A Babarczy-jelenség
- Részletek
- Lánczos Vera
- 2010. február 20. szombat, 03:48
Babarczy Eszter közíró újabban írásaiban „bátran” vállal fel liberálisként olyan véleményt, amely szembemegy a liberális jogállamot egy Fidesz-teljhatalomtól féltők álláspontjával.
Legutóbb „Miért előnyös a kétharmados Fidesz-győzelem?”címmel vetette papírra érveit, hangsúlyozva, hogy megalapozatlannak véli azokat az aggodalmakat, amelyeket a közjogi változtatásokat is lehetségessé tevő Fidesz-győzelem vált ki.
A szerzővel Bauer Tamás szállt vitába. Bauer igyekezett megvilágítani, miért született a rendszerváltás idején megállapodás az ún. kétharmados törvényekről. Azért, mert az ide tartozó törvények az államszervezet alapvető szabályait, valamint az emberek alapvető jogait szabályozzák, és a cél az volt, hogy a mindenkori parlamenti többség ezekhez ne nyúlhasson hozzá akadálytalanul. Csak a különböző – kormányon és ellenzékben levő – politikai irányok egyetértésével lehessen megváltoztatni őket. Bauer még azzal is megtoldotta a magyarázatát, hogy továbbgondolásra feltette a kérdést: vajon valóban korlátozzák-e a hatékony kormányzást ezek a törvények?
Én máshonnan kiindulva cáfolnám Babarczy negligens optimizmusát.
Mindenekelőtt megjegyezném, hogy nagyon könnyedén szelektál a történések közt annak érdekében, hogy alapvetése megálljon a lábán.
Az első fő érve például az, hogy: „…a minősített vagy egyszerű kétharmados törvények közé olyan területek szabályozása tartozik, amelyekben az elmúlt ciklusok során a parlamenti pártok képtelenek voltak kompromisszumos megoldást találni.” Úgy véli tehát, hogy kormányzók és ellenzékiek egyaránt meglévő és azonos mértékű kompromisszum- , illetve megegyezésképtelensége volt az oka annak, hogy nem sikerült dűlőre jutni ezekben az ügyekben sem. Lehet, hogy két különböző országban éltünk? Lehet, hogy nem arról az ellenzékről beszélünk, amelyik minden parlamenti ülésről kivonult? Amelyik egyetlen ilyen törvényhez sem adta a nevét és a szavazatát?
Amikor Babarczy szétteríti a felelősséget a Fidesz és a kormányzó pártok között, mintegy legitimálja a destruktív ellenzéki politikát. Másrészt kiderül, ő maga is úgy tartja, hogy konszenzussal, kompromisszumokra törekvéssel soha nem lehet dűlőre jutni ilyen ügyekben, ezért üdvözli a teljhatalom kialakulását. Teljhatalom, tehát reformdiktatúra – ez az ő receptje.
Ezért nagyon jó Bauer Tamás kérdése, hogy valóban a kétharmados törvények akadályozzák-e a hatékony kormányzást? Vagy netán az a demokráciadeficit – teszem hozzá én –, amelyet a receptje alapján Babarczy véleményében is felfedezni vélek?
Az ő másik fő érve a kétharmados győzelem mellett az, hogy így a Fidesznek nem kellene még suba alatt sem szövetséget kötnie a Jobbikkal, ha jelentősebb változásokat szeretne végrehajtani. Nagyon sajnálatos, hogy miközben Babarczy láthatóan maga is úgy gondolja, hogy a Fidesz elsősorban a Jobbik szövetségét keresné más demokratikus pártok helyett (vajon miért ennyire természetes ez?), mégis azt tartja helyesnek, ha egy ilyen politikai erő szabad kezet kap a mégoly szükséges változtatások végrehajtásához. Szabad kezet, valós parlamenti kontroll nélküli. Nem ellentmondás ez? Vagy demokratikus pártnak tartja a Fideszt, és akkor nem tételezheti fel róla, hogy a Jobbik támogatását keresi majd, vagy nem tartja elég demokratikusnak, ebben az esetben viszont milyen alapon bízná rá az országot ekkora hatalmi fölénnyel?
Természetesen a vélemény szabad, egy közíró véleménye is az. Csak választások előtt talán nem haszontalan alaposabban végiggondolni, hogy az ilyen – egyre szélesebb körben terjedő – beletörődő és önfeladó véleményből mi minden következik.
