Hófútta nosztalgiáim


Nem történt semmi különös. Történt, de mi helytálltunk. 1987–2013. A történet több mint negyedszázadot fog át és hasznos tanulságokat kínál a politikai hatalom természetére nézve.

1987 januárjában akkora hózuhatag érte Magyarországot, hogy az élet teljesen megbénult. Legalább két teljes napon át hullt a hó megállíthatatlanul, a közlekedés – a gyaloglást leszámítva – illuzórikussá vált, városok és falvak tömegei váltak elérhetetlenné, szünetelt a munka, a tanítás. Ám mi néhányan az akkori tévéhíradónál úgy gondoltuk, hogy ha a fene fenét eszik is, este fél nyolckor lesz műsor, mert ez a minimum, amivel a magyar dolgozó népnek tartozunk. (Melynek a tévézésen kívül sok öröme nem maradt, hacsak a kényszerű lógást nem számítjuk.) Ki így, ki úgy, de minden híradós eljutott a Szabadság-térre – Juszt Laci például gyalog, a hátán hozta le a budai hegyekből a nála ragadt kamerát.

A szerkesztőségben azonban meglepetés várt. A tudósítóinktól hallottuk ugyan, hogy semmi se működik, sehova nem lehet eljutni, egész települések maradtak élelem nélkül, de az Útinform nevű szolgáltatás süketté vált. Holott őtőle vártuk volna el, hogy elmesélhessük, miként festenek az ország útjai.

Vettem tehát a K-telefont, és tárcsáztam Urbán Lajos akkori közlekedési minisztert, akivel amúgy is jó személyes viszonyban voltam. Mi van? – kérdeztem én. „Te, ezek meghülyültek” – hallottam  a vonal túlvégéről. Mármint? „Letiltották az Útinformot”.

Gyorsan leesett a tantusz. Azok a „valakik”, akik betapasztották az Útinform száját (kik is voltak? – máig nem tudom, Urbán nem mondta, ám az ő főnöke Lázár György miniszterelnök volt), még emlékezhettek arra, mennyire dühbe gurult Kádár, amikor a sajtó – egy-két évvel korábban – megszellőztette a miskolci távfűtés-botrányt vagy 20 ezer lakás kihűlését télidőn. Az Első Ember szerint ugyanis a sajtónak, mindenekelőtt a tévéhíradónak nem arról kellett volna tudósítania, hogy 20 ezer lakásban becsődölt a távfűtés, hanem arról hogy a maradék néhány százezerben milyen remekül működik. Az incidens eligazítást adott arra nézvést, hogy a politikusok az előre nem látható természeti csapásokat, baleseteket stb. valamilyen különös oknál fogva a rendszerük fogyatékosságának tekintik, pontosabban: úgy gondolják, hogy a zemberek gondolják annak. A kommunista propaganda ennél fogva évtizedeken át a(z el)hallgatást látta a leginkább opportunus tájékoztatási módszernek.

Persze volt másik út is, ezt vagyok illusztrálandó. A mi Híradónk Zala megyei tudósítója egy irdatlan méretű hófal alatt megszólaltatott egy idős nénit, aki azt találta mondani, hogy ilyesmi minden évben akad egyszer, ugyanis az ő falujában a széljárás mindig egy helyre sodorja a havat. Puff neki! Több se kellett Kádárnak. Napokkal később erre a zalai nénére hivatkozva mondta ki a szentenciát: hótorlaszok mindig vannak, csak a sajtó csinál bolhából elefántot.


