Baljós happy end – Az Alkotmánybíróság a családvédelmi törvényről
- Részletek
- 2013. január 16. szerda, 03:37
- Lendvai Ildikó
Szeretjük, ha egy történetnek jó a vége. Keserűbb hangú irodalmi művek feldolgozásai gyakran engednek is a happy end-igénynek. Ha jól emlékszem, a Noszty fiú első megfilmesítésében Tóth Mari mégiscsak megbocsát Noszty Ferinek, és a My fair lady fináléja is jóval derűsebb hangulatú Shaw eredeti Pygmalionjánál. Én most épp az ellenkezőjére vállalkoznék. A családvédelmi törvény fontos passzusait megsemmisítő alkotmánybírósági döntés politikai happy endjét szeretném baljósabbá árnyalni. Mégpedig azért, mert elolvastam a különvéleményeket is, amelyekből rövid időn belül többségi vélemény lehet.
Pedig az Alkotmánybíróság (Ab) ez esetben is tisztességes és demokratikus szellemű döntést hozott, ha ez érthető okokból nem is keltett akkora politikai figyelmet, mint a regisztráció megsemmisítése. Döntésében az életformák sokszínűsége és nyitottsága, a szabadság, a progresszió szelleme győzte le az életszerűtlen, rosszindulatúan bigott, kőkonzervatív szemléletet. Mint tudott, két paragrafusát is megsemmisítették a leginkább a KDNP által végigerőltetett, de koalíciós és ideológiai okokból a Fidesz által is támogatott családvédelmi törvénynek.
Két döntésük közül az volt a lényegesebb, amelyik kiirtotta a törvényből a család avítt és szűkkeblű definícióját. Eszerint tudniillik családot csak a házasságban élők vagy a közvetlen egyenesági leszármazottak alkotnak. Családi közösségben él együtt tehát a törvény értelmében a házaspár és gyermekeik, de ezen túl legfeljebb az egyszülős családok: az anya vagy apa és gyermekei. Slussz-plassz. Nem alkotnak családot tehát az akár különnemű, akár egynemű élettársak. Még ha közös gyermekük van, a szülők akkor is csak külön-külön képeznek vele egy családot, együttesen nem. A bonyolultabb képletű, az előző kapcsolatokból származó gyermekeket közösen nevelő mozaikcsaládokról nem is beszélve. De minden egyéb, kevésbé tipikus, nem a lányregényekben szereplő életközösség is megfosztatott attól, hogy családként tisztelhessük. Az Alkotmánybíróság határozata föl is sorolja mindazokat, akiket kirekesztettek a családok idillinek festett világából: „Pl. az egymás gyermekeiről gondoskodó és őket felnevelő élettársak, a közös gyermeket nem vállalók vagy olyan különnemű élettársak, akiknek egyéb körülmények miatt közös gyermeke nem lehet (így pl. az idősebb vagy meddő, egymással életközösségben élő személyek), a testvérükről vagy testvérük, esetleg más rokonuk gyermekéről gondoskodó személyek, az unokájukat felnevelő nagyszülők, a nem egyenesági idősebb rokonaikról gondoskodó személyek és számos más, a tágabb, dinamikusabb szociológiai családfogalomba beletartozó, azonos célra irányuló, kölcsönös gondoskodáson alapuló, tartós érzelmi és gazdasági életközösségek.”
Az Alkotmánybíróság ezért szögezte le, hogy az adott paragrafus „a család lehető legszűkebb törvényi fogalmát adja”. Pedig még a nem korszerűségéről vagy nyitottságáról elhíresült Alaptörvény sem zárta ki a befogadóbb, rugalmasabb definíciót. Volt ugyan olyan szándék, amely a családot az alaptörvényben csak férfi és nő házasságaként definiálta volna, de ettől valószínűleg még a jobboldali szavazók haja szála is égnek állt. Ezért végső formájában az Alaptörvény némiképp zavarosan, de az eredetileg felmerült rigid megfogalmazást feloldva azt tartalmazza, hogy „Magyarország védi a házasság intézményét mint férfi és nő között önkéntes elhatározás alapján létrejött életközösséget, valamint a családot mint a nemzet fennmaradásának alapját”. Ez a fogalmazás – amely emlékeztet az elátkozott korábbi alkotmány szövegére – mégsem tesz teljesen egyenlőségjelet a házasság és a család között, mert a „valamint” szócska segítségével legalábbis megengedi, hogy a házasságon túl egyéb családformák is létezhetnek. Vagyis a családok birodalmából nem kell kiseprűzni az elváltakat, az élettársakat stb. sem.
