A dolgok állása – 2.
- Részletek
- Vendégek
- 2013. február 16. szombat, 07:19
- Andor Mihály
Tavaly szeptemberben ezt írtam a Galamusba: „A Fidesz törvénygyára mindent megtesz annak érdekében, hogy ellenfelei választási esélyei a minimumra csökkenjenek. Mindenki előtt világos, hogy csak olyan összefogás győzheti le, amilyenre a magyar történelemben még nem volt példa. És minden jel arra mutat, hogy nem lesz most sem. Annak ellenére sem, hogy a választók sokkal nagyobb része elégedetlen a kormányzással, mint amennyi elégedett. Mert ki mozdíthatja meg a sok elégedetlent úgy, hogy ennek választási következménye is legyen?”
Akkor sorra vettem a lehetséges „megmozdítókat”, a szakszervezeteket, a civil szervezeteket és a pártokat, és arra jutottam, hogy akkori állapotukban egyikük sem lesz képes a Fidesz vereségévé formálni a társadalmi elégedetlenséget.
A szakszervezetek azóta sem változtak. A pártok háza táján is csak jelentéktelen változások zajlottak. Egy amúgy sem létező párt, az LMP megszűnt. Az ásatag, fantáziátlan, lusta, gyáva, korrupt és elvtelen MSZP az első ijedség után egy kicsit megnyugodott, mert látja, hogy az ellenzéki szemétdombon továbbra is ő lehet a kiskakas. Amolyan fél-Bourbonok: semmit sem tanultak, de mindent elfelejtettek. Már az ígérgetést is elkezdték: nem lesz tandíj. Az új pártról, a Demokratikus Koalícióról azt lehet tudni, amit magáról közöl: növekvő taglétszámról és alakuló helyi szervezetekről tudósítanak. Lehet viszont látni, hogy dolgozik, és mintha időközi választásokon eredmény is mutatkozna. A különböző ügyekben tett nyilatkozataival világossá teszi az elveit. Ezekből egy következetes és becsületes párt képe bontakozik ki.
Nagy változás történt azonban a „civil szférának” nevezett átláthatatlan manipulációs mezőben, ahol még nemigen lehet tudni, hogy ki kicsoda, miért mondja azt, amit mond. Megalakult az Együtt 2014, és színre lépett Bajnai Gordon. Egy pillanatig úgy látszott, hogy lesz ellenzéki összefogás, és ez a remény rögtön meg is látszott a közvélemény-kutatási adatokban. Aztán minden visszazökkent az orbáni forgatókönyvbe. Elkezdődött egymás minősítgetése, a ki kivel és kivel nem. Úgy tűnik, az új alakulat identitását is az Orbán vezényelte Gyurcsány-fóbia, és az elmúltnyócévezés vagy elmúlthúszévezés adja. A friss és megnyerő modorú Bajnai Gordon is beállt a maszatolók táborába, semmitmondó beszédeiből és megnyilatkozásaiból nem derül ki, hogy a diktatúra a fő ellenfél. Az elégedetlen többség reménye ki is hunyt, ma már kevesebben gondolják, hogy érdemes lesz erre az alakulatra szavazni, mint két héttel megalakulása után.
Az ellenzéki összefogásnak csak akkor van esélye, ha a résztvevő pártoknak és szervezeteknek sikerül saját kottát írni, és nem Orbán kottáját játsszák. Ha sikerül nagy tömegekkel elfogadtatni az elmúlt 22 év másfajta értelmezését, mint amilyet a Fidesz kreált. És – bármilyen fájdalmas lehet ezt hallani egyeseknek – benne a Gyurcsány Ferenc szerepéről alkotott képet is át kell írni. Nem a másik végletbe, csak a realitásba. Mert akárhogy is nézzük, abban igaza van Orbán Viktornak, hogy Gyurcsány Ferenc személye megkerülhetetlen. Nem véletlenül akarja eltaposni. A demokratikus ellenzéknek viszont éppenséggel megvédenie kellene. Ha szívós munkával sikerült elhitetni az ország többségével, hogy az őszödi beszéd hazugságbeszéd volt, akkor talán ugyanolyan szívós munkával azt is sikerülhet elhitetni, hogy az elmúlt huszonkét év egyetlen becsületes politikai beszéde volt, amely arról szólt, hogy szakítani kellene a hazudozással. Ha akarnák.
De ki akar a politikusok közül szakítani a hazudozással? Ameddig az ellenzék pártjai nem fognak ebben különbözni a Fidesztől, addig Orbán marad, mert ő hatékonyabban és gátlástalanabbul csinálja.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!