Mesterházy és a szükség

Szombat délben Mesterházy Attila a beszéde végén virtuálisan legyőzte Orbán Viktort. Ehhez nem kellett mást tennie, mint néhány jól bevált publicisztikai fogást felhasználni. Kis túlzással tehát azt mondhatjuk, hogy Mesterházy művészi szinten, az irodalom szférájában már megoldotta a mai politikai helyzet egyik nagy problémáját. Kérdés persze, hogy jó-e, ha a magyar politikai élet nagy problémái rendre az irodalomban oldódnak meg, és másutt csak jelentős kerülőkkel, vagy sehogy. De ne legyünk maximalisták: Petőfi szabadsággal átitatott sorai is örök kárpótlást, vigaszt jelentenek az elvesztett forradalomért és szabadságharcért. És miért ne előlegezhetné meg valaki a győzelmet úgy, hogy víziója az önmagát beteljesítő jóslat erejével működhessen? Az igazi kérdés tehát az, hogy ilyen jóslatnak tekinthetjük-e ezt a virtuális győzelmet, vagy valami másnak. Annyit mindenesetre előre elmondhatunk, hogy a győzelem aktusa a beszéd egyik csúcspontján következett be, mintegy váratlan fordulatként.

Az elején még szó sem volt sem győzelemről, sem konkrétan Orbán Viktorról, a miniszterelnökjelölt bizonyos általános problémák felsorolásával kezdte a mondandóját. Arról beszélt, hogy az eddigi külső határokkal szemben most belső határok keletkeztek, rossz választóvonalak tarkítják a magyar közéletet (igaz, itt eszünkbe juthatott, hogy ezt alapvetően ki gerjesztette, de hát kettőn áll a vásár), majd a még mindig általános célok megfogalmazásával folytatta a felszólalását. Mesterházy megerősítette, hogy pártjának elsődleges célja a demokrácia, a jogállamiság és az emberi méltóság tiszteletének megőrzése. Emellett azt is, hogy tudja, miként lehet megértetni a társadalommal az egyébként is éppen nélkülözhetetlen baloldali eszmék és értékek fontosságát. Továbbá a modernizáció fontosságáról és a túlhajtott fogyasztási igények gerjesztésének kártékony voltáról is beszélt.

Ami pedig a konkrétumokat illeti, azok közül azt emelte ki, hogy a következőkben már nem lesz szükség megszorításokra, ugyanakkor nem osztogatni kell, hanem befektetni. Ezután – és még mindig a Fidesszel való összehasonlítás nélkül, amit csak helyeselni lehet – egyfelől meghatározta politikájuk kedvezményezettjeinek körét, vagyis akiket fel akarnak hozni („elsősorban a válság kárvallottjainak kell adni”), másfelől azokét, akik e mobilizálás kivitelezői lesznek. Itt már elkezdett forrósodni a gyűlés levegője, és a beszédnek érezhetően erős húzása támadt.

– A politika az a szakma, amelyben a legtöbbet lehetne tenni az emberekért – gyújtotta be ezzel a mai helyzethez képest merész mondattal a motort –, de ennek az a feltétele, hogy a politikusok tudják: nem ők tisztelik meg a társadalmat azzal, hogy elvállalják ezt a munkát, hanem a társadalom tiszteli meg őket, amikor rájuk bízza. A közönség itt már nagyon tapsolt. – Tűrhetetlen, hogy politikusok ne szolgálatnak, hanem zsákmányszerzésnek tekintsék a politikát – folytatta. A közönség még jobban tapsolt. – Sem ő, sem az MSZP-s politikusok nem ilyenek, mondta, s e szavait már kifejezetten dübörgés, ováció kísérte, jóllehet változatlanul nem hangzott el sem Orbán, sem egyéb ellenfelek neve. – Az MSZP-sek azok, akiket a hazaszeretet és a tenni akarás vezérel – tudta még fokozni beszéde feszültségét, míg végre  megérkezett a csúcsmondathoz: „Ilyen politikusokra van szükség!” S ekkor szinte láttuk, amint a karját először fölemeli, majd az „ilyen” szóhoz érkezve kinyújtja, és diadalmasan egyetlen, határozott irányba mutat.

