Ha én kormány lennék 39.
- Részletek
- Napi apró
- 2013. március 22. péntek, 04:23
- Andor Mihály
Ha én kormány lennék, és meghallanám, hogy ezrek rekedtek a hó fogságában, rögtön fölfedezném az ebben rejlő propagandalehetőséget. Country stílusú dácsámba rendelném belügyminiszteremet, tanácsadóimat és egy tévéstábot, de gondosan ügyelnék rá, hogy a képen ne látszódjanak.
Elővenném túlélő bakancsomat, kimennék az ámbitusra, és gondos házigazdaként leveregetném róla a sarat, hogy ne adjak fölösleges munkát a ház asszonyának. Hamar cipőt váltanék, és noszogatnám Sándort, hogy siessen.
Azt kikötném, hogy én vezetek, mert ha sofőrrel mennék, az túl gőgös benyomást keltene, és most inkább a népfit kellene előadnom. Egy vagyok a nép közül, amit azzal is kimutatnék, hogy amikor egy tűzoltó leállít, akkor félretenném kordonbontó hevületemet, és leállnék, mintha ugyanúgy vonatkoznának rám is a törvények, mint bárki másra. Megvárnám, amíg félretolnak egy autót, majd előreküldeném Sándort, hogy szóljon, ott jön a kormány. Ezután odamennék, és zsebre tett kézzel lefolytatnék egy közvetlen beszélgetést a tűzoltókkal.
Közben Sándor megkérdezné telefonon, hogy hol is van az irányító törzs, mert jó, ha egy belügyminiszter ezt tudja, és odamennénk. Rögtön tanácsokat és utasításokat is adnánk. Mindennek úgy kellene kinéznie, mintha akkor is kézben tartanánk a helyzetet, amikor már nem fokozódik, sőt.
Aztán mennénk, mendegélnénk, a menetirányommal szembejövő tűzoltók, hókotrók és markolók mind kitérnének előlem, mígnem – mint a mesében – észre nem vennék egy menő, mendegélő székely párt. Amúgy is arra tartván, felvenném őket, és elvinném az út széléhez kötött hű wabererjükhöz. Ha a „Na, üljenek be!” felszólítás kicsit nyersre sikerülne, akkor a párbeszéd további részét – „Na, szeredaiak? … Járgány rendben van?... Viszlát.” – olyan legényesre venném, hogy talán senkinek nem tűnne föl a nyers hang, mert a narratíva belesimulna a kontextusba. (És még mondja valaki, hogy műveletlen vagyok!)
Megint mennénk, mendegélnénk, és amikor már jó ideje nem történne az úton semmi, amiben a kormánynak kellene intézkednie, aggódni kezdenék. Hát minek vezetek itt kilométereket? Ezért aztán az egyik faluban megállítanék egy traktort, amire hólapátot szereltek, és felmásznék a vezetőhöz. Férfiasan kezet fognék vele, elbeszélgetnénk. Még jó, hogy a traktorzúgástól egy szót sem lehetne érteni a beszélgetésből, így nem kellene a titkosítással vesződni. A megfelelő beszélgetéshosszúság után lemásznék, és búcsút intenék neki.
Megint mennénk, mendegélnénk, és mivel még mindig semmi intézkednivaló nem lenne, az egyik faluban megmutatnám Sándornak, melyik utcában laktam. Bár mindenki tudja, hogy vidéki gyerek vagyok, nem árt ezt többször is elismételni.
Megint mennénk, mendegélnénk, de sehol egy hótorlasz, egy elakadt hétfejű sárkány, egy megmentendő fiatal pár, ezért felhívnám Lajost, és megkérdezném, hogy van. Megnyugodva hallanám, hogy Lajos ugyan fáradt, mert csak harminc percet aludt a vártán, de azért jól van. Meghallgatnám a töméntelen elvégzett munkáról szóló tájékoztatását, és én is beszámolnék róla, hogy ameddig csak szem elautókázik, minden rendben.
A kirándulás vége felé még megállnék Péter, a daliás rendőr mellett, aki jelentené nekem, hány kamiont, hány személyautót, hány vesebeteget és hány szülő anyát mentett ki. A jelentésből megállapítanám, hogy már rend van, megkérném Pétert, hogy adja át üdvözletemet a családjának, és mennék haza.
Hazatérve a dácsába, felkapnék egy aranyos kölyökkutyát (azt már megtanították nekem, hogy a gyerek és a kutya, az tuti), és szeretetteljesen megdögönyözném.
Mehetne a film a honlapomra!
(Andor Mihály)
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
