Bolgár György interjúi a Galamusban - 2013. március 19.



Bolgár György kérdései 2013. március 19
-ei műsorban


Mai műsorunkban megbeszéljük, hogy Orbán Viktor szerint Magyarország Európa legversenyképesebb országa lett. A miniszterelnök jordániai látogatásán beszélt. Vajon tudja, hogy mit?

Ezzel kapcsolatos a hír, hogy ismét 80 százalék fölé emelkedett a GDP arányos államadósság. Ennyit ért a magánnyugdíjpénztári vagyon elköltése? És a versenyképesség növekedése?

Következő témánk, hogy egy, csak egy fideszes legény van talpon a vidéken. Deutsch Tamás európai parlamenti képviselő, aki a Facebookon követelte a szerinte zsebnyilas Szaniszlónak adott Táncsics-díj visszavonását. A múlt héten pedig, a hóvihar idején, totális káoszról és felkészületlenségről írt. Mi van Deutsch-csal? Nem hallotta Orbán Viktort, Pintér Sándort vagy a Táncsics-díj ügyében nyilatkozó Balog Zoltánt?

Apropó, ahhoz mit szólnak, hogy az emberi erőforrások minisztere tegnap a parlamentben azt mondta a Táncsics-díj visszaadókról, hogy nem baj, legalább tisztul a díj. Meg az őróluk alkotott kép is tisztul?

Mit gondolnak aztán arról, hogy az izraeli nagykövet után az Egyesült Államok budapesti nagykövete is elítélte Szaniszló kitüntetését. Azt hangsúlyozva, hogy ez árnyékot vet a rasszizmus elleni küzdelemre. Vona Gábor, a Jobbik vezetője viszont közben levelet írt az izraeli diplomatának, és közölte vele, hogy ha a Jobbik kormányra kerül, Szaniszló lesz a médiahatóság vezetője és a zsidókat listázni kívánó Gyöngyösi Márton a külügyminiszter. Van erre esély?

És ezek után vajon Szanyi Tibor szocialista képviselőnek kell-e lemondania a mandátumáról, ahogy azt egy fideszes képviselő követelte azért, mert a parlamentben középső ujját mutatta be a felszólalása közben zsidózó cigányozó jobbikosoknak. Ennyire érzékenyek a fideszesek a parlamentben a jómodorra?


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!



Miért ment Orbán Jordániába?
Inotai András, a Tudományos Akadémia Világgazdasági Intézetének kutatási igazgatója

Bolgár György: - Orbán Viktor Jordániában járt és legalább két figyelemreméltó kijelentést tett. Szeretném, ha ezt segítene nekünk értelmezni. Az egyik – talán ezzel könnyebben végzünk –, hogy Magyarország az elmúlt három évben jelentős átalakuláson esett át és Európa legversenyképesebb országa lett. Na, ehhez mit szól?

Inotai András: - Meg kell kérdezni a jordánoktól, hogy ők így látják-e. Úgy gondolom, hogy nem. Hacsak nem valami olyan csoda történt, hogy a Jordániába irányuló magyar export a nulla egész akárhány század százalékról esetleg megkétszereződött, ami persze jelentős eredmény. Mondjuk hatmillióról felment tizenkét millióra. Ez egy kicsit túlzott, mert ennél több volt.

- Azt hiszem, az egész kereskedelmi forgalom harmincmillió dollár.

- Igen.

- És olvastam, hogy 2008-ban az elátkozott Gyurcsány-kormány idején meg kettőszáz millió dollár volt.

- Ez így van. Hozzá kell azonban tenni, hogy ott voltak hosszú távú projektek is egyrészt, másrészt más volt a közel-keleti helyzet. Ez még az úgynevezett arab tavasz előtt volt. Harmadszor pedig, ugye soha nem mondjuk meg, hogy a magyar exportban mekkora a nálunk dolgozó multinacionális vállalatok szállítása, és mennyi az, amit mondjuk az úgynevezett magyar kis- és középvállalatok teljesítenek.