Az Ab emellett korábbi alkotmánybírósági határozatokra is jócskán hivatkozik, amikor kimondja, hogy „az önrendelkezési jogból nem csupán a házasságkötéshez való jog vezethető le, hanem az élettársi kapcsolat létesítése is”. Sőt: „Az azonos neműek tartós párkapcsolata számára az elismerés és a védelem igénye – mivel ők házasságra nem léphetnek – az emberi méltósághoz való jogból és az abból származtatott önrendelkezési jogból, az általános cselekvési szabadságból, illetve a személyiség szabad kibontakoztatásához való jogból levezethető.” És a lényeg: „A házasság értékként tételezése nem zárja ki, hogy a jogalkotó – figyelemmel a társadalmi tendenciákra, igényekre, a hagyományos családformák változására, egyszersmind elismerve a személyek jogát arra, hogy egyéni boldogságukat az általuk szabadon megválasztott kapcsolati keretben keressék – más, a házassághoz hasonló funkciójú kapcsolati formákat is védelemben részesítsen.”
Ne felejtsük el: az az Alkotmánybíróság mondta ki ezeket a manapság rebellisnek számító szavakat, amely korábban a családi kérdésében éppen nem mutatkozott holmi züllesztő, szabados, libertinus felfogás zászlóvivőjének. Alig pár éve hozták azt a nagyon is vitatható döntést, amellyel megtiltották, hogy a különnemű élettársak számára is megnyíljon az ún. „regisztrált élettársi státus”, a korábbinál több jogi védelemmel és garanciával. Akkor azt mondták, a különneműek majdnem házasságként elismert regisztrált élettársi viszonya gyengítené a házasság rangját és kiemelt jogvédelmét. Ezért, paradox módon, az élettársi regisztrációt csak az egyneműek számára őrizték meg, akiknek ezzel együtt meg is tiltották, hogy házasságot kössenek. Ezzel ugyan a magyar jogrend az életmód megválasztásának szabadsága szempontjából nem került Európa élvonalába, de mint azóta kiderült, még mindig forradalmian bátornak tűnhetett a mostani álszenten konzervatív elvárásokkal szemben.
De ha egyszer az Alkotmánybíróság jelenlegi döntése mégiscsak a friss levegőt engedte be a politika dohos tereibe, miért nem örülök maradéktalanul az akár váratlannak is mondható happy endnek? Alapvetően nem azért – bár a szájízt ez is elrontja –, mert az Alkotmánybíróság döntésének másik eleme nem lesz hosszú életű. A másik megsemmisített paragrafus ugyanis az volt, amely – szemben a hatályos Polgári Törvénykönyvvel (Ptk) – nem tette volna lehetővé az előbb említett regisztrált, tehát egynemű élettársak öröklését. Itt az Alkotmánybíróság elsősorban a Ptk és a családvédelmi törvény ellentmondására, az így előállt jogbizonytalanságra hivatkozott. A már csak végszavazásra váró új Polgári Törvénykönyv azonban rövidesen „feloldja” az ellentmondást, természetesen szabadságszűkítő módon. Hála az elfogadott kereszténydemokrata módosító javaslatoknak, a regisztrált élettársaknak akár csak a megemlítése is tilos lesz a Ptk-ban (nyilván azért, hogy hamarosan az ezt a viszonyt lehetővé tévő külön törvény is visszavonható legyen). A kurzus felfogása szerint nemcsak általában az élettársi viszony nem tekinthető családnak, de azok a páriák, akik saját nemükből választanak párt maguknak, még csak nem is polgárok, méltatlanok arra, hogy kapcsolatukról egy polgárinak nevezett törvénykönyv akár csak szót is ejtsen. Vagyis csak néhány boldog hónapig áll fenn még az a helyzet, hogy ellentmondás van a családvédelmi törvény biedermeier családképe és más törvények között, amelyre hivatkozva az öröklést tiltó paragrafust ki lehetett operálni a családvédelmi törvényből. A törvény szigora nemsokára végre következetesen csaphat le a renitens melegekre: akár közéjük is lövethetnének, de most beérik annyival, hogy „szégyenteljes” kapcsolatukban nem örökölhetnek egymástól.
Van azonban ennél nagyobb baj is, ami a happy endet végképp törékennyé teszi.
