Jogállam, múlt időben


       Kedves barátaim és dallasi iskolatársaim,*

Nemsokára 23 éve, hogy várakozással teli örömmel és nagy izgalommal készültem életem nagy kalandjára, hogy részt vegyek a SWLF* nyári kurzusán, a texasi Dallasban. Éppen csak 32 éves voltam akkor, már szakvizsgázott ügyvédként, de szakmai pályafutásomnak azért még az elején. Erre tekintettel anyagi támogatást kaptam és fogadtam el egy bizonyos Soros Györgyről elnevezett alapítványtól, ők fizették a repülőjegyemet. Évek múlva kiderült, hogy ez a Soros György maga lenne a patás ördög, a „New York–Tel Aviv tengely” szorgalmas olajozója, a magyar haza elveszejtője, a forint megspekulálója, a hazaárulók par exellence-a. Mindez nem volt elég: Dallasban – mint kelet-európai, fiatal jogászt – szintén anyagi támogatásban részesített egy másik alapítvány: kaptam annyi pénzt, hogy abból tisztességes helyen lakhattam, és minden nap volt mit ennem. De minderre Ti is jól emlékezhettek, hiszen valamennyien ugyanabban az ellátásban részesültünk. Mindannyian elfogadtuk a mára utálatossá vált Soros Alapítvány támogatását és a dallasi támogatást is.

Nem azért hívtak bennünket, fiatal jogászokat Dallasba a világ minden szegletéből, hogy tételes jogi ismeretekkel tömjék a fejünket. Nem, arra semmi szükség nem volt, hiszen a legtöbbünk már évek óta a pályán volt, dolgozott. Azért láttak vendégül és azért oktattak bennünket kiváló professzorok, hogy egy ennél sokkal fontosabb dolgot segítsenek megérteni: azt, hogy mit jelent a Rule of Law és mi ennek a társadalomban betöltött szerepe. Több mint két évtized után visszagondolva, azt hiszem, akkoriban éppen mi, kelet-európai fiatalok lehettünk az a célcsoport, amelyre különösen figyeltek, akikkel az átlagnál többet foglalkoztak. Mert mi éppen olyan országokból érkeztünk, ahol a jog, a törvények uralmáról legföljebb az alkotmányjogi tankönyvben olvashattunk, de a valóságban megtapasztalni nemigen lehetett alkalmunk. Ami engem illet, megilletődve és csodálattal hallgattam ezeket az előadásokat, és tiszteletet éreztem az iránt a társadalom iránt, amely kínkeservesen ugyan, de végül mégiscsak képes volt kiküzdeni egy olyan rendszert, ahol nem az uralkodó, nem a Duce és a Führer és nem is az elnök vagy a pártfőtitkár éjszakai álmát valósítja meg a törvényhozás, hanem olyan alkotmányos rend érvényesül, ahol a törvény az úr, mindenki felett. Ahogy az olasz bíróságokon is ki van írva: La legge è uguale per tutti, a törvény mindenki számára ugyanaz.

Lelkes voltam, tele bizakodással és reménnyel: mégiscsak bekövetkezett a csoda, nem kell az egész életemet egy olyan rendszerben leélnem, ahol semmi sem az, aminek látszik, ahol csak az lehet ügyvéd, akinek az édesapja is az volt, vagy megfelelő – akkoriban így mondták – összeköttetései voltak. Ahol kevés dolgot volt szabad, de azt többnyire kötelező is. Ahol egy Dácia-kiutalás birtokában az élet császárának érezte magát az ember, a háromévenkénti bécsi háromnapos utazás pedig már maga volt a pláne. Büszke voltam rá, hogy részese lehetek hazám nagy átalakulásának, és szívből örültem annak, hogy amit Dallasban tanultam, annak lépésenkénti megvalósulását láthattam. Magyarország pár esztendő alatt átalakult. Állampolgárként és ügyvédként felszabadultnak éreztem magam, eltűnt az a kisebbrendűségi érzésem, amely korábban annyira nyomasztott a szerencsésebb helyre született európai kollégáim társaságában. Büszke, önmagáról gondoskodni tudó, öntudatos európai citoyennek (a „polgár” szót szándékosan nem használom) éreztem magamat, s ez nagyon jó érzés volt.

