Isten és császár – Újabb stációk az egyházi törvény kálváriájában
- Részletek
- Vendégek
- 2013. március 21. csütörtök, 02:40
- Lendvai Ildikó
2000 éve annyit már tudtak: „ami a császáré, az a császáré, de ami az istené, az az istené”. Hatalom és hitélet, egyház és állam elhatárolása a későbbiekben persze igencsak kérdésessé vált, viszonyuk sokáig nem volt más, mint a sorozatos határsértések története. De úgy tűnt, a felvilágosodás óta lassan polgárjogot nyer egyház és állam szétválasztásának elve, ami mára a nyugati típusú demokrácia egyik evidenciájává vált.
Kivéve a gyevi bírót, azaz minket. Már az alaptörvény is zavarossá tette az eredeti alkotmányos szövegezést, és a „szétválasztás” szót felcserélte a „különvált működés” megfogalmazással, ami kevésbé véglegesnek és radikálisnak hangozhatott a kormánypárti fülek számára. Mint Donáth László találóan megjegyezte, a köznyelv is mást ért egy házaspár „szétválasztásán”, válásán, mint azon, hogy most éppen különváltan élnek. Az első egy rossz házasság egyértelmű vége, a másodikból akármi is lehet.
Hát lett is. Ami az alaptörvényben még csak gyanú volt, az bizonyossá vált az előbb 2011 nyarán, majd az első alkotmánybírósági kifogás után, 2011 decemberében elfogadott egyházi törvényben. A Galamus olvasói már több írásban is találkozhattak az egyházi törvény, és az egyház és állam viszonyában előállt egyéb anomáliák bírálatával.
Most azonban a legújabb alaptörvény-módosítással olyan, minden eddigit betetőző új fejlemény következett be, amelynek nyomán kiderült: ami a császáré, az a császáré, de Magyarországon ami az istené, az is a császáré. A politikai hatalom immár minden korlát nélkül ítélhet vallási közösségek sorsa felől.
2013. március 11. – MTI/Koszticsák Szilárd
Pedig már majdnem optimisták lehettünk. Úgy tűnt, a sokféle hazai és nemzetközi tiltakozás végre nemcsak a borsót hányja a falra, mint annyi más esetben. Az Alkotmánybíróság (Ab) nemrégiben megsemmisítette az egyházi törvény legfontosabb paragrafusait. Éppen azokat, amelyek a független bíróság helyett a parlamenti kétharmad kezébe adták a döntést az egyházak létéről vagy nemlétéről, méghozzá anélkül, hogy a politikusok által hozott, tehát szükségképpen politikai döntést egyáltalán indokolni kelljen vagy ellene jogorvoslattal lehessen élni. Az Ab kimondta: az Országgyűlésnek ugyan van joga arra, hogy törvényben határozza meg az egyházként történő elismerés feltételeit, de arra nincs, hogy kénye-kedve szerint egyedi döntéseket hozzon, még a maga által állított kritériumokat sem komolyan véve, a vallási közösségekről. Mint mondták, „az egyházi státusz parlamenti szavazás útján történő elismerése, önmagában e döntéshozatali eljárásnak az Országgyűléshez telepítése politikai alapon meghozott döntésekhez vezethet. Az ilyen, jogi mérlegeléssel megítélendő, alapjogi vonatkozású egyedi ügyekben a döntéshozatalnak a független bíróságtól való elvonása és kizárólagosan az alapvetően politikai karakterű Országgyűléshez telepítése nem egyeztethető össze az Alaptörvénnyel”.
