Galamus.hu - Bolgár György interjúi a Galamusban

Bolgár György interjúi a Galamusban - 2013. február 21.

Nyomtatás

Részletek: Bolgár György - Megbeszéljük; 2013. február 23. szombat, 04:20; Megbeszéljük

5. oldal / 5

Sztrájk a Dunaferrnél
Oposics Sándor, Szentmiklós

Oposics Sándor: Arról szeretném tájékoztatni a Klubrádió hallgatóit, hogy tegnap 13 órától a Dunaferr, a Dunai Vasmű régebbi nevén, sztrájkol.

Bolgár György: - Igen, olvastam róla, és bizonyos értelemben meg is lepett. Annyira szokatlan ez manapság Magyarországon, ehhez nagy bátorság és azt kell mondanom, hogy jó szervezés is kellett. Vagy nagyon nagy elkeseredés. Melyik a három közül? Vagy mindegyik együtt?

– Hát együtt, de inkább az elkeseredettség, mert úgy érezzük, hogy a tulajdonosnak csak akadályozó tényező a munkavállaló. Jelen esetben mi. Tehát amikor nyilatkozik a Tankhilevic úr, a vezérigazgatónk, akkor olyan megnyilatkozásai vannak, amelyekben egyet lehet érteni, mert szeretné lefaragni a költségeket, a vasmű költségeit szeretné csökkenteni, csak olyan módon, hogy az én béremet, az én jövedelmemet próbálja megnyirbálni. Most nem személyesen az én béremet, hanem minekiét.

– És például a szakszervezeteknek van alternatív javaslatuk? Hogy értjük mi, hogy veszteséges ebben a válságos világban a vasmű, de szerintünk itt, itt és itt lehetne a költségeket csökkenteni?

– Természetesen. Ezt el is mondták, el is mondtuk annak idején. Voltak is lépések, mert az ingyenes vállalati gépkocsihasználatot, az ingyenes vállalati lakásbérletet – voltak olyan vezetők, akik ide költöztek Magyarországra vagy valamilyen oknál fogva bérelt nekik a cég lakást, ezt a cég fizette – most állítólag már megszüntetik. Tehát próbálják csökkenteni a költségeket, csak csak nem elég.

– De hát ezek néhány milliós vagy néhány tízmilliós tételek. És itt biztosan több milliárdos megtakarításra próbálnak törekedni.

– Igen, ha helyesek az információim, akkor a 13. 14. havi bérünk – nálunk a vasműnél van ilyen is, mert a kollektív szerződésben annak idején kiharcoltuk, ez 3,8 milliárd forint – elvileg elég lenne arra, hogy az egyik kohót átépítse.

– És ezt akarják? Ez a kimondott cél? Hogy kohót átépíteni, korszerűsíteni és akkor viszont sajnos, kedves munkatársaink, Önöktől elvesszük a 13. 14. havi juttatást?

– Nem. Sajnos az a helyzet, hogy nem tudjuk, mit akar a vezetés. Nem tudjuk, ugyanis az egyik kohót már leállították valamikor januárban-decemberben, tehát év végén, év elején, mert műszakilag már olyan állapotban van. Elkezdték a bontását, de nem látjuk még sehol az alkatrészeket, nem látjuk még sehol azokat az embereket, akik ezt újjá fogják építeni, nem készülnek a vasműben a különböző berendezésekhez való dolgok. És nincsen még szerződés a kohó felújítására.

– Magyarán attól tartanak, hogy esetleg le is akarják állítani? Az pedig súlyos következményekkel jár.

– Az egyik kohó már áll, amiről most beszéltem, a másik kohó most még megy. De annál is –mivel a karbantartás lett elhalasztva pénzhiány és egyéb okok miatt – bizonytalan az üzemelése, nem tudjuk, hogy meddig fog menni. Márpedig ha megáll a kohó, akkor meg kell állítani a folyamatos acélöntőművet és ez háromezer-háromezerötszáz embernek a munkahelye.

– Hát az Dunaújváros végét jelentené.

– Meg a környék végét. És ez őrült nagy tragédia.

– És amikor sztrájkba léptek, ehhez mit szólt a tulajdonos, illetve a menedzsment? Azt mondta nyilván, hogy ne csinálják. De valamiféle változás a viselkedésükben tapasztalható?

– Igen. Annyit sikerült elérni, hogy a kollektív szerződésünk értelmében február 15-éig minden évben meg kell kötni a bérmegállapodást, meg kell egyezni.

– Hogy mi legyen ebben az évben.

– Így van. Na most február 15-éig ez nem történt meg, tárgyalások folytak, de komolytalanok. Ugyanazt a taktikát próbálták alkalmazni, mint tavaly, mert tavaly az történt velünk, hogy a szakszervezet kezdeményezte a bértárgyalások, akkor beterjesztettek valami új javaslatot, de legközelebb, amikor ment a tárgyaló delegáció, akkor most ez a javaslat már nem volt napirendi téma, másikkal foglalkoztunk. Minden előkészítés nélkül. És egy ilyen húzó-nyújtó taktikát alkalmaztak. Kihívták a delegációt Doneckbe, aki kihívta, nem fogadta őket. Nem volt ideje. Lényeg az, hogy a tavalyi év elment úgy, hogy volt egy 2,1 százalékos bérfejlesztés, és a beígért 2 második 2,1 százalékos bérfejlesztést azért nem kaptuk meg, mert nem történt meg a megállapodás a munkáltató és a munkavállaló között. Jó, ez volt tavaly a tanulópénz, azt mondták a dolgozók, hogy hát egye fene, így történt, tanulnunk kell ezt is. Ezt megfizettük. Most ebben az évben ugyanezt a technikát próbálták alkalmazni, csak most már a szakszervezet bekeményített, és azt mondta, hogy február 15-e a határidő. De február 15-én 14 óráig nem egyeztek meg, ezért bejelentették a sztrájkkészültséget, a sztrájkot a gazdasági vezetésnek. Erre az volt a gazdasági vezetés válasza, valamikor délelőtt 9-10 óra felé kapták meg, hogy nem. Na akkor 20-án 13 órától sztrájk. Még aznap fél kettő körül – érdekesek az időpontok –, tehát 2-3 órán belül reagált a gazdasági vezetés, és a korábbi 2,1 százalékos bérfejlesztési ajánlatot módosították 3,5 százalékra. Ez eredmény lenne, ha így önmagában lenne, de hozzá kell tenni azt, hogy addig, amíg a korábbi bértárgyalás, tehát a 2,1 százalékos bértárgyalási ajánlat foglalkozott a szociális juttatások emelésével is, ez a 3,5-es már nem foglalkozott vele. Ez már csak kimondottan a bérfejlesztésről beszélt. Innentől kezdve, összegben nem számoltam ki pontosan…