Nem politizáltam. A politikai fejleményeket ugyan követtem, de ez nem állott az érdeklődésem homlokterében soha. Dolgoztam, mint Ti, szerettem volna fölépíteni egy tisztességes praxist, ami eltarthat engem és a családomat, ugyanúgy, ahogy Ti. Nem zavart, hogy ebben a parlamenti ciklusban ez, a másikban meg amaz a párt van kormányon, mert álmomban se gondoltam volna, hogy létezhet olyan politikai erő, amely mindezeket az eredményeket vissza akarná csinálni. Amikor pedig – népszavazással megerősítve – az Unió tagja lett Magyarország, úgy éreztem, ott vagyunk, ahol lennünk kell, hogy hazánk nem hányódik többé Kelet és Nyugat között. Azt hittem, Magyarország, a hazám, s benne én is, mi is biztonságban vagyunk. Nem voltak illúzióim: nem fogunk ugyan olyan jómódban élni, mint a tőlünk nyugatabbra élő kollégáink, de abban biztos voltam, hogy lesz munkánk és tisztességes megélhetésünk. Abban pedig még ennél is szilárdabban hittem, hogy Magyarország, mint az Unió megbecsült tagországa, szilárd parlamenti demokrácia lesz és marad mindaddig, amíg egy ennél is jobb társadalmi berendezkedést nem „talál ki” az emberiség.

Az utóbbi időben azonban egyre többször érzem úgy, hogy tévedtem. Hogy amit 10 vagy akár 3-4 éve is még tökéletesen elképzelhetetlennek tartottam, az ma minden további nélkül valósággá válhat. Sohase hittem volna, hogy 20 évvel a rendszerváltás után nácikat kell látnom az utcán masírozni, hogy azt kell hallanom, hogy a parlamentben egy disztingvált fiatalúrnak látszó személy a zsidó honfitársaink listázását indítványozza. Ahol újra nagyságos, méltóságos és kegyelmes urak suhannak a falusi ház árát érő szolgálati autóikban, miközben milliók egyensúlyoznak a lét és a nemlét határán. Hogy újra olyanná vált az ország, ahol semmi sem az, aminek látszik. Ahol lassan ugyanolyan kívülállóvá válok, mint amilyennek 1989 előtt éreztem magam: egy azok közül, akiknek a véleménye és a léte annyit se számít, mint egy légypiszok. Biodíszlet a Nagy Tervhez.

Napjainkra eljutottunk odáig, hogy az egykori Magyar Köztársaság – jelenleg: Magyarország – országgyűlésének az elnöke idiótáknak nevezi az Európai Bíróság bíráit, mert hazánkat elmarasztaló ítéletet merészeltek hozni. Ahol a miniszterelnök, szintén a parlamentben, nehezen talál szalonképes szavakat arra, hogy egy – neki vélhetőleg nem tetsző – I. fokú hazai bírósági ítélet méltasson. Ahol az alkotmány helyébe lépett alaptörvényt, a gránitszilárdságút , egy korral haladó ember a száguldó TGV-n, iPad-en írta, de az istenadtát nem kérdezték meg róla.

Nem cifrázom, mindannyian itt éltek, követitek az eseményeket és jól tudjátok, miről beszélek. Ti is ugyanazt látjátok – meglehet, más aspektusból – amit én. Azután, hogy a parlament tegnap az ismert körülmények között elfogadta az alaptörvény 4. módosítását, nincs többé alkotmányosság és jogállam Magyarországon. Nem siratom az alaptörvényt, mert az nem az én alkotmányom, nekem ahhoz semmi közöm, nyelvezete, értékrendje nem az enyém, ezért nem zavar, hogy havonta módosítgatják. Nekem, XXI. századi magyar patriótaként, demokrataként és európai citoyenként az fáj, hogy látnom kell a hazámat visszasüllyedni oda, ahonnan 23 éve kiemelkedett: a nagy kelet-európai / balkáni posványba. Ahol a Vezér szava Isten szava és ahol a törvény puszta díszlet. Adynak igaza volt, Ugocsa non coronat.

Lehet, hogy dallasi professzoraink, bármilyen nagy tudásúak voltak is, tévedtek: Kelet-Európából mégsincs kitörés. Kár, hogy mindez nem sokkal előbb derült ki – mielőtt eltelt volna az életünk jó része és elmehettünk volna innen jó messzire.

Félek, hiába töltöttük 1990 szép nyarát Dallasban. A Rule of Law-t Magyarországon meghaladta az idő.

Barátsággal: Laci


* A levelet hét pesti ügyvéd kollégámnak írtam, akikkel együtt Soros-ösztöndíjasként a dallasi The Southwestern Legal Foundation nyári kurzusán tanultam ’90 nyarán.



Szlávnits László, ügyvéd

Írása a Galamusban: Csak én érzem mostanában úgy...?


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!