Persze rögtön gyanút kelthetett volna, hogy a szokásos mameluk-kör (Balsai, Dienes-Ohm, Szívós Mária stb.) különvéleményt fejtett ki, amelyben szinte módszertani útmutatást adtak a „gazdáiknak”. Részint kárhoztatták, hogy az Alkotmánybíróság olyankor beszél bele a Fidesz dolgába, amikor már készülnek az Alaptörvény újabb, ezeket a kifogásokat fölülíró módosítására, részint pedig meg is súgták, milyen módon kell az Alaptörvénybe belefogalmazni a politika szelekciós jogát a vallási közösségek fölött. Mint látni fogjuk, az Alaptörvény-módosításnak az Ab-döntés után megbuherált szövege le is koppintja Dienes-Ohm mondatait, aki szerint jogos, hogy az állam „a közös célok elérése érdekében csak a vele együttműködő, az Országgyűlés által elismert egyházakat kívánja előnyben részesíteni”. Meg is nyugtatja a kétharmad esetleg aggályoskodó tagjait: „ez a megoldás semmilyen alkotmányos elvet, illetőleg szabályt vagy nemzetközi kötelezettséget nem sért”. Jól jegyezzük meg a javasolt terminust: a parlamenti többség „csak a vele együttműködő” közösségeket kell hogy előnyben részesítse. A megfogalmazás visszaköszön majd az Alaptörvény-módosítás elfogadott változatában, egyház és állam demokratikus szétválasztásának nagyobb dicsőségére!
Ne tévedjünk: nemcsak az egyházak belső ügyeiről volt és van szó. Az Alkotmánybíróság, de előtte már az ombudsmantól a Velencei Bizottságig, a jogvédő szervezetektől az ellenzéki pártokig, az érintett közösségek európai bírósági beadványáig mindenki azért verte félre a harangot, mert az egyházi törvény, ha nem is szüntette meg, de korlátozta a vallás- és lelkiismereti szabadságnak az egyházügynél jóval szélesebb elvét. A törvény benyújtói ugyan azzal érveltek, azért van szükség arra, hogy a parlamenti kétharmad ezen a téren átvegye az uralmat a lelkek fölött is, mert a bíróság nem volt képes határt szabni a visszaéléseknek. Mint mondták, Magyarországon túl sok (több mint 300) egyház működött, köztük „biznisz-egyházak”, amelyek csak a pénzért imitálják a vallási köteléket. Nos, könnyen lehet, hogy vannak ilyenek, még ha tudomásom szerint egyetlen bírósági eljárást sem indítottak ezzel a váddal. De akinek valóban szemet szúr a kedvezményekkel való visszaélés lehetősége, az sokkal inkább az egyházfinanszírozást tehette volna átláthatóvá és következetessé, lefejtve róla az indokolatlan, vélt vagy valós előnyöket, vagyis a mézet a madzagról. De természetesen nem ez volt a szándék. Hiszen aki a „bizniszeléstől” félti a hitéletet, az nem kínálta volna a devizahitelek teljes átvállalását némely egyházaknak, azt a kedvezményt, amelyet ilyen mértékben nem kaptak meg a sokgyerekes, munkanélküli, fejük felől a fedelet elvesztő adósok. Azzal az ürüggyel, hogy az egyházak környékéről hátrébb akarják szorítani a gazdasági érdekeket, beengedték oda a nyílt politikai érdeket, a kormányzó pártok érdekét.
Ráadásul dupla haszonnal, a „kollektív bűnösséget” feltételezve olyan közösségektől is megvonták az egyházi jogállást, amelyek éppen nem a bizniszről, hanem szociális elhivatottságukról híresültek el, de ezért vagy másért az autonómia, a hatalomtól való függetlenség ethoszát képviselték. Így vesztette el státusát a szegény gyerekek óvodáit, iskoláit, idősgondozókat, hajléktalan szállót működtető Magyar Evangéliumi Testvérközösség, amelynél ez a szolgálat kevesebbet nyomott a latban, mint a közösséget vezető Iványi Gábor kritikus és független gondolkodása. De nem lehet nem tendenciát látni abban, hogy a Magyarországon működő buddhista közösségek közül éppen csak azt az egyet fosztották meg az egyházi címtől, amelyik Északkelet-Magyarországon a zömmel cigány kisgyerekeket felkaroló Doktor Ámbédkar iskolát működteti.
Az persze igaz, hogy ki-ki tisztelheti istenét otthon vagy baráti körben is, de az egyházak és az egyesületté lefokozott közösségek mozgástere között mégis számos különbség van. És nemcsak pénzbeli, bár az is. Az egyesületek kiesnek az adó hívek által felajánlható 1 százalékából, és – nyilván sokkal rosszabb eséllyel – csak a másik 1 százalékért versenyezhetnek több tízezer alapítvánnyal, egyesülettel. Ha intézményt, iskolát tartanak fenn, nem számíthatnak a kötelező normatíva-kiegészítésre. Az állam kegyén múlik, eteti-e őket kézből, juttat-e intézményeiknek valamit. Az állam pedig az ő esetükben jó hosszan „kivárt”. Iskoláik úgy kezdték meg a tanévet, hogy gyereknek, szülőnek, tanárnak fogalma sem lehetett, még hány nap az élet. A már említett Doktor Ámbédkar iskolával csak októberben kötöttek nagy nehezen támogatási szerződést. Iványiék iskoláinak még ennél is tovább kellett várniuk, a pénz pedig hónapokkal a szerződéskötés után kezdett el csöpögni.
