rss      tw      fb
Keres

Karnyújtásnyira a történelemtől – Töredékek egy készülő memoárból, XX.


Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével           


Nevek a múltból – a Kertészek

Közel hetven évem alatt sok kertészt ismertem, és sok Kertészt is. Volt közöttük igazi kertész, akinek ez volt a foglalkozása, végzettsége, megszállottsága, és olyan is volt, akinek szépen magyarosított neve – korábban Krausz, Klein – lett Kertész, és persze ott a Kertész utca az Erzsébetvárosban, ahol Kardos Sándor kiváló operatőr barátom élte a gyerekkorát, és most már azt is tudom Kertész Péter könyvéből, hogy Karcagon létezik egy Kertész József utca, amelyet az ő nyomdaalapító nagyapjáról neveztek el.

Kezdjük a végéről, a karcagi származású Kertésszel. Híres nagyapjáról utcát neveztek el, és olyan nyomdagépei voltak, amelyekkel annak idején még a Heckenast és Landerer-féle nyomdában is dolgozhattak, mert ilyen gépeken készült a Nemzeti dal, a márciusi 12 pont, és amelyeket az államosítás hírhedt korszakában az akkor még helyi kiskirály, később honvédelmi miniszter Czinege Lajos veretett szét sk. az embereivel. Mindezt Kertész Péter legújabb könyvéből, az Apám kalapja című remekműből tudom, amelyet nemrég olvashattam. A szerzőt idestova negyven éve ismerem, az idő tájt éppen ágyrajáró volt a Rabbiképző kollégiumában, mert hajléktalan nem lehetett, hiszen ez a fogalom csak a rendszerváltás után vált ismertté. Az újságírói pályán is Scheiber Sándor indította el, aki megsajnálta a szerinte jobb sorsra érdemes fiatalembert. Ez még a hatvanas évek közepén volt, akkor szinte minden péntek este, a templom utáni Scheiber-féle szeánszokon találkoztunk, ahol tátott szájjal hallgattuk nagytudású professzorunk anekdotázásait. Közel harminc év telt el, amikor 1992-ben először hazalátogattunk Izraelből, és felkerestük feleségem munkaadóját, az akkori, még a régi gárdával működő, de már az új szellem felé kacsintgató Magyar Nemzet szerkesztőségét (a lapot tudósította Izraelből a feleségem, Magyari Beck Anna). Ott találkoztam a szerkesztőség oszlopos tagjával, Kertész Péterrel, aki Murányi Gáborral együtt a Magyar Nemzetes Forradalom vezéralakja volt, és ellenállt a „Csurkista” hatalomátvételnek. Sajnos ez a forradalom nem tartott annyi ideig, mint a 48-as, mert sokkal hamarabb eltűnt a régi gárda. Hogy Kertész szellemes megjegyzését idézzem: ez igazi „sajtó-mortale” volt, háló nélkül, így az „akrobata” földet érés után kimúlt. S mivel minden újszülöttnek minden vicc új, én nála olvastam először azt a Mikszáth-idézetet, amely arról szól, hogy ki az igazi antiszemita (aki a kelleténél jobban utálja a zsidókat).

1991-ben még az izraeli rádiónál dolgoztam, amikor az irodalmi szerkesztőség vezetője, Smuel Huppert cseh származású izraeli író áthívott a szobájába, hogy meséljek neki Kertész Imréről, mert szerinte ő a magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb alakja. Nagyon szégyelltem magam, amikor őszintén bevallottam neki, hogy én, a könyves múlttal rendelkező szerkesztő, nem hallottam Kertész Imréről. Elmondta, hogy a Sorstalanság a huszadik századi irodalom egyik kiemelkedő alkotása, és jó lenne, ha elolvasnám magyarul, mert ő csak fordításban kapta meg, de még így is lenyűgöző. Nagy nehezen megszereztem, és első nekifutásra meghökkentett. Auschwitz gyerekszemmel – ez nem az én világom, hiszen én csupa idős emberektől hallottam róla, és az ő élményeik nem hasonlíthatók Kertész Imre élményeihez. Mintha egy másik világról szólnának. Ezt próbáltam elmagyarázni Huppertnek, de mivel ő gyerekként élte át Theresienstadtot, a mintalágert, közelebb állt Kertészhez. A Nobel-díj átadása után találkoztam vele egy fogadáson, amelyet a tiszteletére rendeztek a budapesti izraeli nagykövetségen. Őszintén szerettem volna megismerni az ő akkori világlátását, és ezért rá akartam venni, engedje meg, hogy egy dokumentumfilmet készíthessek vele. Azt mondta, kérjek engedélyt a kiadójától, a Magvetőtől, de persze nem kaptam, hiszen akkor már Koltai Lajossal megegyeztek, így lecsúsztam a dologról. Pedig még az izraeli élményeimet is elmeséltem neki, sőt a saját meg nem élt, de családom által átélt történeteken naponta felnövekvő borzalmakat is elmondtam, hiszen jómagam is a vészkorszak szülöttje voltam.

Egészen más emlékeim vannak a Kossuth-díjas Kertész Ákosról, akivel egy kerti partin találkoztam a kilencvenes évek közepén, ahová a feleségem jóvoltából hívtak meg minket, ráadásul őt nem mint újságírót, hanem mint frissen diplomázott mozgásújranevelő Alexander-tanárt, akinek tanítványa volt a házigazda és a felesége. A kerti találkozó vendégei között ott volt Horn Gyula, a frissen megválasztott miniszterelnök, Bergendy István, a híres Bergendy zenekar alapítója és Kertész Ákos író, akit talán éppen a Makra miatt nem nagyon kedveltem. Az idő tájt kezdték őt szoktatni ahhoz a tényhez, hogy ő mégiscsak egy zsidó származású magyar író, és ezt a tényt még a vele szimpatizáló párt is finoman éreztette. (Ne tessék elhinni, hogy „faji” megkülönböztetés csak a jobboldalon van! Mikszáth Kálmán sem volt jobboldali író.) Meggyőződésem, hogy Kertész Ákos ekkor találta meg a gyökereit, az identitását, és az ilyen ráébredés sokkal fájdalmasabb, mintha valaki kezdetektől tudja, hogy kicsoda és honnan jött.

E töredékek végén álljon itt egy sztori, amelyet kiváló operatőr barátomtól, Kardos Sándortól hallottam: az ő Kertész utcai gyerekkori történeteinek egyik gyöngyszeme. 1944-ben beköltöztették őket a gettóba. Szép nagy lakásukat elfoglalták a náci vagy a nyilas tisztek, ám néhány hónap után gyorsan kellett menekülniük a lakásból, így otthagyták saját komplett porcelán étkészletüket (mert a Kardosékét természetesen kidobták). Így történhetett meg, hogy a zsidó ünnepek alkalmával a Kardos család évekig egy gyönyörű horogkeresztes étkészletből ehette a maceszgombóc levest Pészachkor, azaz a zsidó húsvétkor . Hát ennyit a Kertészekről…



Erdei Grünwald Mihály, újságíró


Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével           



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!