2013. március 11.
- Részletek
- 2013. március 14. csütörtök, 04:22
- Bauer Tamás
Volt már ilyen élményem. 1998. július 6-án történt, amikor a kormányprogram vitájának végén Orbán Viktor válaszolt a vitában elhangzottakra. Akkor mondott olyan válaszbeszédet, amelyet mi, SZDSZ-es képviselők dermedten hallgattunk. Így fejezte be válaszát az őt miniszterelnökké választó szavazás előtt: „… aki tehát azt akarja, hogy a törvényes rendet és biztonságot helyreállítsuk, aki azt akarja, hogy a gyermek ne csak a családnak, de az államnak is fontos legyen, aki növekedő, gyarapodó országban akar élni, aki úgy érzi, hogy a magyar nemzethez akar tartozni, s aki Magyarországot más európai népekkel együttműködő országgá akarja tenni, azt arra kérem, hogy szavazzon igennel a kormányprogramra.” Ezen a ponton vált végképp világossá, hogyan is képzeli Orbán a kezébe került hatalom gyakorlását, miként tekinti önmagát a nemzet ügye egyedüli hivatott képviselőjének, s hogyan rekeszti ki az ellenzéket a nemzet ügyének képviseletéből. Pedig akkor még nem volt kétharmada. Azok közé tartoztam már akkor is, akiknek volt némi sejtésük arról, hogy mit jelent, ha Orbán hatalomra kerül. Július 6-áig még csak némi sejtésem volt róla, ettől a naptól kezdve már biztos tudásom.
2010 előtt már nem volt kétségem, hogy mit jelent majd Orbán kezében a kétharmad, meg is írtam, el is mondtam időben, ezért is soroltak a „hivatásos rettegők” közé. Tudtam: ha kétharmada lesz, földig rombolja a magyar jogállamot. Az új Alaptörvény sem tudott meglepni, s annak mostani, negyedik módosítása sem. Már a 2009-es „évértékelő” beszéd alapján felhívtam a figyelmet, hogy Orbán forradalomra készül, s azt hiszem, az elsők között neveztem rendszerét önkényuralomnak. Ha pedig az, akkor mi sem természetesebb, mint hogy eltakarítja az útból az olyan akadályokat, mint az alkotmánybíróság vagy a független bíróságok.
Ami a hétfői országgyűlési szavazással történt, csak a pontot tette fel az önkényuralmi építkezés i-jére. Az orbáni alaptörvény eleve nem volt legitim: ezt már akkor kimondhattuk, amikor a 2010-ben felállított alkotmányelőkészítő bizottságban mandátumarányosan kaptak helyet a frakciók, s ezzel világossá tették: az ellenzék ellenére alkotnak új alkotmányt. Ezért hívott fel Gyurcsány Ferenc elsőként az alkotmányozás bojkottjára, amit azután előbb az MSZP-frakció, majd az LMP is követett. Amit a kétharmados többség ellenzéki egyetértés nélkül elfogadott, az ugyanúgy nem az ország alkotmánya, mint az 1949-es kommunista alkotmány, hanem, akárcsak az, egyetlen párt korlátlan hatalomgyakorlásának, egyfajta ideológia országra erőltetésének jogba öntése. Most mégis módosítaniuk kellett, hiszen eredeti változata a látszat kedvéért még megőrizte a jogállami alkotmányfejlődés számos elemét, s most e rekvizitumokat kellett belőle eltávolítani. Ettől vált a korábbinál is nyilvánvalóbbá, a külföld számára is jobban érzékelhetővé, hogy vége a magyar jogállamnak. Ebben, de csak ebben az értelemben újabb fontos nap március 11-e.