- Mert hogy ez sem mindegy. De azért még egy mondatot szánjuk erre a Magyarország Európa legversenyképesebb országa lett kijelentésre. Ha egyáltalán valami igazság volna benne, mert én nem sokat látok, de ez bizonyára az én rossz látásom miatt van, akkor ezt mivel lehetne mérni?

- Vannak versenyképességi rangsorok. A lausanne-i intézet a legmegbízhatóbb, körülbelül hatvan mutató alapján méri az országok versenyképességét. Magyarország ennek alapján körülbelül tíz helyet csúszott vissza az elmúlt két évben. Van a Világbank úgynevezett üzletvilági értékeléseket tartalmazó elemzése, ott hasonlóan valahol a középmezőnyben vagyunk. Az Európai Unió ranglistáit nézve rendszeresen az utolsó harmadban vagyunk, nagyon kevés kivételtől eltekintve. Ha az ország gazdasági teljesítményét, a beruházási rátát nézzük, de még az egyetlen húzóágazatot, az exportot is, amely tényleg továbbra is érdekes módon a multinacionális vállalatok révén jól teljesít, azért a csehekhez vagy a lengyelekhez képest ott is erőteljesen visszaesett a dinamikánk és relatíve piacokat vesztettünk. Akár Németországban akár máshol.

- De ugye lehet valami olyan elég egyszerűnek látszó összehasonlítási alapot is találni, hogy az egy munkaórára eső teljesítmény vagy előállított produktum értéke vagy az egy foglalkoztatottra eső előállított GDP értéke mekkora?

- Lehet sok mindent, a statisztika sok mindent eltűr, csak utána elemezni kell, meg össze kell hasonlítani, és nem az egyes negyedéves adatokat, hanem erre az évre kellene visszamenőleg megcsinálni, hogy egy folyamatosságról beszéljünk. De van egy másik dolog is. Én most olvastam, hogy valahol a negyedik helyen álltunk a huszonhét európai uniós tagállam közül a kockázatitőke-befektetések szintjén. Na most, hogy miért van az, hogy Magyarországon gyakorlatilag semmilyen beruházás nincsen és a kockázati tőke hogyan működik és milyen pénzből, ez azért egy nagyon érdekes dolog. Hogy itt most valójában olyan tőkéről van szó, ami abszolút spekuláns, mert a jelenlegi gazdasági környezetben értelmes ember Magyarországon nagyon kevés helyen tud beruházni.

- Pedig hogy utálja a mi kormányunk a spekulánsokat, aztán mégis ők jönnek.

- Lehet, hogy ezt az európai uniós pénzekből magyarországi vállalkozások csinálják, de ez aztán valójában a szó szoros értelmében nemcsak kockázati, hanem rettentő kockázatos tőke is, mert ebből az adott gazdasági környezetben semmiféle kibontakozás szerintem nem várható.

- A másik érdekes kijelentés, amit a miniszterelnök tett, hogy szerinte az arab világ és benne Jordánia a világgazdaság átalakulásának nyertesei közé fog tartozni. Hát sok mindent el tudok képzelni, még akár ezt is, de megint csak egyelőre nem így látszik. Mert ez a bizonyos arab tavasz nagy felfordulást hozott ugyan, de gazdasági fellendülést nem.

- Egyáltalán nem. Az arab országokat válasszuk ketté. Vannak az olajban és gázban gazdag országok, amelyek a világpiacra szállítanak, és az olaj árából, a dollár mozgásától függően, jelentős tőkéket halmoznak fel. Amelyeket aztán vagy kihelyeznek, vagy otthon beruháznak. Például, ha Dubaira gondolunk, ugye hatalmas beruházások mennek ezekben a mini országokban.

- De ezek már régóta nyertesek, amióta az energiaár olyan magas lett.

- Sőt, ha a dollárral valami probléma történik a világban, ami azért nem teljesen kizárt, akkor biztosan nem a nyertesek közé fognak tartozni. Ez az egyik. Akkor sem, ha az amerikaiak elkezdik az új energiahordozók masszív fejlesztését.