– Hát könnyen lehet, hogy a szociális juttatásokban visszaveszik azt, amit bérben megajánlanak.

– Pontosabban nem fejlesztik. Marad a tavalyi szinten.

– És olyan félelmük nincsen, hogy esetleg a tulajdonos valamilyen módon a leépítésben érdekelt? Hogy például nem indítja újra a kohót, csökkenti a termelést, mert olyan válságos az európai helyzet? Esetleg még azt is megfontolja, hogy bezárja az acélművet? Szóval nincsenek ilyen félelmeik? Bátran mernek ezért a sztrájk fegyveréhez nyúlni, nem tartanak attól, hogy ezen a kedvezőtlen híren kapva a tulajdonos azt mondja, hát akkor inkább bezárom az egészet?

– Hát akkor elveszíti azt a piacot, amibe bevásárolta magát. Mert sajnos ez van, és ezt azért merem így mondani, mert történtek próbagyártások. És azok a lemezek, azok a termékek egyetlenegy olyan adatot nem tudtak, amit várt a vásárló. Nem a dunaferres acélhoz ragaszkodnak, hanem a szabványos értékeken nem felelt meg annak az anyagnak a minősége. És jöttek vissza a szállítmányok. Tehát Oroszországból hoztak be bugákat, amelyeket hengereltünk, és annak a minősége nem megfelelő az európai vagy az amerikai piacon.

– Magyarán itt korszerűsítés és fejlesztés kell ahhoz, hogy a piacot megtartsák, és nyilván ha visszavonulnak az ukrán-orosz piacra, az meg nem lesz elég.

– Hát ők, feltételezem, azért vették meg a vasművet, hogy a piacuk nagyobb legyen és eredményes legyen. Egyébként Európában valóban válság van az acéliparban, de ez a válság most már a felfelé jövő oldalt mutatja.

– Igen, igen. Talán elkezdenek most már egy kicsit termelni a nyugat-európai gyárak is. Még egyet mondjon meg nekem, hátha tudja, hogy a kormányzatot nem próbálták belevonni ebbe? Igaz, hogy ez egy külföldi tulajdonban lévő magáncég, és a szakszervezet itt élni tud az erejével például a sztrájkkal. De azért egy ilyen kényes nagyvállalat esetében a kormányzatnak is lehet valami beleszólási és nyomásgyakorlási joga.

– Én úgy gondolom, kellene is hogy legyen. Hiszen ha a kormány állandóan arról beszél, hogy munkahelyteremtés, munkahelybővítés, akkor úgy gondolom, hogy háromezerötszáz-négyezer ember elbocsátása politikailag sem lenne semleges.

– Hát például köthetnének velük is valamiféle stratégiai együttműködési megállapodást. Nemcsak a Coca-Colával, hanem a Dunaferr tulajdonosaival is.

– Hát például lehetne egy ilyen, de én azt hiszem, ezek csak ilyen névleges szerződések.

– Hát igen, de talán bele lehetne tenni valamit, hogy tessék fejleszteni, korszerűsíteni, megtartani, és ez mindenkinek jó lehet. Az ott dolgozóknak, az országnak, de még a tulajdonosnak is. A kormány pedig ehhez megad minden segítséget.

– Bolgár úr, emlékszik Ön arra, amikor tavaly év vége felé Matolcsy urat hívták Moszkvába tárgyalni?

– Igen.

– És Matolcsy úr nem ment ki.

– De most megy. Vagy már el is ment. Talán most ezen a héten.

– De én most még arról beszélek, hogy akkor nem ment ki. Tudomásom szerint az egyik tárgyalási pont a Dunaferr vagy Dunai Vasmű tulajdonviszonyainak a tárgyalása lett volna. Na most ha ez így van, akkor nem tudom, várhatunk-e valamit ettől a kormánytól, amelyik egy ilyen fontos tárgyalásra nem megy ki.

– Hát lehet, hogy nem volt elégedett az ajánlattal. Az is lehet, hogy háttérben a színfalak mögött olyan tárgyalások folynak, amelyek éppen azt célozzák, hogy ez megmaradjon. De én csak azt kérdeztem, hogy tudnak-e arról valamit, hogy a kormány tesz-e bármit az Önök érdekében.

– Nem, nem. Semmit sem tudunk erről. És én úgy érzem, hogy a dolgozóink elkeseredettsége akkora, hogy most már nem foglalkoznak különösebben azzal, hogy lesz valami következménye, elbocsátás, gyárbezárás, mit tudom én, hiszen a sztrájknak a támogatottsága 90 százalék fölött van.

– Hát akkor sok erőt kívánok.

– Köszönjük és bízunk benne, hogy győzni fogunk.

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!