség, a szovjet szövetség. Császár, führer, generalisszimusz, első titkárok. Az ő árnyékukban tudott a mindenkori első ember és a nomenklatúrája uralkodni. A mai egyeduralom paranoiája, hogy nem áll mögötte külső parancs. Önmaga hatalmi érdekéből viszi az országot újabb zsákutcába.

Nem arról van szó, hogy még nagyon rövid idő telt el szabadságban? Még hatnak a régi minták, beidegződések, hogy miképpen kell alkalmazkodni egy önkényuralmi rendszerhez? Még nem ébredt rá a társadalom a maga autonóm cselekvésének lehetőségére?

– Az alkalmazkodási reflexek igen erősek, és mint említettem, szabad választásokon sikerült az egyeduralmat megteremtő hatalmat létrehozni. A kétharmados fölényt kihasználva a Fidesz az új választási rendszerrel a hatalmat hosszú távon is biztosítani próbálja.

Ehhez kellett és kell az ellenzék jelenlegi gyenge statusa.

– A tájképen a kormányoldalról beszéltünk eddig, most térjünk rá az ellenzékre.

Egy kérdés erejéig én még röviden azért visszakanyarodnék a Klebelsberg-programhoz. Tehát, mindannak alapján, amiről eddig beszélgettünk, feltételezhetjük-e, hogy a Klebelsbergre hivatkozással zajló építkezés az oktatás területén nem véletlen? Arról van-e szó, hogy éppen azt a szellemiséget igyekeznek tudatosan feléleszteni Orbán egyeduralmi rendszerének a megszilárdíthatósága érdekében?

– Ahogy említettem, a visszatérés tudatos. A kormány a Horthy-rendszerben keresi az identitását. Kilencven év visszaút. Históriai pornográfia. Huizinga és mások foglalkoztak a történelem visszafordíthatatlanságával. Nem hittek benne. De mit látunk? Az újabb eseményekkel alakuló új struktúrában kísérlet történik a visszafordításra. Ez is része a huszonegyedik századi „hungarikumoknak”.

Tulajdonképpen a centrális erőtér módszeres megvalósításáról van szó. Ezzel kapcsolatban én két kérdést tennék fel. Az egyik: vajon lehet-e hosszú távon sikeres a centrális erőtér működtetése, dacára akár a legrosszabb szcenáriónak, tehát hogy ismét a Fidesz nyer a választáson? Pontosabban fogalmazva meddig tud működőképes maradni az Orbán-rezsim a jelenlegi nemzetközi adottságok mellett? A másik meg az, hogy milyen következtetéseket vonhatók le mindebből a magyar ellenzékre nézve, miközben egyelőre még nincs egységes ellenzék?

– A Fideszen belül nem várható szembefordulás a rezsim irányításával. Látjuk, hogy az európai intézmények ébredeznek. Látjuk, hogy az egyeduralom az intéseket semmibe veszi, látjuk, hogy mindent az országon belül kell megoldani. Október végi beszélgetésünkben megkockáztattam, hogy a demokratikus ellenzék összefogásának első szakasza ez év tavaszára várható. Úgy látom, hogy ez megtörtént. A lényegi felismerés, hogy a választóvonal nem pártok között van, hanem az antidemokratikus hatalom, s a leváltására törekvő demokratikus ellenzék között. Az új választóvonal új politikát, új nyelvet, új organizációt kíván. Két nagyobb ellenzéki erő formálódik, s ez a kisebb pártoktól-tömörülésektől stb. majd áldozatot kíván. A választóikat arra kell majd felszólítani, hogy a két nagyobb párt őszre remélhetőleg kialakuló választási szövetségére szavazzanak. Addig még rivalizálhat az MSZP is, az Együtt 2014 Párt is. Akkor az első lépés „fent” a választási összefogásban való megállapodás. A második a közös jelöltállításban való megállapodás. De a végső kérdés, hogyan lesznek képesek „lent” a közös jelölteket elfogadtatni, mert ehhez hiteles emberek tucatjai kellenek.