Sokan és sokszor elemezték már (a Galamus olvasói számára legutóbb Mihancsik Zsófia a regisztrációs határozat kapcsán), hogy az Alkotmánybíróság testületén belül külön tömb látszik kialakulni a kizárólag a Fideszes kétharmad által delegált kormányhű bírákból, akik rendre különvéleményt fejtenek ki. Az összetétel egy-két szereplőt illetően ugyan változhat, de a „kemény mag” állandó. Mivel néhány hónapon belül az új alkotmánybírákkal felszaporodva ők kerülnek többségbe, a különvéleményekből jól látható, mire számíthatunk. Némi pesszimizmussal azt is mondhatnánk, hogy a választási eljárással foglalkozó üdítő határozat (és most tekintsünk el attól, ki látja ebben valamilyen politikai összeesküvés eredményét, és ki nem) az utolsó „szabad” döntése volt a testületnek. Már csak ezért is érdemes alaposan megfigyelni, milyen érveket használtak a kormányhű kisebbségiek a családvédelmi törvény ügyében. Ebből kiderül ugyanis, mire számíthatunk a jövőben. Vegyük hát sorra!
Balsai István alkotmánybíró lényegében három érv alapján tiltakozott a többség véleménye ellen. Egyrészt úgy látta, hogy ha egyszer a jogalkotó nem akart valamilyen jogot – adott esetben az önrendelkezését, a családforma megválasztásának szabadságáét – kiterjesztően, vagyis demokratikusan értelmezni, akkor ebbe az Alkotmánybíróság nem szólhat bele: „A jogalkotó szándéka ellenére való jogok kiterjesztésében az Alkotmánybíróság nem vállalhat aktív szerepet, sem a hatalmi ágak megosztásának tiszteletben tartása, sem saját hatáskörének keretei ismeretében nem teheti ezt meg.” Értsd: ha egyszer a jogalkotó kormánytöbbség nem akar demokrata lenni, akkor hogy jön ahhoz az Alkotmánybíróság, hogy erre kényszerítse? Másrészt azzal érvel, hogy érdektelen a különböző törvények közti jogi ellentmondás, mert „az időben később született joganyag általános jogelméleti elvként lerontja a korábbi jogszabályi rendelkezést”. Értsd: a kétharmad bármit felülírhat, még azzal sem kell strapálnia magát, hogy a szükséges kísérő törvénymódosításokat elvégezze.
Akaratuk fontosabb, mint a jogbiztonság ezek szerint meghaladott elve. Hogy Balsai precedensként, más ellentmondásokra is gondolva alkalmazza ezt az érvet, az kiderül saját szövegéből: „Ennek [már mint a törvények közti ellentmondás tilalmának – LI] jelen határozat szerinti kimondása súlyos következményekkel járhat a jelenleg is számos területen létező kollíziót illetően, melyek önmagukban tehát nem eredményeznek alaptörvény-ellenességet.”
Balsai harmadik érve is nyugtalanító. A többségi határozatban idézett európai példákkal, a nemzetközi szerződések szellemével szemben kimondja, hogy „az adott államok viszonylagos szabadsággal szabályozhatják az azonos neműek párkapcsolatának jogállását”. Ugocsa non coronat, azt csinálunk, amit akarunk, kuss neked Európa.
Dienes-Oehm Egon különvéleménye sem kevésbé érdekes. Ő tudniillik az Alaptörvény leírt szövegéhez képest az annál is rosszabb szellemiségét részesíti előnyben. Közli, hogy a családvédelmi törvény elkaszált két paragrafusa, ha nem is betű szerint, de „összhangban áll az Alaptörvényben kifejezésre juttatott családképpel”. Igaza lehet, de annál rosszabb az Alaptörvénynek! Érvel azzal is, hogy a családvédelmi törvény elsősorban „segítségnyújtásnak tekinthető” az állam, az önkormányzatok, a civil szervezetek, a média, az egyházak „családdal kapcsolatos napi tevékenységének végzéséhez”. Orientációul szolgálnak – az állam által kívánatosnak tekintett szemlélet jegyében. Ez aztán a veszélyes érvelés! A kormányon lévőknek ezek szerint joguk van ahhoz, hogy saját ideológiájuk alapján rávegyék a közélet szereplőit a törvényes kereteknél is szűkkeblűbb, egyirányúbb eljárásokra, a rezsim ízlésének, életmodelljének preferálására. Dienes-Oehm általában is leszögezi: „Az Alaptörvény hatálybalépésével az Alkotmánybíróság korábbi határozatai csak korlátozottan, a megváltozott Alaptörvény rendelkezéseinek és értékrendszerének fényében használhatók.” Elpárologhat tehát bármilyen maradék reményünk a demokratikus elvek egyfajta jogfolytonosságát, az átkos húsz év bármely demokratikus igazságának érvényességét illetően. Ehhez persze az kell – és a különvélemény ki is tér erre –, hogy az Alaptörvény preambuluma, amely általában is a történelmi cezúrákat, a múlt kiiktatását hangsúlyozza, keményebben alkalmazandó legyen, mint akár magának az Alaptörvénynek a betűje. Dienes-Oehm az Alaptörvény eredeti definíciójánál erősebbnek érzi a preambulum igazságát, amely a hűség, a hit és a szeretet ott kiemelt értékeit szerinte csak a hagyományos családdal kapcsolja össze.
