Ne szavazza meg! – levél Gulyás Gergelyhez
- Részletek
- 2013. március 11. hétfő, 04:46
- Hanák András
A mai napon Önök, több mint 260 országgyűlési képviselő, mint az alkotmányozó hatalom letéteményesei, el kívánják fogadni az Alaptörvény negyedik módosítását. Kevés kétségem van az iránt, hogy annak ellenére – vagy éppen azért – el fogják fogadni a módosítást, hogy a negyedik módosítás ellen majdhogynem szent hajszára szövetkezett a régi Európa megannyi hatalmassága – legalábbis Önök így látják –, az Európa Tanács elnöke az Európai Bizottság vezetője, francia megmondóemberek és német külügyérek.
Mégis arra szeretném megkérni Önt, hogy szavazzon nemmel. És ezt ne azért tegye, mert a fenti hatalmasságok a szavazás elhalasztását kérték, hanem a saját lelki üdvösségéért. Továbbá azért, mert az alkotmány mögött álló nép, akiért és aki által és a kormányzás folyik, meglehetősen egyértelműen hozta az Önök tudomására, hogy az ebbe a módosításba beletuszkolt ügyekből nem kér. A módosítást ma Önök, a formai legitimációt tekintve, el tudják fogadni, már amennyiben ehhez a legitimációhoz elegendő kétharmadnyi gomb megnyomása. De az alkotmányosság tartalmi ügyeit illetően Önök ezzel átlépik azt a pontot, ahonnan jószerével nem lehet jogállami módon visszatérni. És a szomorú az, hogy Önök közül jó néhányan pontosan tisztában vannak ennek a határnak az átlépésével, de valamilyen ok miatt nem akarják, nem merik kimondani.
Joggal kérdezi, miért éppen Önhöz fordulok. Megpróbálhatnám ravasz rókaként a köztársasági elnök szájából kiénekelni a sajtot, de van egy olyan érzésem, hogy ehhez nincsen eléggé míves és meggyőző nótám. A hangom meglenne, a nóta hiányzik. Azt hiszem, azért Önnek írok, mert kora alapján ítélve Ön még harminc év múlva is a politika, az államélet porondján lehet, és ez a mai szavazat azért nem könnyen halványodik el az idő távlatában. És van bennem egy olyan megérzés is, hogy Ön meglehetősen pontosan tudja, miről van szó, mire megy ki a játék. Most az a hivatali és pártfeladata, hogy ezt a módosítást levezényelje, ifjú, időnként mosolygós arcával hitelesítse, de ez meglehetősen reménytelen vállalkozás. Önnek címzem a levelemet, mert a szorgos kéz, amely a módosítást csinosítgatta, az Öné, bár a hang igen sok esetben másé. Mégis a kéz tudja ma megtenni azt a mozdulatot, amelynek eredményeként a mai napon a javaslatból nem lesz elfogadott alkotmánymódosítás. A lelkiismeretére is apellálok. Stendhal és Balzac műveiből (nagyon régi világ) azt olvastam ki, hogy ez a korosztály, minden törtetése ellenére, még őriz valamit abból, amit jobb híján lelkiismeretnek nevezünk. Ha ez túlzottan idealizált lenne, fontolja meg, hogy az Ön karrierjén igen csúnya foltot ejthet a mai igen szavazat.
Amúgy meg ki máshoz fordulhatnék? Aligha tudnám meggyőzni Martonyi Jánost, egykori ügyvéd kollégámat, hogy ehhez már ne adja a nevét. A külügyminiszter egyébként sem szavaz, nem képviselő. Félek, ebben a kései pillanatban nem tudnám meggyőzően kifejteni számára, hogy olyasmihez adja nevét, amit igen hamar bánni fog. Őszintén nem tudom, miért kell neki is beállni abba a sorba, amely nem tesz mást, mint a megszokott mantrát mormolja: a bírálók tévednek, nem olvasták, nem ismerik, felkészületlenek. Ezzel az a baj, kedves János – mondanám neki –, hogy ezek a külföldi bírálók olvasták, ismerik, jórészt értik, és ahol tévednek, az többnyire olyan lényegtelen részlet, amely nem befolyásolja az aggályaik természetét. A helyzet rosszabb: ezek a bírálók pontosan tudják, hogy a védekezésnek ez a mantrája szemenszedett hazugság, és ezt ezekkel a szavakkal nem foglalják ugyan diplomáciai jegyzékbe, mert a diplomácia nyelve más fordulatokkal operál, de amúgy „maguk közt” ezt gondolják, és nem egyszer ki is mondják. Ők sem értik, miért kell beállni ebbe sorba a külügyminiszternek. Különösen hogy a külügyminiszter olyan korban tanult meg élni, amikor a szabadságot kellő eréllyel korlátozó hatalom előszeretettel mondta azt, hogy a szabadság korlátozása voltaképpen a szabadság kiterjesztése. Ma valami ilyesmit mondanak a negyedik módosítás támogatói: nemhogy nem csökken, egyenesen nő az Alkotmánybíróság döntési szabadsága. Akkoriban Martonyi János csuklott volna egyet, és lenyelte volna ezt a maszlagot. Amelyet ma ő maga igyekszik megvédeni a diplomácia frontján.
