Egy félmondat margójára



Áder János, Magyarország köztársasági elnöke március 13-án este a köztelevízióban jelentette be, hogy aláírja és kihirdeti az orbáni Alaptörvény itthon és külföldön vihart kavart negyedik módosítását. A bejelentés az Ádertől megszokott teátrális külsőségek között történt, az államfő lassan, tagoltan beszélt, töprenkedve meg-megállt saját megállapításainál, s az egymásra épülő gondolatok érezhető következetességgel, fokról-fokra győzködték a képernyő előtt ülőket: ő nem tehet mást, az Alaptörvény értelmében kötelessége az ellenjegyzés. A rövid bejelentés színpadias, emelkedett hangvételű volt, utólag nagyon nehéz eldönteni, hogy inkább gyászosnak vagy ünnepélyesnek minősítsük. Talán azért, mert Áder maga is nyitva akarta hagyni mindkét értelmezés lehetőségét. A hangvétel tekintetében váltogatta a tények szikárságára alapozható magabiztosságot és az „én nem tehetek mást” mentegetőzését.

A konklúzió mégis a bejelentés, vagyis az volt, hogy Áder adja a nevét a demokratikus jogállam Európában példátlan szintű lebontásához, amelynek lényegét komor hangvételű államfői szózata sem tudja ellensúlyozni. Arról győzködte honfitársainkat, hogy neki meg van kötve a keze: ha a parlament alaptörvényt módosít, neki nincs mozgástere, egyszerűen kutya kötelessége az aláírás. Ám megengedett magának egy homályos félmondatot is: „Függetlenül attól, hogy a módosítás kinek az ízlésével találkozik, és függetlenül attól, hogy ez tetszik-e nekem, vagy sem.” Sokan gondolhatják, hogy ezzel Áder mintegy kikacsintott saját szózata mögül, s olyan udvarias formában mondta el ellenvéleményét, amiyenben csak tehette. A félmondat arról árulkodik, hogy őrizni akarja az Orbán-rendszer ellenzékének korlátozott szimpátiáját, amit elsősorban a választási törvény Alkotmánybíróság elé terjesztésével szerzett magának. Kialakíthatta a rendszerhez ugyan hűséges, ám a demokrácia alapértékeire, a társadalmi békességre kényesen őrködő, bölcs államférfi imázsát, s még az Alaptörvény legutóbbi módosítása után is ezt próbálja kommunikálni önmagáról. Talán Orbánnak is megfelel így, mert a számára a lényeg mégis csak az, hogy akadálytalanul épüljön az ő személyére szabott politikai rendszer, s ebben a köztársasági elnök is játssza el a rá osztott szerepet.

Más kérdés, hogy mindez kudarcra ítélt kísérlet, Áder János ezután hiába próbálja magát a rendszer nyitottságát szimbolizáló figura szerepében láttatni, hiába próbálja bizonygatni, hogy ő „másként” orbánista. Nem lehet belőle talán még olyan „reformfideszes” sem, mint amilyen például Pozsgay Imre volt az 1989 előtti MSZMP-ben: a negyedik alaptörvény-kiegészítés ellenjegyzésével elveszítette ennek a lehetőségét. Nyilvánvaló ugyanis, hogy Áder maga is tudja, mit jelent a mostani alaptörvény-módosítás: a jogállam végleges felszámolásához vezető utat. Ha megfogadjuk Orbán Viktor intését, hogy ne a szavakra, hanem a tettekre figyeljünk, akkor Áder cselekedete egyike a legrosszabb megítélésűeknek. A félmondat csak szépségtapasz: nem értelmezte újra saját államfői szerepét, csak más csomagolásban nyújtotta át a népnek szervilizmusával egyaránt bosszantó és nevetséges elődjéhez, Schmitt Pálhoz képest. Ha ő maga valóban demokrata, ha elítéli, hogy a saját pártja lábbal tiporja a magyar jogállamiságot, a félmondat lehetett volna legalább egy bekezdés, világos minősítése mindannak, ami alá a nevét – eszerint kényszer hatására – oda kellett kanyarítania. De elhatárolódáshoz ez a félmondat nagyon kevés, és még csak azt sem lehet hozzátenni, hogy Orbánnak pedig sok lett volna.

Áder nyilatkozatának van még egy, az idézett félmondatot erősítő hatása. Az államfő arról is beszélt, hogy azért is kénytelen aláírni az alaptörvény-módosítást, mert mindenkinek tennie kell a jogszabályban lefektetett kötelességeit, különben káosz és anarchia következne ránk. Ebben a konkrét helyzetben ez nem jelent mást, mint hogy normává kívánja emelni a rendszerhez való alkalmazkodást, amelynek része az is, hogy bármilyen elképesztő jogszabályalkotást szó nélkül tudomásul veszünk. Ismerős önkényuralmi beszéd ez: azért kell elfogadnunk a rendszer realitásait, hogy megmaradjon a rend és a békesség. Holott a kettő nem így függ össze.

Ha kényszerült is Áder az aláírásra, beszélhetett volna világosabban a demokráciáról. Ha ugyanis így folytatja, hamarosan csak „bajszos Schmitt Pálként” lehet majd emlegetni.



Fazekas Csaba


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!