rss      tw      fb
Keres

Egyházi iskolák és politikai szocializáció

Óriási meglepetéssel hallottam nemrég, hogy Pécsett egy igen nagy református általános iskola és gimnázium működik összesen 700 diákkal. A főigazgató szerint a másfél évtized alatt a „Pécsi Refi jól csengő márkanév lett.” Ha a magyar egyházi iskolákat nem az állami költségvetésből tartanák el, lefogadom, hogy Pécsett nem lenne református iskola és internátus. Ugyan a főigazgató próbálkozik azzal, hogy bemutassa, már majdnem száz éve volt református iskola a városban, ez bizony csak erős túlzással lehet állítani.

Kezdjük azzal, hogy a 19. század nagyobbik részében  protestánsok nem is telepedhettek le a városban, és 1902-ig nem is volt sem egyházuk, sem papjuk. Akkor Nyáry Pál lelkész vezetésével megalakult egy kis református közösség. Öt évvel később templomot is emeltek. Az 1910. cenzus szerint az 50 000 lakosú városban mindössze 2000 református élt. A helyzet nem változott még a harmincas években sem. Míg a város összes gimnáziuma (két fiú- és egy leánygimnázium) katolikus kézben volt, a reformátusoknak mindössze egy lányok számára fenntartott polgárira tellett. A négy osztályban 230-an tanultak, és ezeknek majdnem 40 százaléka a dél-baranyai falvak valamivel jobb módú református parasztcsaládjainak gyerekeiből verbuválódott. A Pécsi Refi honlapjának szerkesztői valószínűleg sohasem látták ezt a polgárit belülről, mert különben nem mondanák azt, hogy „két utcasaroknyira a református parókiától, szép tágas épületben” működött a polgári leányiskola. Mindebből csak annyi igaz, hogy az iskola valóban két utcasaroknyira volt a parókiától. Nyomorúságosan felszerelt, túlzsúfolt, mindenféle terv nélkül összetákolt épületekben folyt a tanítás. A tanári kar gyenge képességű társaság volt. Sajnos én valóban tudom, miről beszélek, mivel az iskolák államosítása után két évet töltöttem ennek a volt polgárinak a falai között.

Ezt a példát csak azért hozom fel, hogy világossá váljon az olvasó számára, milyen torzító hatása van a rendszerváltozás után létrehozott finanszírozási rendszernek. Ha nem mesterségesen duzzasztaná fel a jelenlegi rendszer az egyházi iskolákat, akkor bizony nem lenne egy pécsi református iskolának 700 tanulója. A református példa egy nagyon katolikus városban különösen arra utal, hogy itt valami nagyon nagy baj van. És még nagyobb baj lesz mindebből a jövőben.

A szociológusok már eddig is felhívták a figyelmet az egyházi középiskolák szerepére a politikai szocializációban. Különösen hasznos elolvasni Halasi Endre tanulmányát a Kommentár 2008/1 számában. A szerző ugyan a tanulmány végén azzal próbál érvelni, hogy az egyházi iskolákban a diákok nagy többsége jobboldali politikával szimpatizál, leginkább az iskolában tanultak hatására, de hozzáteszi, hogy nincs ok aggodalomra, mert „ezek a szocializációs hatások a társadalom kisebb szeletét érik csak el: a 37 800 egyházi középiskolában tanuló diák ugyanis … az összes magyar középiskolásnak csupán a 8,6 százalékát jelenti.”

Kezdjük azzal, hogy 2008-ban „Magyarországon 11 egyházi óvoda, 176 általános iskola, 100 gimnázium és 26 szakképző iskola működött. Egyházi általános iskolába a gyerekek 5, gimnáziumba 16, szakközép-, illetve más szakképző iskolába és óvodába 2-3 százaléka jár. Tehát nem 8,6 százaléka a diákoknak, hanem 16 százaléka, és a számok minden évben nőnek. Csepregi András, az Oktatási és Kulturális Minisztérium Egyházi Kapcsolatok Titkárságának vezetője szerint „2003-ban 81 ezer, 2004-ben 84 ezer, 2005-ben 87 ezer, 2006-ban 89 ezer, 2007-ben pedig 91 ezer tanuló járt egyházi iskolákba. Ezekben az egyházi iskolákban tanuló diákok számára 30,4 milliárd forint alapnormatívát, és a zárszámadási kiegészítéssel együtt 21 milliárd forint kiegészítést biztosított a költségvetés .”

Nem kell ahhoz szociológusnak, de még magyarnak sem lenni, hogy világos legyen, ezekből az egyházi iskolákból jönnek a fiatal jobboldali, illetve szélsőjobboldali politikusok. Nemrég a katolikus Die Presse közölt egy igen kemény hangú cikket Gregor Mayer és Bernard Odehnal tollából, amelyben rámutatnak arra, hogy a szélsőjobb vezetői „konzervatív keresztény családokból származnak” és ezek a fiatalok „konzervatív egyházi iskolákba jártak.” Én magam is írtam erről a Károli Gáspár Református Egyetemen tanuló két jobbikos politikusról szóló cikkemben.

