rss      tw      fb
Keres

Egyedül a gőggel



Kolozsvári magyarnak lenni oxymoronikus állapot.

Szándékosan nem használom az „ellentmondásos” szót, inflálódása miatt. Ma már mindenki ellentmondásos, aki megbukott matekből, de csodálatos magyartanár lett, vagy aki iszik, mint a kefekötő, de közben sikeres ember. Itt azonban másról van szó, valami nehezen kezelhetőről – az alábbiakban megpróbálom összefoglalni, miért is.

Először is azért, mert ha a kolozsvári magyar ragaszkodik ahhoz, hogy tárgyilagos és távolságtartó legyen, akkor az identitását is kemény próbának kell alávetnie. A kettős állampolgárságról szóló népszavazás alkalmával éltem meg ezt a legélesebben. Ésszel nagyon is megértem, hogy egyetlenegy államnak sem lesz polgára az ember pusztán attól, mert annak született, ami – másfelől mégiscsak rosszul esett, hogy miért nem értik sokan, minek is született, minek tartja magát, s miért kell ezt külön bizonygatnia. Tapasztaltam már, túl gyakran is, miket gondol rólunk egy-egy anyamagyar, hogy azonban e gondolkodás szeletei ennyire ízléstelenül és ennyire tömegesen válnak láthatóvá, azt mégsem hittem volna. Nem tudtam tehát eltekinteni az érzelmeimtől, a múltamtól, s azt sem értem, miért is kellene ezt megmagyarázni sokaknak. Nem vagyok sem pörgekalapos, árvalányhajas múzeumi példány, sem kenyér-, munkahely-, társadalombiztosítás- és egyéb pusztító, s remélem, sokan gondolkodnak/éreznek így. Azóta viszont nem tudom eldönteni, ki minek néz, és sem Orbán Viktornak, sem Szanyi Tibornak köszönni nem tartozom.

A kolozsvári magyarnak, aki vagyok, azzal kellett felnőnie, hogy a románok nem értik a magyarságát. Ez fájt és fáj a mai napig, de valahogy megértettem és elfogadtam: ez a helyzet, nincs mit tenni. Azt viszont, hogy a magyarok sem értik, nem tudom elfogadni, s ha olyan történeteket hallok, mint amilyent Kányádi Sándor szokott elmesélni, hogy egy koreai azt mondja, „piros-fehér-zöld”, és máris állampolgár, mindig ketyegek az idegességtől.

De ketyegek akkor is, ha egy párt politikai tőkét kovácsol abból a látszatból, hogy megért: jobboldaliak is ámultak-bámultak már, hogy jól beszélek magyarul, s ők sem mindig tudták, merre is van Segesvár.

Másodszor: nem vagyok székely, s amikor az autonómiát szorgalmazzák, mindig megkérdezem magamtól, ugyan mi hasznom lenne nekem, a menthetetlenül kolozsvárinak abból, ha a Székelyföldnek sikerülne kiharcolnia a különállást. És mi haszna lenne a teljes szórványnak, ötszázezernél több embernek? Az eszemmel értem, hogy autonóm területet ott lehet létrehozni, ahol tömbben élnek a magyarok, az érzelmeim azonban nem hagynak nyugodni.

E két pont miatt nem tudom igazán jól érezni magam. Pontosabban csak egyedül és csak azzal a keserű gőggel, amelyet itt vágtam a magyar világ arcába.



Demény Péter író, költő, esszéista


Korábban a Galamusban:
Legendák súlya – könyvajánló



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!