De vannak nem forintosítható hátrányok is. Csak az elismert egyházak tarthatnak iskolai hitoktatást, börtön- és kórházi szolgálatot, csak egyházi személyt illet meg speciális jogi helyzet, csak egyházak vezetőit választhatják meg a saját rítusok segítségével, a többieket az egyesületek szokásos eljárási rendje kötelezi. Képzeljük el azt a nyilvánvalóan abszurd helyzetet, ha mindez például a katolikus egyházra is vonatkozna. Papjaik nem őrizhetnék meg többé a bíróság, a rendőrség vagy az adóhatóság előtt a gyónási titkot, és pápát is csak egyesületi taggyűlésen választhatnának.
Ráadásul a vallási egyesületként való bejegyzés sem ment könnyen. A legtöbb, erre kényszerített folyamodót a hasonló ügyekkel eddig nem találkozó bíróságok többször is hiánypótlásra kötelezték. A gyülekezeti elven működő protestáns közösségek beleütköztek abba a problémába, hogyan alkothatnak több „kis egyesületből” álló „nagy egyesületet”. Aki mégis vette az akadályt, és előbb-utóbb egyesületté alakult, szembe találta magát azzal, hogy ha komolyan véve immár civil mivoltát, a civil szervezetek támogatási rendszerébe szeretne bekapcsolódni, ott sem rúghat labdába. A „civilek” támogatási szabályai szerint ugyanis hároméves múlt kell ahhoz, hogy valaki az e célra létrehozott kasszából forráshoz juthasson, ők meg ugyebár egyesületként újszülöttnek számítottak.
Hamar kiderült tehát, hogy az egyházi törvény, amit Semjén Zsolt még „törvényhozási remekműnek” nevezett, olyan csodafegyver, amely az alkalmazás során folyamatosan csütörtököt mond. Addig még csak volt örömük a dologban, amíg a parlamenti többség a szigorított feltételeknek (húszéves múlt, legalább ezer hívő) is megfelelő közösségek között politikai szempontok alapján mazsolázott, hiszen – mint mondták – az egyházi státus „nem jog, hanem kegy”. De a problémák lassan még a kormányoldal számára is kiütköztek. Hiába abajgatták, a Magyar Tudományos Akadémia a Fidesz számára nem ismeretlen elnöke több ízben és egyre indulatosabban utasította el a törvényben rárótt szerepvállalást a vallási közösségek előzetes véleményezésében. Kerek-perec megírta: hagyják őt békén, „az MTA a feltételek fennállására vonatkozóan vizsgálatot nem folytat, iránymutatást nem ad”, mert „ a vallási tevékenység fennállásának vizsgálata nem tudományos kérdés”, „a hitvallás, rítus megléte vagy hiánya tudományos megalapozottsággal hitelesen nem ítélhető meg”. Miután ezt két, még többé-kevésbé udvarias levélben hozta az illetékes parlamenti bizottság tudomására, harmadjára már kifakadt: „Meggyőződésem szerint tudománytalanul járnék el és félrevezetném az Országgyűlést, ha egy, az adott fogalmi keretek között tudományos megalapozottsággal és hitelességgel meg nem ítélhető kérdésben iránymutató tudományos állásfoglalást adnék.” Addig sikerült Pálinkás Józsefet bőszíteni, amíg nem közölte: „kezdeményeztem az illetékes emberi erőforrások miniszterénél, Balogh Zoltánnál, hogy fontolja meg az egyházakról szóló törvény…. módosítását.”