És hiába jelezném az ország igazságügyminiszterének is, hogy ismét itt van egy olyan szavazat, amelyet egy ilyen titulust viselő személy 1848 óta nem adhat le, ha nem akarja, hogy tette, aláírása és az „igazságügy” szó kiáltó ellentétbe kerüljenek egymással. Nem egy igazságügyminisztere volt 1848 óta az országnak, akinek nevéhez szörnyű dolgok tapadtak; én biztos vagyok benne, hogy a hivatalban lévő igazságügyminiszter ezt a napot szégyellni fogja a jövőben. A közszolgálati egyetemen még kimagyarázhatja, sőt, egyenesen büszke lehet rá, az ELTE jogi karán azonban ez aligha lesz védhető. A negyedik módosítás ugyanis számos olyan szörnyűség előtt nyitja meg a kaput, amelyre a szerzők talán ma még nem gondolnak.
Ön, kedves Gulyás Gergely, meglehetősen flegmán és nagyvonalúan válaszolt egy újságírói kérdésre, hogy ugyanis mi akadályozza meg az Önök kétharmados többségét abban, hogy az ötödik vagy a hatodik Alaptörvény-módosítás ne a húszévenként megtartandó választásokat írja elő. Azt felelte, ez abszurd, extrém, elképzelhetetlen. Csak azt nem mondta meg, hogy milyen intézmény, milyen – Önök által is szentnek tartott – szabály tudja mindezt kőbe vésve garantálni. Hiszen tíz évvel ezelőtt, ha a záróvizsgáján megkérdezték volna, melyik volna lehetséges a negyedik módosításban megfogalmazott megoldások közül, nem egyre azt felelte volna: abszurd, extrém, elképzelhetetlen. A helyzet az, hogy ilyen kőbe vésett intézmény nincs az Önök Alaptörvényében és az annak alapján érvényesülő alkotmányosságban. Az alkotmányosság az Önök számára jó ideje nem ígéret, nem tilalom az állam számára. És egyre kevésbe az, hiszen az Alkotmánybíróságot ezzel az alkotmánymódosítással épp most teszik impotens államtanáccsá.
Szóval nekem Önre esett a választásom. Természetesen ahhoz sincs eléggé harcos vagy andalító nótám, hogy az Ön szájából énekeljem ki a sajtot. De ha Ön valaha még olyan pozícióban kívánna kerülni, amelynek köze van az igazságszolgáltatáshoz, miniszter, bíró, alkotmánybíró kívánna lenni, ne nagyon bízzon abban, hogy a feledés fátyla jótékonyan láthatatlanná teszi a mai napon leadandó szavazatát. Nem ennek az írásnak a feladata elmagyarázni Önnek, hogy miről szól a negyedik módosítás. Ön is jól tudja, hogy több rétege van, ezek gondos elemzésére ebben az írásban nincs mód. Jobb időkben minden paragrafus külön alkotmányjogi tanulmányt szült volna.
A gépezet és a megszólított – fidesz.hu
A módosítás egy része nyilvánvalóan bosszú az alkotmánybírák Önöknek nem tetsző döntései miatt. Nem mondanám azt, hogy kicsinyes bosszú, inkább megfontolt, alapos és – lelki és intellektuális értelemben – kellően szadista is. Még azt se mondanám rá, hogy erős felindulásban elkövetett rigolettói vendetta, „si, vendetta, tremenda vendetta”. Jó adag romlottság kell az ilyen bosszúhoz. Ám a módosítás legsúlyosabb fogyatékossága mégiscsak az, hogy ebből ismét kimaradt a nép, az istenadta a nép. Önök február 8-án aláíratták a törvényjavaslatot szinte valamennyi kormánypárti képviselővel, bár voltak olyanok, akik csak 11-én látták el kézjegyükkel a papírost. Hogy mindenki aláírta, ez olyan, mintha vérszerződéssel pecsételték volna meg azt a parancsot, hogy egy jottányit sem lehet ebből engedni.