- Márpedig nagyon masszívan elkezdték.

- Akkor az olaj iránti világpiaci kereslet jelentősen csökkenni fog, ami maga után fogja vonni az olaj árának is a csökkenését. De ezek ma csak spekulációk. Tény az, hogy a másik rész, tehát a Jordánia, Egyiptom, Szíria, Libanon, hogy csak néhányat említsek, ezek nem olajban gazdagok, ezek szakképzetlen, fiatal munkaerőben gazdagok, amelyekre azt hiszem, hogy nem lehet a 21. század gazdasági növekedését építeni.

- De akkor mégis mit remél a magyar miniszterelnök ettől az arab kapcsolattól? Mert nemrégiben Libanonban volt, az is egy kicsi ország, ott sincsenek energiahordozók, most Jordániában. Az is egy nyersanyagokban szegény ország. Mit akarunk?

- Ugye olajra nincs szükségünk, mert azzal el vagyunk bőven látva. Valószínűleg jobb áron kapjuk meg, mint amennyiért nekünk meg kéne venni, ha ehhez mondjuk a szállításiköltség-különbözeteket is hozzávesszük. Exportlehetőségeink vannak, de nem túlságosan nagyok, persze minden ilyen exportlehetőséget – és most nemcsak az árukat, a szolgáltatásokat is beleértve – érdemes kihasználni. De itt hatalmas verseny van, az Európai Unió ott van, az amerikai vállalatok ott vannak, és hadd tegyek még hozzá egy országot, amelyet a közel-keleti kapcsolatokban el szoktunk felejteni. Az egyik legjelentősebb beruházó és tőkekapcsolatokat fenntartó Svájc. És akkor van egy harmadik lehetőség, hogy esetleg pénzért megyünk.

- De éppen Jordániától? Mert Szaúd-Arábiától még csak-csak remélhetnénk.

- Jordániában azt tudom mondani, hogy van egy szektor, amire érdemes odafigyelni, de ezt a magyar magánemberek szokták csinálni, a turisták. Ezért nem kell elmenni egy miniszterelnöknek Jordániába.

- Ha csak nem akarja jól érezni magát néhány napra.

- Az egy másik kérdés, szíve joga, saját pénzből természetesen. Még egy dolog lehet, amire én gondoltam. Ez pedig a politika. Ugye Libanonban elhangzott egy olyan mondat, kicsit ki voltam rajta akadva, hogy Magyarország olyan fontosnak tartja a libanoni stabilitás megteremtését, hogy ezt az Európai Unió szintjén fogja kezdeményezni. Úgy gondolom, hogy Brüsszel erre nem kíváncsi, és még finoman fogalmaztam. Főleg nem Magyarország részéről.

- Éppen mi fogjuk megoldani azt a libanoni helyzetet, amely a szíriai polgárháború és az Izraellel fenntartott kényes kapcsolatok közepette enyhén szólva bonyolult.

- Én még azt is el tudom képzelni, hogy kis országot, kis európai uniós tagállamot kérnek fel közvetítésre, mert ugye a nagy francia, angol, részben német érdekeket nem akarják meztelenül kiszellőztetni, és akkor jó, ha mondjuk ott vannak a svédek. Voltak már ilyen precedensek. Ugye az Európai Unió keleti partnerségi politikája egy svéd-lengyel kezdeményezésre épül, nem németre, nem angolra, nem franciára.

- Kell hozzá mondjuk egy hagyományos svéd semlegességi politika is.

- De akkor ezt előtte meg kell beszélni az Európai Unióban, és az Európai Unió felhatalmazásával, huszonhat másik ország egyetértésével kérhetik meg Magyarországot erre az egyébként nagyon nemes feladatra. Én nem hiszem, hogy pillanatnyilag akár az unióval való kapcsolatunk, akár a magyar diplomáciának a közel-keleti nem éppen fajsúlyos volta indokolná azt, hogy mi ott bármiféle szerepet játszani tudnánk.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!