De maga a parlamenti bizottság is csődöt mondott, amikor először kellett egy olyan vallási közösség sorsáról döntenie, amely már az új előírások szerint engedelmesen összeszedte a több mint ezer aláírást, hitelesíttette őket a választási bizottsággal, és várta, hogy a törvény értelmében visszakaphassa egyházi jogállását. Bevallom, a szóban forgó Magyarországi Lectorium Rosicrucianum Egyesület életéről, tanairól keveset tudok, legfeljebb a rózsakeresztesek neve cseng ismerősen, de ugyan mitől lettek volna nálam képzettebbek a bizottság tagjai? Meg is rémültek a nyilvánvalóan lehetetlen feladattól, a tisztességesebbek bevallották tájékozatlanságukat, így a többség tartózkodott az egyesület jövőjéről való döntésnél. Igen ám, csakhogy a tartózkodás a parlamenti gyakorlatban a „nem” szavazattal egyenértékű, így a rózsakeresztesek döbbenten tapasztalhatták, hogy hiába vették az összes jogi akadályt, ők sem nyerhetik vissza korábban meglévő egyházi státusukat. Cserébe a vezetőik néhány tapasztalattal gazdagodhattak a parlamenti munka színvonaláról. Az egyik fideszes képviselő asszony értetlenségének adott hangot, hogy ha egyszer csak egy isten van, minek ennyi egyház: „Osztódunk, mint az amőba, holott csak egy isten van. Uraim! Egy isten van! Egy isten van!” Egy másik, jobbikos képviselő pedig azt vetette a folyamodók szemére, hogy ő csaláson érte tetten az amszterdami rózsakereszteseket: templomukban fűtik a tulipánokat, hogy soha ne hervadjanak el, és azt terjeszthessék, hogy ez valamiféle szentségnek köszönhető. Ez a nívó persze csak a rózsakeresztes vendégeket döbbenthette meg, mi, harcedzett bizottsági tagok már tanúi voltunk annak a hasonlóan magasröptű vitának, amelyben a pechére „C.C.C.” rövidített nevet viselő protestáns kisegyház (amelynek neve a Christian, Church és Campus szavakból áll össze) abba a gyanúba került, hogy van valami köze az egykori CCCP-hez, vagyis a Szovjetunióhoz. Na, nem is maradhatott egyház!
De a csodafegyvernek szánt törvény más esetben is visszafelé sült el. Az egyházi törvény, karöltve a köznevelési törvénnyel, rendelte el a kötelezően választható iskolai hittan, illetve erkölcstan tanítását. Ennek az írásnak nem tárgya e javaslat részletes bírálata, de annyit érdemes megjegyezni, hogy váratlanul még a két legnagyobb magyar egyház vezetője, Erdő Péter és Bölcskei Gusztáv is szóvá tette a hitoktatás bevezetésének teljes előkészítetlenségét és óvtak a várható zavaroktól. Holott őket a törvény alkotói feltehetően inkább kedvezményezni akarták. Még ők is észrevették, hogy a számos tisztázatlan kérdés (tényleg szétválasztják-e a tanítási idő közben a gyerekeket vallásuk szerint? Ha a szabadságjogok durva sérelméről, a világnézeti megkülönböztetés tilalmáról nem is szólunk, hogy lesz ehhez elég terem és tanár? Valóban elég-e az újdonsült erkölcstan-tanárok hatvanórás gyorstalpaló képzése, az amúgy sem túlfizetett pedagógusok számára, potom 60 ezer forintért? A végén még a hitoktatók és egyházaik fejére is visszahullhat az egész.