Mindehhez szerintem, el kell szakadni a múlt századi tradicionális pártfelfogásoktól. Ehhez elengedhetetlen az új politikai nyelv: higgadtság, hajthatatlanság, kiszámíthatóság, biztonság ígérete, nyíltság. A Fidesz a tömegek megtéveszthetőségére épít. Ereje: hadrend. A demokrata tábor ereje az összefogás, a szakszerűség, az egyszerű és közérthető nyelv. Megkerülhetetlen dilemma a populizmus, az ígérgetés, ami nélkül nincs választási küzdelem, igen nehéz a szavazatgyűjtés. A Fidesz ezt gátlástalanul használta, használni is fogja. A demokrata tábornak úgy kell a népszerű-reális szlogeneket alkalmaznia, hogy ne süllyedjen el az ígérgetés mocsarába. De alkalmaznia kell azt a technikát is, amiről Bibó István úgy beszélt, hogy a jó politikus nem veszítheti el érzékét a realitások iránt – ez esetben a választók mentális állapotának figyelembe vétele iránt.

A politikusok a választókra szoktak hivatkozni, hogy állítólag a választók nem fogadnák el ezt vagy azt a politikust, ilyen vagy olyan szövetségeket, ilyen vagy olyan megbocsátásokat, ilyen vagy olyan történelemértelmezéseket. Ön mit gondol, a mi értelmiségünknek a balliberális oldalon van-e felelőssége abban, hogy még mindig fontosabbnak mutatkoznak a demokratikus erők közti ellentétek az ésszerű együttműködésnél?

– Abban, hogy az események felgyorsultak, talán néhány szellemi embernek is van némi szerepe. Azonban az értelmiség-distinkció már korábban elvesztette azt a státusát, amelyet a modern társadalomban a múltban még betöltött. Követhetetlenül osztódott a szakértelmiségtől a humán értelmiségig, a művész világig stb. terjedő skálán. A szellem mindig kritikai volt, az is kell hogy maradjon. Ez, leszámítva a militánsoknak a mindenkori uralmat kiszolgáló tevékenységét, a politika számára is megnehezíti az értelmiségi ajánlatok elfogadását. A szellem javai nehezen konvertálhatók a politikai taktikában. Évtizedek óta világjelenség, hogy a szellemi ajánlatok, figyelmeztetések, elemzések a füstbe szállnak. Azt is érdemes figyelembe venni, hogy az értelmiségi fenomén, jogosan őrizve személyiségének szabadságát, nem vagy csak nagyon ritkán rendelkezik olyan képességekkel, amelyekkel eredményesen tud beleszólni a mindennapok politikai-taktikai harcaiba.

Nincs e mégis felelőssége a szellem embereinek is abban, hogy amikor politikai kérdésekben megnyilatkoznak, mintát is adnak? Mintát arra, hogy ők minek alapján preferálnak politikusokat, politikai magatartásokat, miként ítélnek meg történéseket? Segítenek-e megvilágítani az állampolgárok számára, hogy mi a tét?

– De van. Láttam az elmúlt években-évtizedekben téves doktriner magatartásokat a liberális szellemi elitben, dogmatikusokat a baloldaliban. Ma szerintem nem ezek az irányadók. Egyre többen vannak olyanok, akik ajánlataikkal, felhívásaikkal próbálják segíteni a kormányváltást. Hosszan sorolhatnám a politikában aktivizálódó tekintélyes jogászok, közgazdászok, filozófusok, történészek, szociológusok, írók, irodalomtörténészek nevét. Bizakodjunk, hogy a politika felfigyel ezekre az ajánlatokra.

És végezetül, szeretném megkérdezni az írót, hogy min dolgozik éppen.

– Év végéig szeretném befejezni regényemet, amelynek 1933-tól a kétezres évekig terjed a története. A Könyvvásárra–Könyvhétre két kötetem jelenik meg . A Hajózás a fikció tengerén című, a regényírásról szóló esszéim gyűjteménye az egyik, a másiknak ez címe: A történelem gépangyala. Ebben a históriáról, politikáról szóló írásaimból válogattam. A korábbi német és francia megjelenések után ez év végére és a jövő évre várom két újabb regényem német, francia, angol kiadását. Sűrűek a munkaóráim.


* Elias Canetti: Tömeg és hatalom.
** Gyáni Gábor: Nemzet, kollektív emlékezet és public history.



Lánczos Vera


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!