1987. január 12. – feol.hu 

Természetesen ma, negyedszázad múltán, épeszű ember nem állíthatta, hogy nem történt semmi, azt viszont – szembe menve százezrek személyes tapasztalatával – igen, hogy katasztrófa-elhárítás, rendőrség, katonaság a helyzet magaslatán állott, magáról a (már mindentől megtisztított úton ácsorgó) miniszterelnökről nem is beszélve. Hogyne, hogyne! Mivel az Országos Meteorológiai Szolgálat – ellentétben 1987-tel – nemhogy napra, szinte órára pontosan megjósolta, milyen szörnyűségek várhatók, az arra illetékesek leparancsolták a kamionokat az autópályákról, fölszólították a lakosságot, hogy ne merészkedjen ki az utakra, autóval végképp ne, és lánctalpasok, hókotrók, terepjárók, helikopterek stb. ezreit mozgósították az előre látható vész tompítására. Vagy mégse? Lehet, hogy csak látomás volt az a 70 kilométer hosszú kocsisor, amely az M1-esen vesztegelt 24 órán át, tele kétségbeesetten telefonálgató, didergő, éhező, szomjazó emberekkel? És még csak egy helikoptert se láttak maguk fölött? Látomás lett volna Sopron, Zalaegerszeg, Veszprém környéke a gyerekeik életéért aggódó, hóban rekedt szülőkkel, a félórásról nyolcórásra növekedett utazásokkal?

Igen, látomás. Pintér és Bakondi urakat hallván a zemberek – pláne mondjuk Debrecenben – arról győződhettek meg, hogy az illetékes szervek és testületek jól dolgoztak, mindenkit kimentettek, elláttak. Ja, hogy a katasztrófavédelem altábornagy-parancsnokát a tűzoltók (akiktől ő még a nevüket is elvette, nehogy bármi is emlékeztesse a zembereket az elmúlt rossz időkre..) egy szakmai vizesnyolcasnak gondolják? Látomás ez is. Máskülönben pedig (Pintér belügyminiszter szerint, aki akkor riasztott, amikor az egésznek már semmi értelme nem volt) az egész cécóról maguk az autósok tehettek, akik lefoglalták az autópálya leálló sávját, és nem engedték a tömegével meginduló mentőegységeket célba jutni. (Aha! Még szerencse, hogy nem a sajtó reteszelte el a leálló sávot, mert akkor előbukkanhattak volna a tőről metszetten kádári ösztönök.) „Aszongya itthon az asszony, te, figyeld meg, ezek a végén még kitüntetik magukat, mer’ a TEK-es Hajdu is kapott egy plusz tábornoki csillagot két kupleráj leleplezéséért. Azér’ Bakondi többet csinált.”

Pláne, hogy támaszkodhatott azokra az osztrák hókaparókra, amelyek a nyitott határon át (Schengen!) szépen átgurultak magyar területre, és komótosan nekiláttak az utak megtisztításának. Nota bene ez 1987-ben is megtörténhetett volna, ám az osztrák-magyar határ még zárva volt, s hiába kezdeményezte Dékány András kollégánk, az akkor még öt megyét lefedő győri rádióstúdió németül jól beszélő, az osztrák közrádióval és tévével jó kapcsolatban levő vezetője a túlnan készenlétben álló „sógorok” segítségül hívását, a határőrség akkori vezetése adminisztratív nehézségekre hivatkozva elhárította az ötletet. Meglehet, akkor még a Győrött is állomásozó szovjetek voltak azok, akik nem akarták, hogy „nyugati lánctalpasok” jelenjenek meg a Varsói Szerződés felségterületén, tudja az ördög. Mindenesetre ők maguk, szó se róla, alaposan besegítettek a hókotrásba, amiképp végre a Magyar Néphadsereg is, húsz évvel a dicsőséges csehszlovákiai „hadjárat” után, végre-végre feladathoz jutott! Létszámban akkor – most egy kicsit a hasamra ütök – legalább hatszor akkora volt, mint a mai.

Lelki szemeim előtt egy kép: a soványka magyar honvédség elindul a hóban rekedtek kimentésére, és az alakulat élén egymerő zsinóros Bocskaiban, barna (esetleg fehér) lovon dr. Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes vágtat. Balszerencsénk számlájára írom, hogy ez a kiváló ember nem Győr, hanem a Székelyföld felé indult el.

Ceterum censeo: a rendszer (továbbra se) működik. Csak az egyéni, emberi, önkéntes szolidaritás. A különbség az előzőhöz képest annyi, hogy ugyanakkora teljesítmény mellett az a rendszer még kussolt, ez meg már fényezi is magát.



Aczél Endre újságíró

Írásai a Galamusban


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!