Visszaviszik a Táncsics-díjat a miniszternek
Németh Péter, a Népszava főszerkesztője

Bolgár György: - A beszélgetésünk témája a Szaniszló-féle díj, amelynek eddig Táncsics-díj volt a neve. Tizennégyen küldjük ezt most vissza, ugye?

Németh Péter: - Igen, 14-en vagyunk.

- És mi a teendő? Hiszen ennek vannak technikai részletei is.

- Én írtam egy levelet tegnap – az első munkanapon – az Emberi Erőforrások Minisztériumnak, vagyis a miniszter kabinetfőnökének, amelyben azt kértem, hogy biztosítsanak lehetőséget számunkra, hogy ezt a díjat visszaadhassuk. Ma kaptam egy rendkívül korrekt választ a kabinetfőnök asszonytól. Azt írta, hogy tájékozódnia kell, és az iránt érdeklődött, hogy hányan vagyunk, akik ezt együttesen vissza akarjuk adni, és hogyan képzeltük ezt el. Én rögtön válaszoltam neki. Azt írtam, hogy mi nem vagyunk egy szervezett erő, és nem is szervezetten döntöttünk el, hogy visszaadjuk. Azonban ennek a végrehajtása némi szervezést kíván, mert szerintem az lenne a célszerű, ha a kérelmünket vagy a díjat együtt tennénk le a miniszter asztalára.

- Azért ilyen hiú reményeid ne legyenek, hogy eljutunk a miniszter asztaláig.

- Igen, azért ennél realistább vagyok. Azt gondolom, hogy ha a portásig eljutunk már az is nagy dolog. Azok után, amit a miniszter tegnap a parlamentben mondott, még az is nagy dolog, ha beengednek abba az utcába, ahol ők székelnek. Nem is tudom, hogy hol székelnek.

- Nagyon tiszta lehet az utca, hiszen azt mondták, hogy tisztul a díj, ha mi ezt visszaadjuk.

- Igen. Ahányan vagyunk, annyiféleképpen értelmezzük ezt a mondatot. Andrassew Iván kollégám, aki a Népszava publicisztikai rovatvezetője, éppen a mai számban írta meg, hogy pontosan ez az a mondat, ami miatt ő nem adja vissza a díjat. Én nem akarom meggyőzni egyetlen kollégámat sem, akit valaha kitüntettek ezzel a díjjal, hogy tegye ezt. Azonban az, hogy van egy miniszter, aki úgy gondolja, hogy ha valakik ezt visszaadják, azáltal tisztul maga a díj, miközben Szaniszlót ott tartja a soraiban, engem még inkább arra sarkall, hogy ezt megtegyem.

- Igen, mert ezzel róluk is tisztul a kép.

- Igen. Ezt nagyon jól bizonyítja az amerikai nagykövet megnyilvánulása a közrádióban, az izraeli nagykövet nyilvánosságra került levele és – nagy kalaplengetéssel teszem hozzá – Deutsch Tamás véleménye is.

- Így van. Őt sokszor tudjuk joggal bírálni, de ismerjük el, hogy figyelemreméltó, hogy bátran és egyenesen azt mondja, hogy ez gyalázat.

- Igen, bár hozzátenném, hogy a saját stílusánál maradva teszi ezt. Nem változtatta meg azt a stílust, amelyet az elmúlt időszakban a Twitter-üzeneteiben használt.

- Igen, de tegyük hozzá azt is, hogy ő a hóvihar ügyében is nekiesett a hatóságoknak. Azt mondta, hogy ők felelősek azért a totális káoszért, amit ott előállítottak. Lehet, hogy Brüsszelből egy kicsit jobban látszik minden. Mindenesetre, ahhoz kell némi bátorság ebben a mai világban, különösen ebben a Fidesz-világban, hogy ezt egy fideszes európai képviselő kimondja.

- Azért még egyszer megkérdezem tőled, hogy szerinted eljutunk a portásig, vagy esetleg tovább, a kabinetfőnökhöz?

- Én megyek Veled szívesen. Szerintem eljutunk a kabinetfőnökig.