Nem tudom, hogy az aláíró képviselők ugyanilyen készségesen, olvasatlanul és áttanulmányozatlanul írnának-e alá egy olyan adásvételi szerződést, amely a saját házukról szólna. Aligha. Pedig itt egy nagyobb házról, a hazájukról van szó, amelyet a választók a gondjaikra bíztak. Ennek ellenére aláírták a papírost, s a módosítás ettől a pillanattól kezdve már el volt fogadva. Milyen eljárás ez?
Ön gyakran emlegeti, hogy az Alkotmánybíróság alkotmánymódosítás-vizsgálata a formai legitimitásra korlátozódhat. Bár ez a tétel sem magától értetődő (és minél inkább szövik a bosszújukat, annál valószínűbb, hogy nem marad méltó válasz nélkül), azt kell mondanom, hogy a közjogi érvényesség szempontjából az Önök eljárása majdnem olyan, mint amikor az ítéletet előre megírják, és a később megismert tények hatására legfeljebb egy kevéskét cizellálják. Ami a formális eljárásukat illeti, én egyáltalán nem csodálkoznék azon, ha a csillagok szerencsés állása esetében – például ha a magyar alkotmányjog néhány csillaga is megszólalna – ezt az eljárást és a módosítást is a közjogi érvénytelenség billogjával pecsételné meg az Alkotmánybíróság.
Hasonlóan fontos, hogy Ön több fórum előtt lamentált, főleg az Önnel közel azonos korú diákok fellépése miatt: hogy miért is nem fordultak Önökhöz, miért is nem szóltak korábban. Miért nem mondták el a bajaikat, a sirámaikat. A helyzet az, hogy a negyedik módosításról már sokan elmondták, mi a nagy baj vele, nem is akárkik. Három jogvédő civil szervezet többször is, részletesen érvelve és magyarázva fejtette ki az álláspontját. Az egyik jogvédő nemrégiben meggyőzően magyarázta el, miért fontos az, hogy elsősorban ne a nemzetközi fórumok előtt kelljen a magyar polgárok jogait érvényesíteni. Ők hazai pályán kívánnak érvelni, amíg fellépésüket nem utasítják vissza az alkotmányozók, a törvényhozók és ennek nyomán a bíróságok. Mármint persze ha meghallgatják őket. Természetesen nem kell minden érvüket elfogadni, bár nagy többségük megállja a helyét. Önök azonban meg sem hallgatták őket. Ha már a parlamenti ellenzékkel nem szívesen tárgyalnak ilyen természetű kérdésekről (mivel az ellenzék „fogalmilag” csak ellenezni tud), ugyan mibe került volna erről egy olyan bizottsági vitát rendezni, amelyen a jogvédők és mások kifejthetik, miért tartják katasztrofálisnak a módosítást. De Önök kíváncsiak sem voltak rájuk. Nem éppen nyitott szellemben vizsgálták meg a bírálatokat. Kevés olyan európai országot ismerek, amelyben egy ilyen terjedelmű és súlyú alkotmánymódosítás előtt ne szánnának a hasonló bírálatok meghallgatására napokat, ha kell, heteket. Nyilvános eljárásban, amelyet a közvélemény követni tud. De Önök senkit sem kívántak meghallgatni.
Beszéltek-e Önök az alapjogok országgyűlési biztosával, akinek komoly kifogásai vannak a módosítással szemben? Őt meghallgatták-e? És folytathatnám a sor. Meghallgatták-e Sólyom László szavait, intelmeit? Akár őt személyesen? Nem tették, és azzal intézték el a dolgot, hogy Sólyom a múlt embere, aki ráadásul „sértett ember”, mert vége van annak a világnak, ahol az alkotmánybírák a láthatatlan alkotmányból húznak elő olyan elveket, alkotmányossági mércéket, amelyeket szerte Európában elfogadnak a törvényhozás képviselői. Meghallgattak-e bárki mást, önmagukon kívül? Nem szívesen említenék további neveket, nehogy bajt hozzak a fejükre, úgyhogy csak azt mondom: meghallgattak-e bárkit is az alkotmányjogászok egyesületének tagjai közül? Márpedig ez a testület csak képes valami épkézláb és megszívlelendő dolgot mondani erről a nevezetes negyedik módosításról! Őszintén szólva abban is kételkedem, hogy Ön például hallgatott volna alkotmányjogász professzoraira a Pázmány Péter egyetemről. Van egy sanda gyanúm, hogy még ők sem állnak ki teljes mellszélességgel a negyedik módosítás mellett.
Szóval ez a fő baj, és nem az, hogy Önök nem hallgatnak Barrosóra, Jaglandra vagy Neelie Kroesra. De alkalomadtán legalább annyit megmondhatnának nekem, ki az a tökelütött, aki komolyan hiszi, hogy a kereskedelmi média politikai kampánytevékenysége alkotmánymódosítással betiltható. Amikor ezt a rendelkezést vizsgálják meg Brüsszelben, jó kis képet alkothatnak arról, milyen felfogású társasággal van dolguk.
