rss      tw      fb
Keres

Székely hagyomány


Leng a székely zászló a magyar parlamenten (fájdalom, lengett ott már román is 1919-ben), és a magyar kormány „himnikus” CD-jén, amelyet ingyen osztogatnak a kiskorúaknak, a Himnusz és a Szózat mellett ott a székely himnusz. A tudatlan magyarnak fogalma sincs arról, hogy az a bizonyos „székely zászló” nem más mint Hargita megye zászlaja; hogy ez utóbbi, mai alakjában, legfeljebb 10–15 éves múltra tekint vissza, ellentétben a magyarság piros-fehér-zöldjével (400 év); továbbá nem tudja, hogy amikor Csaba királyfit élteti abban a bizonyos, irredenta szellemben fogant budapesti (nem székelyföldi) himnuszban, akkor a hun-magyar rokonság tudománytalan legendáját(mítoszát) eleveníti föl újra és újra.

Jó, megengedem, hogy ennek a hargitai zászlónak az elemei (színei, motívumai) már ott voltak a Vitéz Mihály havasalföldi – és kérészéletű erdélyi – fejedelmet a magyarokkal szemben (igen, igen!) segítő székely hadak harci lobogóján (1600-ban). De erről nincsen kép. Mégis, a tudatlan magyar, politikusaitól napi rendszerességgel beojtva, képes azt hinni, hogy a székely embernek más hagyománya sincsen, mint a (hargitai) megyei lobogó meg a himnusz, s a velük vállalt szolidaritás a legszebb tett, ami egy magyarországi magyar embertől az autonómiaharc oltárán elvárható. (Romániában – gyakorlatilag a tágabb Székelyföldön – 1952 és 1968 között már létezett Magyar Autonóm Tartomány, ám annak saját zászlaja nem volt. A székely himnusz meg, magától értetődő módon, tiltott gyümölcs.)

Érdekes módon székely viccet ezret is hallottam életemben, egyik jobb mint a másik, de azokban se lobogó, se himnusz. (Szent dolgokkal nem viccelődünk?) Csak ÉSZJÁRÁS. Tudniillik AZ a székely hagyomány. Javaslom az itthoni, neofita „mélymagyaroknak”, akiknek csak himnusz és zászló van az agyában, hogy olvassák el sokszor Tamási Áron halhatatlanját, az Ábel a rengetegbent, s melléje a Nyugat legtekintélyesebb kritikusának, Schöpflin Aladárnak a kritikáját. Nem állom meg, hogy ne idézzem, jó hosszan: „(Ábelnek) szüntelenül agyafúrt tréfán jár az esze, nem mond semmit közvetlenül, nyíltan. Egy olyan fajtának a beszédmódja, amelynek mindig résen kellett állni a természet mostohasága, az emberek erőszaka ellen, amelynek kézimunkás létére mindig az eszével is kellett élni. Ez az ész aztán olyanná alakult, mint a viharban nőtt fa, görcsössé és csavarodottá, hogy mindig azzal az oldalával forduljon vihar, hó, eső felé, amely kibírja. A népmese hősének nagyon vigyáznia kell magára, nagyon ravasznak kell lennie, hogy meg tudjon állni a viharos erdőben, amelybe az élet kézen fogva fölvezette. Meg kell tanulnia, hogy túljárjon az emberek eszén, és még inkább, hogy a tréfa édes ízével vonja be azokat a dolgokat, amelyek máskülönben nagyon is keserűek volnának.”

Ami azt illeti, ma is van „vihar, hó, eső”, csakhogy a székelység fölkent budapesti prókátorai nem ismerik a „tréfa édes ízét”, ergo a székelyeket se. Tanulhatnának Ábeltől. Vagy akár a román parlamenttől, amely minden más megye zászlaja mellé hajlandó kitenni a homlokzatára Hargitáét (a „székely zászlót”) is, és közben remekül szórakozik Kövér László és Semjén Zsolt lobogó(s) elszántságán. Ábel szelleme a bukaresti honatyákban, úgy fest, erősebben él, mint budapesti (fideszes) kollégáikban. Akik csak a demonstratív letámadást ismerik, amellyel használni nem tudnak, legföljebb ártani. Kanócot gyújtani. (Ez alól némely román hivatalnokok kisszerűsége se ad fölmentést. A világ legtermészetesebb dolga, hogy egy etnikai kisebbségek lakta megyének, Hargitának, Kovásznának  saját lobogója – a kettő majdnem ugyanaz –, címere, szimbóluma legyen. Amiképp a szomszédos, kizárólag többségi megyének.) Csak annyira kellenek nekik a székelyek, a zászlajukkal együtt, amennyi szavazatot majd leadnak… mikor is? A 2014-es magyarországi választásokon.

P.s. Többek megnyugtatására: Erdélyben – így a Székelyföldön is – a Tőkés-párt meg a magyar költségvetésből finanszírozott Tőkés-féle „demokráciaközpontok” útvonalán az állampolgársági kérelmekhez benyújtott személyes adatok sunyi eltulajdonításával már készülnek a Kubatov-listák. Alighanem már tudják a Fideszben, kikre, hány emberre számíthatnak. A magyar állampolgárságot szerző székelyekre mint „bázisra” tekintenek. A szórványban élőket, a Partiumtól Marosvásárhelyig, Aradtól Brassóig – mint azt a Kövér-pártfogolta székelyudvarhelyi Szász Jenő (pár hónapja magyar kormányhivatalnok) értésre adta – leírták. Az idióta Szász voltaképp azt üzente az erdélyi nem-székelyeknek, hogy ha magyarok akarnak maradni, akkor települjenek át Székelyföldre vagy Magyarországra. Ennyit a székely himnusznak arról a könnyezve énekelt soráról, hogy „ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!” Amit leírtak, mint Bogár László, a Magyar Hírlap kedvenc szerzője 3 millió „menthetetlen” honfitársunkat, az ugyebár elveszett, nincs. Él-e, hal-e, tökmindegy. Nota bene: Erdély, már ami a fölöttes magyar joghatóságot illeti, mindettől függetlenül „elveszett”, véglegesen és visszavonhatatlanul.



Aczél Endre újságíró

Írásai a Galamusban



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!