- Mindenesetre már ketten vagyunk, akik úgy érzik, hogy ezt tovább kell vinni.

- Akkor ezen a héten elintézzük legalább azt technikai a részét a dolognak, hogy bevisszük a díjat.

- Nagyon fontosnak tartom ezt, és köszönöm a lehetőséget, hogy erről beszélhetek. Főleg, hogy a jobboldali lapok képviselői – néhány órával ezelőtt például a Barikád – nagyon fontosnak tartják, hogy megtudakolják, mikor adom már végre vissza a Táncsics-díjat, és mit akarok tenni a pénzzel. Elárulom, hogy nekem még van egy apró problémám a Táncsics-díjjal, mégpedig az, hogy nem találom. Ezért lehet, hogy jelképes lesz az akcióm, de reméljük, hogy elő fog kerülni. Én ezt 1995-ben, 18 évvel ezelőtt kaptam, ezért sajnos nem tudom, hogy hova kallódott, de azon leszek, hogy előkerüljön.

- Ők úgyis csak arra kíváncsiak, hogy mit csinálunk a pénzzel. Mi már megállapodtunk, de mondjuk el azért másoknak is.

- Fel is hívnám még egyszer a figyelmét azoknak a jobboldali kollégáknak, akik elsősorban ez iránt érdeklődnek, hogy olvassák el akár a Népszavában, akár a Magyar Nemzetben, hogy mi a tervünk. Azért el is mondom, hogy abban állapodtunk meg, hogy a Magyar Újságíró Szövetség Szolidaritás Alapítványának adjuk a pénzt, amely nehéz sorsú újságírókat támogat. Azt hiszem, a Magyar Hírlap főszerkesztője írta erre, hogy ugyanilyen balliberális újságírókat támogatunk ebből a pénzből. Erre már nem lehet mit mondani. Ha már a nehézsorsú embereket is stigmatizáljuk, az már az épelméjűség végét jelenti.

- Így van, és hány eset jelentette már az épelméjűség végét!

- És még mennyi fogja!


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!



Szálasi nem lehet ünnepelt része a magyar történelemnek
György Péter, esztéta, író, az ELTE bölcsészkarának egyetemi tanára

Bolgár György: - A mai Népszabadságban jelent meg egy levele Balog Zoltánnak, az emberi erőforrások miniszterének, és ebben azt kifogásolja, hogy Szaniszló Ferencen kívül kitüntetett egy másik embert, Bakay Kornél régészt, aki néhány évvel ezelőtt egy…

György Péter: - Tíz.

– …tíz évvel ezelőtt egy botrányos kiállítást szervezett és rendezett Kőszegen, Horthy katonái Szálasi nyilasai címmel. És ebből Ön nagyon súlyos következtetéseket von le, mégpedig nyilvánvalóak ezek a következtetések. Itt a cikkben nem említi, de hozzátehetjük a harmadik botrányos kitüntetettet, a Kárpátia nevű nemzeti rockegyüttes vezetőjének adott aranykeresztet. Ez az együttes, amelyik ugye mindent visszakövetel, vesszen Trianon, tehát lényegében a revízióról szólnak a dalai. Összeállt a kép, Szaniszló, Bakay Kornél és a Kárpátia együttes. De Ön mindezt részben személyes útra is tereli, és várja a miniszter válaszát. Mi ez a személyes út és miben reménykedik?

