A „közép” mítosza – I. rész


A demokratikus ellenzék formálódásának, szerveződésének egyre inkább az egyik kulcskérdésévé válik annak megítélése, hogy mi tette lehetővé a Fidesz-KDNP 2010-es választási győzelmét, illetve az abból következő kétharmados többséget. Közismert, hogy ezeknek a magyarázatoknak a kevésbé kreatív része – hogy diplomatikusan fogalmazzak – Gyurcsány Ferenc személyében, illetve az általa vezetett kormányok politikájában véli felfedezni az egyedüli, vagy legalábbis a döntő okot. Ezekkel az értelmezésekkel itt most nem foglalkozom. Elsősorban azért nem, mert elfogultak és túlzóan leegyszerűsítőek, s így nem teszik lehetővé a differenciáltabb elemzést, nem teszik lehetővé egy összetett politikai, társadalmi helyzet megértését. Ezzel persze nem akarom tagadni, hogy van abban igazság, miszerint a társadalom megunta a 2002 óta tartó szocialista-szabaddemokrata kormányzást. Nem utolsó sorban azért, mert ezek a kormányok nem minden területen voltak következetesek, sikeresek és meggyőzőek. És ez még akkor is így van, ha tudjuk, hogy az akkori ellenzék politikájának középpontjában egyetlen törekvés állt, a miniszterelnök „amortizálása”. S nehéz lenne amellett érvelni, hogy ez a magyar politikai kultúrát, a politikai morált mélyen megrontó igyekezet sikertelen lett volna. Sőt, annyira nem volt sikertelen, hogy ma azt kell megállapítani, az akkori ellenzék egyes érveit mára a demokratikus ellenzék egy része is átvette, s azt hangoztatja, hogy Gyurcsány, illetve a Gyurcsány-kormányok rossz teljesítménye az oka a Fidesz kétharmadának.

Ugyanakkor nem lehet nem észrevenni, hogy a legutóbbi időben megfogalmazódni látszik egy másik, egy újabb, a demokratikus ellenzék jelenlegi helyzetére inkább reflektáló értelmezés. Eszerint lettek volna 2010-ben választópolgárok, akik a választásokon azt mondták volna ki, „hogy soha többet nem akarnak a magyar szocialista pártra szavazni”. Ezzel a kijelentéssel több baj is van. A legnagyobb az, hogy nem igaz, tényszerűen nem igazolható. Sejtelmem sincs – de nemcsak nekem, hanem senkinek –, honnan lehetne tudni, hogy a 2010-ben a Fideszre szavazó választópolgárok „soha többé nem akarnak a magyar szocialista pártra szavazni”. Akkor, abban a helyzetben nem akartak – tiltakozásként, na meg valamiféle csodaváró hangulatban. Ennek a kijelentésnek azonban nyilvánvalóan nem a valóságtartalma a lényeges. Hiszen ez egyszerűen azt a politikai célt szolgálja, hogy a formálódó demokratikus ellenzéki összefogáson belül háttérbe szorítsa a baloldali pártokat. Ma ugyanis a demokratikus ellenzék jelentős részében nem az Orbán-rezsim fenntartások nélküli leváltásával, hanem önmaga és mások pozicionálásával foglalkozik. Eközben azonban arról is folyik a vita, hogy milyen legyen az ellenzék politikai arculata, az ellenzék politikai irányvonala. Az előbb említett vagy ahhoz hasonló magyarázatok felbukkanásának több oka is van. Egyrészt – és minden újabb kísérlet ellenére – mára egyértelműen kifáradtak, mindinkább érdektelenné váltak azok az érvelések, amelyek Gyurcsányra és a Gyurcsány-kormányokra mutogattak. Másrészt jelentőségét vesztette az a jogos és jelentős politikai erővel rendelkező erkölcsi felháborodás, amelyet a Zuschlag- és a Hagyó-ügy, vagy a Puch–Simicska-tengely és általában a szociálliberális kormányok alatt zajló korrupció kiváltott. Ezek az esetek – bármilyen megbotránkoztatóak és elítélendők is – ugyanis eltörpülnek amellett, ahogy a kormánypárti korrupció foglyul ejtette a magyar államot. A politika és a gazdaság oly módon fonódott össze a jelenlegi hatalom alatt, olyan mértékűvé vált a korrupció, olyan hatalomra tettek szert a kormánypárt holdudvarához tartozó gazdasági érdekcsoportok, hogy emellett az előző kormányok idején elkövetett visszaélések ügyetlen, amatőr kezdeményezéseknek látszanak.