Pedig azért Önök beszélgetnek, konzultálnak néha. Körülbelül egy hónapja, a Polgári törvénykönyv (Ptk) végszavazása előtt, éppen akkor, amikor aláírták a negyedik módosításra irányuló javaslatot, egy budai kisétteremben például egy kormánypárti, ügyvéd foglalkozású képviselő beszélt a pártja által jelölt alkotmánybíróval, és kölcsönösen tájékoztatták egymást a folyó ügyekről. A képviselő úr a családfogalommal kapcsolatos eredményekről referált. Megjegyezte, hogy nem minden kérdésben tudták ugyan meggyőzni a nagyobb kormánypártot, de a fontos dolgok tekintetében mégis sikert értek el. Ráadásul a „homók” úgy kerültek partvonalon kívül, hogy róluk a Ptk-ban említés sem történik. Az alkotmánybíró pedig a taláros testület egyik nagypályásnak tekintett játékosának pálfordulásairól beszélt. (Nem tehetek róla, egy bizonyos életkor után az emberek hangosabban beszélnek, a néhány évvel fiatalabbak meg még nem süketek.) De nem csupán a sajátjaikkal illene beszélniük, mert a népbe azok is beleértendők, akik nem feltétlenül helyeslik, ajnározzák a nemzeti együttműködés rendszerét. Aligha tagadható, hogy egy demokráciában a kerékkötők is nép fiai és lányai. Az ő teljes negligálásuk súlyos deficitje az önök alkotmányozásának.
Mikszáth Kálmánhoz hasonlóan szeretek anekdotázni. Alkotmánybíráknak már elmondtam, a képviselő uraknak még nem, az egyik kedvelt történetemet. Még a fülkeforradalom előtt a Jobbik a Donáti utcában tüntetett a Szent Korona „elzálogosítása” ellen, mivel Balsai István (akkor még nem alkotmánybíró) úr éppen azzal hergelte a népeket, hogy az IMF-hitelért a Szent Koronát is a zaciba adta a szocialista kormány. A tüntetés részvevői, szép nagy Jobbik-zászlókat lobogtatva, épp akkor jöttek visszafelé az Alkotmánybíróság épületétől, amikor én hazafelé baktattam a Gyorskocsi utcában. Egymással szemben haladtunk. Gondoltam, megkérdem tőlük, konkrétan miért tüntettek. Elmagyarázták. Megkérdeztem azt is, hogy miért éppen az Alkotmánybíróság előtt tüntettek, mit tehet minderről az Alkotmánybíróság. Mit tud tenni ebben az ügyben, amelyben aligha van hatásköre? Az egyik jó svádájú tüntető frappánsan felelt: hát pontosan ez a probléma itt, ha már az Alkotmánybíróság sem tehet semmit, akkor valóban nem marad más eszköz, mint a forradalom.
Nem véres forradalomra gondoltak, azért nem vademberek voltak ezek az ifjak, hiszen engem is emberszámba vettek. Valami másfajta felfordulásra gondolhattak, az engedetlenség olyan formájára, amely olykor sorsszerűen túlmegy a legalitás határain.
A véletlen úgy hozta, hogy szombat este megnéztem Steven Spielberg Lincoln-filmjét. Ajánlom, nézze meg Ön is, és esetleg vigye el a moziba néhány képviselőtársát. A kissé komótosan didaktikus film a drámát ugyan nélkülözte, ám a borzalmakat, a megoldhatatlan helyzeteket nem. Ahhoz, hogy a rabszolgaság intézményét eltörlő tizenharmadik alkotmánymódosítást egy formailag és szubsztanciáját tekintve is legitim alkotmányozó testület fogadja el, igen sok kompromisszumot kellett kötni. A folyamat nem nélkülözte a politika hétköznapi gyarlóságait, hazugságait. De legfőképpen az volt jól követhető a történetben, hogy ha egyszer visszafordíthatatlanul kizökken az idő, ha az alkotmányos közmegegyezésre nincs többé lehetőség, ha olyan kenyértörésre kerül sor, amely polgárháborút eredményez, akkor attól kezdve nincs szép, jó és alkotmányosan kifogástalan visszatérés a régi vagy egy megújult új alkotmányos rendhez. És bennünket ugyan nem fenyeget a polgárháború (csak korunk gyújtogató csóvás embere ejt ki ilyen szavakat a száján), de a magyar alkotmányosság ma túlléphet azon a ponton, ahonnan még szép, jó és alkotmányosan kifogástalan módon lehetne visszatérni.
És ez részben az Ön felelőssége lesz!
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