György Péter: - Hát a személyes út az tulajdonképpen annyi, hogy én azt gondolom, az elmúlt években megváltozott, tehát nem azt állítom, hogy a kormány változtatta meg, hanem azt állítom, hogy megváltozott Magyarországon egy konszenzus. Ez a konszenzus egy nagyon nehezen, hosszú évtizedek alatt összerakódott társadalmi szerződés volt arra nézve, hogy mondjuk az emberek szociális énjének, tehát a társadalmi énjének nem része a származásuk. Ez egy nagyon fontos modernizációs vívmány volt, nem akarok most belemenni ennek az elemzésébe. De nehezen épül fel egy ilyen konszenzus, egy ilyen társadalmi szerződés, és jelzem, nem két perc alatt bomlik le. De Magyarországon lebomlott, és az tény, hogy a kormány áldását adta rá, ezen nincs mit szépíteni. És nagyon nehezen épül vissza. Ezt én személyesen nagyon nehezményezem. Azzal a példával élek valóban ebben a dolgozatban, hogy ha mondjuk több nemzedékre visszanézzük, akkor ha a Horthy-rendszerben születtem volna, soha nem lehettem volna egyetemi tanár. Eszembe se jutott volna, mint ahogy olyan fantasztikus embereknek sem jutott eszükbe, hogy egyetemen tanárok legyenek, mint Halász Gábor vagy Szerb Antal, vagy Szentkuthy Miklós és sokan. A származásuk miatt többek között. És aztán mégiscsak egyetemi tanár lehettem, Sólyom László avatott egyetemi tanárrá, aminek én nagyon örülök egyébként. És az azért lehetett, mert én egy magyar ember vagyok, egy magyar egyetemi tanár, és az én egyetemi tanári tevékenységemnek a származásom nem volt a része. Én avantgárdtörténetet tanítok, kultúraelméletet tanítok, művészetelméletet tanítok, médiatörténetet. Tehát szakmai, elvi problémákkal foglalkozom. Egyébként döntően most is. És az elmúlt mondjuk két-három évben meg kellett értenem, hogy ha nem kívánom bedugni a fejemet a homokba és nem kívánok úgy csinálni, mintha egy ártatlan gyerek lennék, akkor az a helyzet, hogy a rólam szóló ítéletben benne van, hogy én egy zsidó vagyok. Magyarán az történt, hogy az elmúlt két-három év ezt előállította, nincs értelme tiltakozni meg vitatkozni, mert ez nem jóindulat kérdése, hanem a korszaknak a terméke.

– A dolgot lehetne teljesen naivan, ha nem is a Marsról, de mondjuk akár Amerikából is nézni, bár már onnan sem így néznek Magyarországra persze. De Amerikán belül nem eltitkolható, hiszen ott sokszor ez a kérdés a különböző színű emberek származásának kérdése, a latinok általában megkülönböztethetők, bár fehérnek minősítik őket. Vagy a feketék, a színesbőrűek, tehát sok szempontból az amerikai társadalom látványosan, láthatóan sokféle származású emberből jön össze. Ott a zsidó származást sem szokás eltitkolni, a származás adottság, nem kell szégyellni. Tehát akár azt is lehet mondani, hogy hát mi ebben a probléma? De ne legyünk ennyire naivak és főleg ne amerikaiak, mert nem azok vagyunk. Magyarországon, ahol a származás nagyon sok esetben az embernek nemcsak a számkivetettségét vagy karrierbeli korlátait jelentette, hanem a halálát is, a megsemmisítését, fizikai megsemmisítését is. Ebben az országban eredménynek kell tartani, hogy a származás az elmúlt évtizedek alatt nem lehetett meghatározó, nem lett kérdés. Akár szemérmességből, akár elhallgatásból, akár valamiféle olyan hallgatólagos konszenzusból, hogy ezt ne firtassuk, mert ezzel a történelemmel, ezzel a múlttal, ebben az országban ebből csak rossz sülhet ki. És most mégis ott tartunk, hogy elkezdték firtatni évekkel ezelőtt, egyre hangosabban, egyre nyilvánvalóbban és egyre inkább bűnként tartják számon, ha valaki bizonyos származású.

– Nem akarok az amerikai történetre reflektálni, másként látom, de ez most lényegtelen. De a magyar társadalomtörténetben, a magyar társadalom énjének, bocsánat, hogy ilyen tudományos vagyok, az identitásstruktúrája úgy épült fel, hogy a származás magánüggyé változtatása, a privátszférába való bevitele, akármiről van is szó, a szexuális identitásáról valakinek, az osztályszármazásáról, vallási származásáról, tehát a partikularitásokról, a társadalom lehetővé tette, hogy ezeket ki-ki a maga megítélése szerint döntse el, hogy mennyire kívánja vagy mennyire nem közölni.