Pokol Béla különvéleménye szintén kidobandónak tartja az Alkotmánybíróság korábbi határozatait, sőt az Alkotmánybíróság eddigi szellemiségét is. Nemcsak azért, mert a régi alkotmánybírósági gyakorlat „jól tükrözi az első hazai alkotmánybírósági többségeknek a demokratikus legitimáltsággal rendelkező törvényhozás felé megmutatkozó leértékelő beállítódását”, hanem azért is, mert a korábbi érvelések nem vették figyelembe a közerkölcs és a közjó elvárásait. Horribile dictu, egy 1996-os határozat világossá is tette, hogy „a homoszexualitás megítélésénél megmaradt az Alkotmánybíróság a közerkölcs minősítését mellőző, semleges úton”. Pokol érvelése szerint tehát mondjuk a homoszexualitás (de ezek szerint akár a halálbüntetés!) megítélésénél az a helyes, ha az Alkotmánybíróság követi az ún. „közerkölcsöt”, magyarul az előítéleteket. Más tekintetben azonban Pokol már nem tartja ennyire fontosnak a létező társadalmi szemlélet vagy gyakorlat akceptálását. Leszögezi ugyanis, tévedés „a többségi határozatnak az a praktikus álláspontja, hogy a ténylegesen terjedőben levő élettársi kapcsolatok nagy száma…. korlátozza a törvényhozási többséget a jogi értelemben vett család házasságra alapozásának előírásában”. Vagyis az Alkotmánybíróságnak a társadalomban létező értékválasztásokat akkor kell figyelembe vennie, ha ezek – akár előítéletes formában is – egybeesnek a kurzusideológiával, ha viszont nem, akkor jaj a valóságnak.
A kép összeáll. Ha a kisebbség többséggé válik, az Ab kész az öncsonkításra, arra, hogy minél kevésbé változtassa meg a jogalkotó nem demokratikus döntéseit (Balsai, Pokol). A hatalmi ágak szétválasztásának ilyenfajta értelmezése tökéletesen feleslegessé teszi az Ab működését, hiszen az eredeti szándékok szerint épp az volna a dolga, hogy kontrollálja még a parlament működését is. A régi Ab-határozatokat és a mögöttük lévő felfogást be is lehet dobni a papírkosárba, hiszen az Alaptörvény és főleg a preambuluma, a „Nemzeti Hitvallás” a hamarosan előálló új többség szerint felmondott minden folytonosságot (Dienes-Oehm, Pokol). Utánuk röpülhet a szemétbe maga a jogbiztonság is, hiszen az sem baj, ha a törvények ellentmondanak egymásnak, mindig a hatalom utolsó szava az érvényes (Balsai). Ezzel a kormányzati cikk-cakk politikához nyomban meg is született a jogi ideológia. Európával jobb, ha békén hagynak (Balsai), a valóságot és a „közerkölcsöt”, „közvéleményt” pedig úgy értelmezik, ahogy akarják (Pokol). Lásd még erről a Nemzeti Konzultációk hasonló szellemű gyakorlatát. A kurzus jogot kap a világnézeti és ízlésdiktatúrára, hiszen a törvényeknél is szigorúbb „iránymutatást” adhat a társadalmi szereplőknek (Dienes-Oehm). Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére.
Még két új alkotmánybíró, és a különvélemények palackjából kiszabadulhat a szellem. Ez adhatott önbizalmat a KDNP-nek, amikor legfrissebb, január 10-i nyilatkozatában Harrach Péter pártja nevében az „ultraliberális irány” jelének tartja az Ab-döntést, amely „zavarja a KDNP-t”. Azt is meglebegteti, hogy az Ab-határozat fölülírásaként az Alaptörvény lazább megfogalmazását egy alkotmánymódosítással majd beleerőltetik a kereszténydemokrata családdefiníció kalodájába: „az ilyen alkotmánymódosítás általában nem szimpatikus a KDNP számára, de mivel egy nagyon fontos kérdésről van szó – ami az egészséges társadalom hosszú távú jövőjét is szolgálja – úgy gondolom, ebben az esetben megengedhető ez az eszköz”. Naná, hogy megengedhető.
A felhők gyülekeznek. Ennyit a happy endről.
Lendvai Ildikó, az MSZP politikusa
Írásai a Galamusban:
Az új egyházi törvény kálváriája
Válasza Lázár Györgynek
Családvédelem – de kitől?
Parlamenti napló a választási törvény vitájáról. I–V. rész
Karácsony a parlamentben - 2012.december 17.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