Azt nyilván nem ők sérelmezték, de az élelmesebb szülők már észrevehették, hogy a gyorstalpaló etikatanári képzésekre nagyon sok egyházi főiskola is ráharapott. Nem hibáztatom őket, de az mégiscsak sokatmondó, hogy az egyik ilyen egyházi fenntartású főiskola honlapján a következő toborzó felhívás jelent meg: „Kedves Testvérek! Ha nem, szeretnénk, hogy a jövő generációját liberális szemléletű, vagy gender-ideológiától ihletett ún. pedagógusok a keresztény erkölccsel és értékrenddel homlokegyenest ellenkező, erkölcstelen életvitelre neveljék az erkölcstan órák keretében, akkor aki teheti, végezze el vagy ajánlja minél több alkalmas, kereszténységében hiteles ismerősének az alábbi képzést.” Félreértés ne essék, nem a hittan, hanem a laikus erkölcstan oktatók képzését szerveznék imígyen. Hát, volt honnan meríteniük a magyar szülők egyesülete viccek hősévé vált vezetőinek…
De nem volt elég a kormányoldal eredeti, meglehetősen sötét szándékainak sok alkalmazási bakija és az ennek nyomán támadt belső kritika, a „baráti tűz”. Az Ab-döntést megelőző hetekben már terjedt a pletyka: azért halasztgatják hétről hétre, a meghirdetett napirend ellenére, a döntést, mert már látszik, hogy nem tehetnek mást, ki kell irtaniuk azt, ami az egyházi törvényben a kormánytöbbség számára igazán fontos volt, vagyis a politika döntési hatalmát a hit, az egyházak fölött. A Fidesz és az ügyet sajátjának érző KDNP megelőző csapást határozott el, mint ahogy egyéb, már megszületett Ab-állásfoglalásokkal szemben is tette. Ahelyett, hogy egyedüli tisztességes megoldásként az alkotmányellenes paragrafusok kiiktatását készítették volna elő az egyházi törvényből, inkább az Alaptörvényt akarták átigazítani. Az Alaptörvény negyedik módosításának tervezete immár alkotmányos tétellé tette, hogy csakazértis a parlamenti kétharmad joga az egyházak elismerése. Az ellenzék, a jogvédő szervezetek, az érintett vallási közösségek a nemzetközi közvéleménnyel együtt levegőért kapkodtak és tiltakoztak, pedig a java még csak ezután következett.
Miután az Alkotmánybíróság ki is hirdette a határozatát, kiderült, hogy nemcsak az Országgyűlés egyházak fölötti pallosjogának tényét, hanem azt is kifogásolják, hogy a parlamentet még indoklási kötelezettség sem terheli. A sebtiben összehívott Alkotmányügyi Bizottság erre újabb, utolsó perces módosítást adott be. A „módosítás módosítása” a pofon mellett még szamárfület is mutatott az Alkotmánybíróságnak, és vele együtt mindenkinek, akinek az alkotmányosság még jelent valamit. A bizottság, majd nyomában hétfőn a parlamenti többség kibővítette az egyházi státus feltételeit egy gumiparagrafussal, amivel majd bármi és bárminek az ellenkezője is indokolható lesz. A kétharmadnak nem sokat kell fárasztania magát azzal, hogy érveket találjon a nemszeretem vallási közösségek megbüntetésére. Most már nemcsak a kellő létszám, élettartam, tevékenység kell ahhoz, hogy egy közösséget „beszavazzanak” az egyházak közé, hanem a „közösségi célok érdekében történő együttműködésre való alkalmasság is”. Az idézet szószerinti, immár az Alaptörvény írja elő: aki egyház akar lenni, az parírozzon, legyen kellőképpen kezes, vagyis együttműködő. Azt pedig, hogy ki „alkalmas” az állammal való együttműködésre, és kinek kell még engedelmességet tanulnia, természetesen a kétharmad dönti el. Ezek után már csak az a kérdés, jár-e az egyházi státuson túl másfajta jutalom, piros pont, kisötös, tündéres matrica a különösen szorgalmas együttműködőknek, mondjuk azoknak, akik a kampányban a szószékről a megfelelő irányba buzdítják a híveket.
És különben is: ha egyszer ilyen jól sikerült a követelményeket megfogalmazni, miért állnának meg az egyházaknál? Miért ne lehetne a különböző médiumok, civil szervezetek, kulturális műhelyek létének vagy nem létének is a feltétele az „együttműködésre való alkalmasság”?
Hiszen nem is volna ebben semmi új. Legfeljebb más közösségek esetében még nem írták be az Alaptörvénybe, de a Klubrádiótól a Nemzeti Színházig hosszú példasor mutatja: ami a császáré, az a császáré. És ami nem, mostantól az is.
Lendvai Ildikó, az MSZP politikusa
Írásai a Galamusban:
Az új egyházi törvény kálváriája
Válasza Lázár Györgynek
Családvédelem – de kitől?
Parlamenti napló a választási törvény vitájáról. I–V. rész
Karácsony a parlamentben - 2012.december 17.
Baljós happy end – Az Alkotmánybíróság a családvédelmi törvényről
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!