Oda is néztünk. A szemünk guvadt, de az a helyzet, hogy ha az embernek nem mutatják, akkor nemigen látja, hogy konkrétan kik is volnának azok az „ilyenek”. Nem mondanám, hogy az MSZP-sek közül egyet sem tudnánk önmagunktól is elképzelni (én magam pl. így elsőre ötöt biztosan fel tudok sorolni), de a helyzet dramaturgiája mégiscsak azt kívánná, hogy kapjunk ez ügyben némi konkrétumot. Vártuk, vártuk, hogy Mesterházy e határozott odamutatást követően majd körvonalazza nekünk, de legalábbis felvázolja, kik állnak mögötte-mellette, kiket tud felsorakoztatni, mint bizalomgerjesztő arcokat. Akikre még az árnyéka sem vetül semmiféle tehetetlenkedésnek, dolgok esetleges elkúrásának, továbbá akiket még a szele sem érintett meg semmifajta korrupciós ügynek. Vártuk volna, hogy megmutassa nekünk: körültekintő politikusként kiket választott maga mellé, mintegy a pártprogram garanciái gyanánt. De a csapat, a tiszták egyértelmű kompániájának körvonala az ő szavai nyomán föl sem sejlett, konkrétum nem jött.

Viszont ekkor jelent meg a beszédben nagyon határozottan Orbán Viktor.

Ez valami betegség lehet, vagy talán tényleg a turáni átok, netán a pilisi szívcsakra valódi megnyilatkozása, de tény, hogy amikor a szocialisták arcvonalának legalább egy halvány vízióját festhette volna fel, akkor Mesterházynak ehelyett Orbánra kellett rákanyarodnia, mindenképp bizonyos orbáni fogalmakat kellett felidéznie. Ráadásul úgy, hogy semmi eredetit nem mond róla. Ezzel szemben azzal „győzi le” az ellenfelét, hogy annak néhány jellemző fogalmát vagy ellene fordítja, vagy egyszerűen elorozza. Konkrétan az „itt az idő”, a „változás” és a „hajrá!” fogalmakról van szó.

Az „itt az idő” kifejezést Mesterházy – egyébként nem is szellemtelen módon – egyszerűen Orbán fejére zúdította, amikor arról beszélt, hogy bizony itt az idő arra, hogy a Fidesz is csatlakozzon a szélsőjobbal szemben felálló egységfronthoz. Az elorzásnak pedig részben a „Hajrá!”, részben pedig a „változás” szó esett áldozatul. A „Hajrá!” határeset, hajráznia bárkinek bárhol lehet, itt most az MSZP lett meghajrázva. A „változás”-ról viszont azt mondta Mesterházy, hogy az náluk van jó helyen: az az igazi változás, amit ők képviselnek, és nem az, amit a Fidesz.

Itt érezhette a kívülálló, hogy Orbán virtuális legyőzése sokkal kevésbé az önmagát beteljesítő jóslat kategóriája, mint inkább valami egészen más. Hogy pontosan micsoda, azt nem tudnám megmondani, mindenesetre egy biztos: ezért a konklúzióért nem volt érdemes Orbán alakját felidézni. Miért lenne a „változás” igazibb egy olyan pártnál, amelyik azzal rontotta el a dolgát, hogy folyton mindent megváltoztatott? És hogy a programjaiban épp a következetességet nem volt képes biztosítani? Miért hiszi azt, hogy ezek után pont a változással kell kampányolnia? Ennél még az is jobb lett volna, ha az „Ilyen politikusokra van szükség!” mondat után véget ér a beszéd, cigányt hívatnak és sírva vigadásba kezdenek – az legalább őszinte lett volna, és az, ami.

És látták volna a népek, hogy a politikusok időnként szenvedni is tudnak.

Arra még mindig könnyebb szavazni, mint a sok süket dumára, aminek mindig csak az a vége, hogy „bee, az én pártom messzebbre pisil”. Mert lehet, hogy sok ember ugyanígy van ezzel, de legalább szégyellni szokta.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!