Amikor hétfő délelőtt ismertté vált, hogy Orbán „Magyarország nem hagyja magát” címmel tart napirend előtti felszólalást, naiv módon sokan azt hittük, hogy az alaptörvény módosításával kapcsolatos külföldi kifogásokra fog válaszolni. Ugyan dehogy, szóra sem méltatta az alaptörvény módosítását. A rezsicsökkentésről beszélt, arról, hogy a gázszolgáltatók bíróság előtt támadták meg az árcsökkentésre vonatkozó hatósági döntést, és a bíróság nekik adott igazat. Hasonló ítélet várható az áramszolgáltatók keresetével kapcsolatban is. „A bíróság döntése botrányos. Szeretném világossá tenni, hogy Magyarország elég erős ahhoz, hogy az emberek érdekeit érvényesítse” – mondta napirend előtt Orbán, és ekképpen beszélt: „…a cégek összefogtak az emberek ellen, hogy akadályozzák a terhek csökkentését. Ez arcátlanság.” Majd: „A kormány harcolni fog, új javaslattal áll elő, ha ezt a parlament elfogadja, a rezsicsökkentés még nagyobb lesz, a cégek még kevesebbet fognak keresni.” Mindjárt meg is szavazták a gáztörvény és a villamosenergia-törvény olyan módosítását, amely megtiltja a szolgáltatóknak, hogy az állam által rájuk rótt többletterheket, a különadókat a tarifákban érvényesítsék, majd pedig rendeletalkotási joggal ruházzák fel az átszervezett energiahivatalt, amely immár nem határozatban, hanem bíróság előtt nem megtámadható rendeletben szabja meg a tarifákat. „Nehéz küzdelem lesz. Szükségem van minden magyar ember támogatására, hogy megmutassuk a gátlástalan, telhetetlen vállalatoknak: nem hagyjuk magunkat" – uszított tovább Orbán, hozzátéve: nem fogadják el, hogy nyugdíjasok, családok kerüljenek nehéz helyzetbe. „Üzenjük meg a cégeknek: minden magyar emberrel állnak szemben” – zárta felszólalását.
Orbán beszédét hallgatva megint dermedten éreztem magam, mint másfél évtizede. Azt az Orbánt hallottam megint, aki a hatalom dolgában nem ismer korlátokat. Azt az Orbánt, aki gátlástalanul épít az emberek megélhetési és egzisztenciális bizonytalanságára. Orbán, aki a második nyugdíjpillér megsemmisítésével milliók időskori megélhetésének forrását vette el, aki könyörtelenül fosztott meg beteg, rokkant, munka nélkül maradt embereket az elemi megélhetés forrásaitól, aki recesszióba döntötte a magyar gazdaságot, s emiatt épülnek le munkahelyek, emiatt csökken milliók reáljövedelme, most „rezsicsökkentéssel” szédíti a neki kiszolgáltatott embereket. Íme, az új orbáni modell: nem a kezében levő költségvetésből juttat pénzt az embereknek, hanem előbb, a végtörlesztésnél a bankokat fosztotta ki, hogy a devizahiteleseket „mentse meg” (azokat közülük, akik nem is szorultak mentőövre), most meg az energiaszolgáltatókat fosztogatja, hogy lineárisan osszon belőle rezsicsökkentésre szegénynek és gazdagnak. Akárcsak a nyugdíjak „megvédésénél”, mindezekben az esetekben hosszabb távon, jóval a választások után sújtanak majd valamennyiünket a károk, mindenkit, aki nem veszi a sátorfáját, s nem keres magának másutt jövőt. S jönnek még újabb akciók: egyre kedvezőbb feltételekkel lehet majd lakástulajdont szerezni, jön majd a mind több szocpol, jön az állami kamattámogatás, akárcsak 2001–2002-ben, megint csak valamennyi adófizető kontójára. Kitalálni sem tudom, mivel állnak még elő a hátralévő egy évben. Csak azt tudom, valamennyien fizetjük majd az árát.
Közismert dolgokat írtam le mindeddig. Március 11-ének nem az az új tanulsága, hogy Orbán megtámadta a jogállamot, s hogy veszélyezteti a gazdasági stabilitást, ezt betéve tudjuk. Más a tanulság. Dermesztő hétfői szónoklatának, a csütörtöki rendkívüli ülésen sebtében megszavazandó új törvénynek, a Fidesz által szervezett, az energiaszolgáltatók elleni országos aláírásgyűjtésnek más az üzenete.