– Ha valaki büszke rá vagy éppen ki akarta mondani, hogy én zsidó vagyok és ezzel a nyilvánosság előtt akart élni, ám legyen.

– Nem is a nyilvánosság előtt. Ha most valaki például zsidó életet élt, úgy értem, zsidó kulturális életet él vagy zsidó vallási életet élt, tehát az izraelita hitközségnek vagy izraelita kulturális egyesületnek volt a tagja, akkor az nyilvánvalóan ezt nem kellett hogy rejtse, nyilvánvalóan megtehette. Lehet leszbikusnak lenni, ez egy bonyolultabb probléma volt, arról már nem beszélve, ha ezek össze is keverednek. De most más történet van, most az történik, hogy nem én döntöm el, hogy én a saját magánszférámból mennyit kívánok a társadalmi létemben belevenni, hanem ezt elődöntik helyettem.

– Méghozzá megbélyegző szándékkal döntik el.

– Hát nyilvánvaló. Hát persze. De ugye nemcsak az elmúlt napoban, hanem ez hónapok, évek óta így történik. És ezért írtam a miniszter úrnak ezt a levelet, hogy amikor egy nyilasnak, tehát a Szálasi Ferenc emlékének gazsuláló kiállítás rendezőjét kitüntetik, akkor ő legitimálja a kormány nevében ezt a dolgot. Én pedagógus ember vagyok, ennél gyalázatosabb dolgot tényleg keveset ismerek, elnézést az erős kifejezésért, mert ez a diákjaink fejét tökéletesen megzavarja. Ez egy elmondhatatlan felelőtlenség. És az el kell dönteni, hogy a magyar nemzeti történelemnek része-e a Szálasi Ferenc. És ebben nincs konszenzus, nincs olyan, hogy legyünk toleránsak. Ez álságos duma. Nem lehet. És ha ezt nem képes ez a kormány eldönteni, akkor beláthatatlan veszélyeknek nézünk elébe.

– De úgy látszik, hogy ez a kormány és ez a miniszter azoknak a diákoknak – legyünk ilyen praktikusak – a szavazatát akarja megnyerni, akiknek a feje könnyen megzavarható, akik úgy gondolják, hogy ez a Szálasi talán nem is volt olyan rossz, a magyar érdekekért harcolt, és lám, ez a magát polgárinak és konzervatívnak hívó Fidesz is legitimálja közvetve az ő nézeteit. Akár Bakay régésszel, akár Szaniszló újságíróval.

– Hát a Szaniszló újságíró és a Bakay régész között azért van egy pár különbség, de most ebbe nem akarok belemenni. Szerintem Szaniszló úr egyszerűen nincs… tehát egy szürreális performernek tartom. Szóval annak nincs realitása amit ő mond.

– Na de azért antiszemitizmus és cigányellenes rasszizmus van.

– Persze, nem kellett volna kitüntetni, nem erről van szó. Csak azt akarom mondani, hogy Bakay úr én szerintem tisztában van azzal, hogy mit csinált. Szaniszló úr pedig szerintem… na mindegy, lényegtelen.

– De az is mindegy, hogy ők tisztában vannak-e azzal, amit csinálnak, a lényeg az, hogy mi a hatásuk, a hatásuk pedig egyforma. És a kormány is nagyon jól tudja, hogy mi a hatásuk és ennek ellenére vagy éppen ezért tüntette ki őket.

– Ezt nem tudom, hogy ezért tüntette-e ki őket, én.

– Lehet ez véletlen?

– Nem hiszem, hogy véletlen, de azt gondolom és azt remélem, hogy a miniszter úr megtisztel engem, személyesen ismerjük egymást, de ettől függetlenül is megtisztelhet a válaszával. De azért írtam ezt a dolgot, nem álságos levél ez, hanem egyszerűen azt gondolom, hogy kutya kötelességem elmondani, hogy a nemzeti történelem fogalma, amit ők létrehoznak, az így egyszerűen széjjel lészen verve.