Az igazi kérdés azonban nem ez. Hanem az, ami Magyarországon a rendszerváltás óta eltelt évtizedekben történt. Az, ahogyan a társadalom az ideológiai törésvonalak mentén fokozatosan, de feltartóztathatatlanul kettészakadt. Ez a tény kiapadhatatlan forrását jelenti a kölcsönös vádaskodásoknak, miközben a politológiai elemzéseknek is gyakori és kedvelt tárgya. Ugyanakkor a demokratikus ellenzék szemmel láthatóan sem kiköpni, sem lenyelni nem képes ezt a problémát. Pontosabban azt, hogy miképpen lehet – lehet-e egyáltalán – meghaladni ezt a magyar politikai életet és kultúrát végletesen és véglegesen tönkretevő szembenállást. Már csak azért sem, mert ezt az egyébként sem egyszerű kérdést még problematikusabbá teszi az a rombolás, amelyet az Orbán-kormány a politikai morál, a közjogi berendezkedés, a gazdaság- és társadalompolitika területén az elmúlt több mint két évben végzett. Ennek következtében mára a magyar társadalomnak ez a két drámai konfliktusa elválaszthatatlanul összefonódott egymással, és sokak számára úgy jelenik meg mint a rendszerváltás, az elmúlt több mint két évtized politikájának teljes kudarca. S mivel nincsenek vagy nem látszanak az ezt a helyzetet feloldó megoldások, egyre határozottabban fogalmazódik meg az a vélemény, az a politikai üzenet, amely azt hirdeti, azt tartja kiútnak, hogy nem kíván semmiféle folytonosságot vállalni a rendszerváltás óta eltelt időszakkal, s valami gyökeresen újat hirdet meg – „új pólust” vagy éppen „korszakváltást”. Ennek a felfogásnak a hívei úgy tekintenek az Orbán-kormányra, mint amely folytatása mindannak, ami a jelenlegi politikai, társadalmi helyzethez, a demokrácia mélyreható válságához vezetett.

Az persze nyilvánvaló, hogy az Orbán-rezsim leváltását követően egy másik Magyarországot kell felépíteni. Úgy gondolom, abban sincs jelentősebb vita, hogy számos vonatkozásban másfajta politikát kell folytatni, számos vonatkozásban másképpen kell politizálni, mint eddig. A vita sokkal inkább arról folyik, hogy mit jelent ez, milyen legyen ez a másik Magyarország, illetve hogy a demokratikus ellenzék résztvevői meg tudnak-e állapodni azokban a jövőre vonatkozó alapelvekben, amelyek szükségesek a választási győzelemhez.

Ma ebben a tekintetben nem állunk különösebben jól. A közös alapelvek még nem rajzolódtak ki, viszont vannak, akik hangoskodva akarják meghatározni, kik játszhatnak politikai szerepet a jövő Magyarországán, és kik nem. A tényleges kérdés azonban nem ez a gyakran övön aluli ütésekkel tarkított „kiszorítósdi” (bár ennek a választókra gyakorolt káros hatását aligha lehet alábecsülni), hanem az, hogy miért nem alakultak ki ezek a közös alapelvek a rendszerváltást követően Magyarországon.

A választ keresve, érdemes egy pillantást vetni Európa más országaira. A szerencsésebb (vagy okosabb) európai országokban ugyanis az elmúlt évtizedekben megindult a közeledés a jobb- és a baloldali pártok között. Tony Judt, a világhírű angol történész ezt a folyamatot ma már klasszikusnak számító módon jellemezte. Úgy fogalmazott, hogy a második világháborút követően a szociáldemokrácia vált „az európai politika prózájává”. A politikai gyakorlatban ez azt jelentette, hogy a konzervatív pártok „szociáldemokratizálódtak”, azaz átvettek olyan eszméket, amelyek korábban kizárólagosan a szociáldemokráciát jellemezték. Emellett pedig befogadtak egy sor, az emberi jogokkal kapcsolatos elképzelést, felfogást, ideológiát is. Ugyanakkor a klasszikus baloldali politika, a szociáldemokrácia is modernizálódott, progresszívabbá vált, nyitott a polgári értékek irányába. A kétoldalú – és itt persze részleteiben egyáltalán nem tárgyalható – folyamatok következtében a korábban egymással gyökeresen szembenálló politikai erők közötti határvonal fokozatosan fellazult, a modernizálódott jobb- és baloldali pártok mintegy összetalálkoztak „középen”.

Csakhogy Magyarországon mindez egészen másképpen alakult. Hogy hogyan és miért, az már egy következő írás tárgya.



Niedermüller Péter kulturális antropológus,
a Galamus-csoport volt tagja,
a Demokratikus Koalíció alelnöke



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!