Minden szakértő elmondta már a rezsicsökkentés meghirdetésekor: ez abszurd törekvés. Az áram vagy a gáz árának fedeznie kell az előállítás vagy az import költségeit, a hálózat karbantartásának és fejlesztésének költségeivel együtt. Tükröznie kel, a költségeket azért is, hogy a fogyasztókat takarékosságra késztesse. Ha a Fidesz az árak lenyomásával ellehetetleníti az energiaszolgáltatókat, az energiaellátást lehetetleníti el. Emlékezzünk: amikor a Szovjetunió hőskorában az élelmiszer-árakat nyomták le, ez a parasztok nyomorgatásának eszköze volt, és az élelmiszerellátás látta kárát, hosszú évtizedekre. Van friss saját tapasztalatunk is: a bankok megszorongatásának a gazdaság hitelellátása látja kárát, s vele a gazdasági növekedés. Így van ez az energiaszolgáltatókkal is. Mégis: a szocialisták már a rezsicsökkentés meghirdetésekor siettek közölni: támogatják a rezsicsökkentést, csak másként. Más ellenzéki politikusok is mondanak ilyeneket. Határozott nemet a rezsicsökkentésre nem mer mondani senki. Balgaság. A Fidesszel populizmusban nem lehet versenyezni. A Fideszt csak az győzheti le, aki képes szembeszegülni a populizmussal. Csak az, akinek van mersze elmondani: az energiáért fizet az ország, s ezt az árat a fogyasztónak is meg kell fizetnie. Ha nem, akkor mások fizetik meg, vagy másként, minőségromlásban, áramszünetben fizetjük meg. És közben nem ösztönzi semmi az energiatakarékosságot a sokat fogyasztóknál. Tehát az áram- és gázárak mesterséges lenyomása kifejezetten káros az országnak. A lakáshitelnek is ára van, kamata, s ha ezt nem a hitelfelvevő fizeti meg, akkor az adófizető fizeti, az is, akinek magának nincs lakása. Ugyanakkor az jár jól – mint a kétezres évek elején –, aki bérbeadására vásárol lakást, állami kamattámogatással.
Aki igent mond a Fidesz populista ötleteire, bármilyen kiegészítő megjegyzést fűz is hozzá, hogy ő másként csinálná, az a Fideszt erősíti. Az hozzájárul ahhoz, hogy a kiszolgáltatott milliók továbbra se értsék, hogy nem az ár magas, hiszen annak a beszerzési árakat kell követnie, hanem a jövedelmük alacsony, mégpedig azért, amit Orbán a gazdaságpolitikában művel. Ha az ellenzék demokratikus pártjai nem szedik össze magukat, és nem találják meg a populizmus hatásos ellenszerét, Orbán alighanem nyer 2014-ben. Ez március 11-e tanulsága.
Bauer Tamás közgazdász , a Demokratikus Koalíció alelnöke
Déri Miklós felvétele
Korábban a Galamusban:
A nemzeti kérdés két évtized magyar politikájában (előadás)
Bauer Tamás beszéde (a Körcsarnokban)
„Hiába itt Cicero, Diderot…”
G-7
Mi folyik itt kormányzás gyanánt?
„Nyaltam. Szar ember vagyok”
A hazudozás apológiája
Mit tegyünk nyugdíj-ügyben?
A magyar szellem
Köztársaság
Már nem köztársaság
A köztársaság lebontása
Távol maradva
Átállás
Orbán vallomása
Részletes vita
Két hamisság, egy igazság alkotmányügyben
Különvélemény jeles napokon
Beismerésben
Szocialisták – honnan hová?
Bolsevikok
Igen
Hetven éve
Kémper következik?
Kiút a semmibe
Név szerinti
Aki a gyurcsányozást nem bírja abbahagyni
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