Nekem már magával a szabad iskolaválasztással is problémáim vannak, mert egyre inkább kitűnik, hogy nemhogy nem javítja a lakosság egészének magasabb színvonalú oktatását, hanem egyenesen rontja. Bár a szabad iskolaválasztás eredményeképpen létezik néhány nagyon jó, elit iskola, ahol tehetséges fiatalok tanulnak, akik aztán a diákolimpiákon remekelnek matematikából és fizikából, az iskolák óriási többsége sajnos alacsony színvonalú, ahonnét kitörni majdnem lehetetlenség. Külföldi példák, különösen a finn, azt mutatják, nem az a fontos, hogy legyen egy igen szűk intellektuális réteg, hanem az, hogy az “átlagember” legyen képes jó színvonalú eredményeket elérni. Ez a rendszer viszont növeli a már meglevő óriási különbségeket a jobb módú, magasan iskolázottak és a leszakadó, alsóbb rétegek között.

Még ennél is nagyobb problémáim vannak azzal, hogy a központi költségvetésből finanszírozzák az egyházi iskolák működését. Egyrészt ez az állam és az egyház szétválasztásának megcsúfolása, másrészt a demokratikus kormány maga termeli ki azokat a fiatalokat a mai Magyarországon, akik egyre inkább ellenségei a demokráciának. Még praktikusabban nézve a dolgokat, az eddig összesen tizenkét évig regnáló liberálisok és szocialisták segítették anyagiakkal azokat, akik ezekben az iskolákban halálos ellenségeivé váltak a liberalizmusnak és a baloldalnak.

Mint ahogy az egyik diák mondta Halasi Endrének az egyik egyházi iskolában: „rossz lehet nálunk MSZP-snek lenni.” Az egyik diák, aki valamikor egy katolikus iskolába járt, azt mondta, hogy ezek az iskolák „MIÉP-képzők.” Manapság Jobbik-képzőknek hívnánk őket.

Ha a Fidesz nyeri meg a választásokat, a helyzet e tekintetben még rosszabb lesz. Balog Zoltán szerint az egyházi iskolák még mindig nem kapnak elég pénzt. Úgy látszik az 50 valahány milliárd forint évente nem elég. Balog újabb 4,4 milliárd forintos támogatás kifizetését követeli az új kormánytól. Sőt, „az új kormánynak stratégiai kérdésként kell kezelnie az egyházakkal való kapcsolattartást, hiszen egy szociális és lelki válságba jutott országért ők tehetnek a legtöbbet.” Balog felhánytorgatta a szocialistáknak, hogy az egyházban ellenfelet látnak. Érdekes módon azt gondolja, hogy „ma Magyarországon másodosztályúaknak számítanak azok az emberek, akik egyházi iskolába járatják gyermeküket.” Hogy ezt honnét veszi, fogalmam sincs. Inkább trendi egyházi iskolába járni. A szülők abban a tévhitben vannak, hogy ott magasabb színvonalú oktatás folyik, ami sok esetben nem igaz.

Balog mint református beszél, de ott van Kiss-Rigó László, a katolikus megyéspüspök, aki szerint „a józanul gondolkodók kiállnak az állam és az egyház együttműködése mellett.” Hogy mi a véleménye azokról, akik nem a Fideszre szavaznak? Imádkozik értük, azokért, akik „olyan helyen vannak, ami nem egészen logikus vagy konzekvens a keresztény hívő ember lelkiismeretével.” Ez legalább világos beszéd.

Sajnos, fogalmam sincs, miképpen lehetne megállítani ezt a nagyon veszélyes folyamatot. Újragombolni a mellényt nem nagyon lehet. A magyar állam keze kötve van. A rendszerváltók ezt már az elején nagyon elrontották. Az természetes volt, hogy az egyházakat valahogy kompenzálni kell az államosítás miatt elszenvedett anyagi károkért, de mint ahogy én sem kaptam vissza az elveszített vagyont, hanem valami nevetségesen kis összeget kaptam kárpótlás címén, úgy szerintem az egyházaknak is pénzbeli kárpótlást kellett volna kapniuk, nem egy összegben természetesen, hanem talán több évtizeden keresztül.

Most már oda jutottunk, hogy például Tatabányán mindkét középiskola egyházi kézbe került, és így a tatabányai gyerekeknek nincs választási lehetőségük. Tehát Tatabánya 2010-ben ott áll, ahol Pécs az iskolák államosításáig. Ha valaki gimnáziumba akart járni, akkor teljesen mindegy volt, hogy milyen vallású, csak katolikus iskolába járhatott. Már ha felvették. És ha felvették, abból se volt öröme. Megint saját tapasztalatból beszélek. Ennek ma már nem volna szabad megtörténnie. Ennek a folyamatnak ellen kell állni minden erővel.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!