– Hát az a magyar nemzet, amelynek a tagjai között vannak zsidó származásúak, vannak cigány származásúak, vannak szlovák, sváb és így tovább származásúak, az innentől kezdve darabjaira hullik szét, mert kinek-kinek éppen mi jut eszébe valakinek a származásáról, azt rángathatja elő, és függetlenül attól, hogy az illető mennyire része a magyar társadalomnak, a magyar kultúrának, ő saját maga magyar identitásúnak vallja-e magát, innentől kezdve a származás lehet a meghatározó vagy a szelektáló elv.

– A dolgot kiélezném. Ha valaki lefordítja németre, az tényleg elképzelhetetlen, hogy valaki egy percig is azt mondja, hogy mondjuk Dönitz tengernagy a németeket védte az akkor valóban rettenetesen és elviselhetetlen katonai magatartást tanúsító vörös hadsereggel szemben. De nem lehet azt gondolni, hogy azét, mert mondjuk a Berlint támadó szovjet csapatok úgymond sztálinisták voltak, ezért az ellenükben védekező Wehrmacht hősies teljesítményt nyújtott. Ha valaki megnézi például A bukás című filmet, azt a drámáját Hitlernek, ahogyan ezt a németek ábrázolják, akkor világosan lehet látni, hogy miről beszélünk. Engem nem érdekel a Bakay, ez nem olyan fontos. Engem az érdekel, hogy egy kormány, amelyik a Szálasi Ferenchez fűzödő tevékenységét jutalmazza egy magasrendű kitüntetéssel, az Szálasi Ferencet legitimálja. Ez egyszerűen a társadalmi béke széjjel verése, ha tetszik a hazafiúság elárulása és a nemzeti béke felrúgása. Erre nem tudok mást mondani tényleg. Szálasi Ferencet nemzeti történelmi hősként bemutatni, még csak a kísérlete is ennek, az nonszensz. Az minden tabun való átlépés.

– De hát emlékszik arra, hogy körülbelül olyan tíz évvel ezelőtt a Demokrata című hetilap olyan címlappal jelent meg a várbeli kitörés évfordulóján, hogy Európa hősei voltak. Azok a nyilasok és nácik.

– Igen, ezért mondom, hogy nem a kormány csinálta ezt, hanem szépen lassan, hosszú évek alatt ez a paradigma összeállt. A kormánynak komoly része van benne egyébként, hogy eltűri, valóban, másrészt meg soha nem lépett fel ellene világosan. De valóban, annak idején Szakály Sándor úr, amennyire emlékszem, neki része volt abban, hogy el van helyezve egy hadtörténeti intézet által felállított emléktábla a budai kitörésnek az emlékére. Én most a Déli pályaudvarnál tartózkodom, csak azért mondom, mert velem szemben például egy emléktábla van, amelyik így szól, hogy a Budai önkéntes ezred harcainak emlékére, a budai önkéntes ezred katonái fegyvert ragadtak, hogy életük árán harcoljanak a német fasizmus ellen. El kell dönteni, mert egy országban vagy az a tábla érvényes, amelyik 1960-ban lett felállítva, vagy az a tábla érvényes, hogy ez a hősök napja volt. A kettő együtt nem megy. Érti? Egyszerűen nem lehet a kettőt együtt mondani. Ez nem arról szól, hogy nemzet történelem nagylelkű, meg toleráns meg újraértékeljük. Ezeket a dolgokat nem lehet újra értékelni.

– Vissza lehet még fordulni erről az útról vagy le fogják venni ezt a táblát is a Déli pályaudvarnál?

– Szerintem nyilvánvalóan vissza lehet fordulni, különben nem írtam volna ezt a levelet. Amíg ezen a világon tartózkodom, azt gondolom, hogy vissza lehet csinálni ezt a dolgot. Hogy hosszú időre ki fog tartani, nagyon sok embernek sok szenvedést fog okozni, sok embernek sok munkát okoz, azt biztosan tudom.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!