Monológ – Berlin, 1944


Mire sem vágyom jobban, mint hogy Adolf Hitler megbukjon, s Németország megszabaduljon végre ettől a szélhámos gazembertől, aki tönkreteszi az országot és a gazdaságát! Aki normális gazdaságpolitikát szeretett volna folytatni, azt elcsapta: a kiváló Schachtot, aki pedig korábban támogatta őt, koncentrációs táborba csukatta, s az ügyeket mániákus sarlatánokra bízta, akik mindent az egész Európa, sőt az egész nyugati civilizáció ellen meghirdetett „szabadságharcunk” szempontjainak rendelnek alá. Csakhogy ez a „szabadságharc” az úgymond nem-termelő tőke élősdi, de őszerinte már hanyatló kapitalizmusa ellen csak azokat a szörnyű csapásokat és megaláztatásokat hozta és hozza országunkra, amelyeket előre lehetett látni, s legföljebb azok a fanatikusok nem láttak előre, akik még ma is készek lennének utcai meneteket szervezni a Vezérükért. Tavaly kaptunk egy iszonyú sallert Sztalingrádnál, most meg egy nagy kokit Normandiában...

Úgyhogy igen, tűnjön el végre, tűnjön el minél hamarabb! De hogyan? Elegendők-e, elég erősek és elég szervezettek-e az erők a megbuktatásához? Bizalmatlan vagyok az ellenzéki csoportosulással szemben, amely mostanában szerveződik. Nem fog át elég széles rétegeket, inkább csak elitcsoportok szerepelnek benne. A régóta Hitler-ellenes erők tömörülése, s nem látszik, hogy meg tudna nyerni nagyobb tömegeket a Hitlerből újabban kiábrándult szélesebb közönség köréből. Ráadásul van köztük néhány figura, olyanok, akikkel nem szívesen fogna kezet az ember, istenem, még SS-tisztek is! Na jó, van ott néhány álmodozó idealista demokrata, de aztán jórészt csak a Wehrmacht főtisztjei – hát mit értenek azok a politikához meg a demokráciához?! Na meg egynéhány politikus a régi weimari időkből: és pontosan ezekkel van a legnagyobb bajom.

Hiszen Hitler hatalomrajutását éppen a weimari idők zavaros viszonyai tették lehetővé. Nem szabad tehát megengedni, hogy ezek az idők visszatérjenek! Pedig a csoportnak állítólag Carl Goerdeler lenne a miniszterelnök-jelöltje, nem mondom, szakértő ember, még becsületes is, de hát ő is csak össze volt fonódva azoknak az időknek a gyakran korrupt politikusaival! (És ha már összefonódás: mi az, hogy két Schulenburg is van a csoportban meg két Stauffenberg is? Mi ez, családi vállalkozás?!) A weimari idők olyan levitézlett figurái, mint Konrad Adenauer vagy Kurt Schumacher, mi az ördögöt keresnének egy Hitler utáni tiszta demokráciában?! Elég volt belőlük, tűnjenek el a süllyesztőben!

Amellett ez egy olyan heterogén társaság, hogy csoda lesz, ha bármiben is meg tudnak egyezni. Ott van például az olyannyira fontos gazdaságpolitika. Vannak, akik szerint vissza kellene hozni a régi, teljesen szabad piacgazdaságot, a tiszta kapitalizmust, a tulajdon és annak használata teljes szabadságával, mások meg a Bismarck által kezdett irányt követnék, amit Rathenau egyszer szociális népállamnak nevezett, s amit talán úgy is lehetne hívni, hogy szociális piacgazdaság. De már azon sem tudnak igazából egyetértésre jutni, hogy a Hitler alatti törvények és szabályok mennyiben tekinthetők pusztán legálisnak, de nem legitimnek, vagyis mennyiben kötnének vagy nem kötnének egy új kormányt. Elvégre a „fölhatalmazási törvényt” annakidején kétharmados többséggel szavazta meg a Reichstag! Úgyhogy most némelyek szintén ragaszkodnának egy új kétharmados többség megszerzéséhez, mások meg úgy vélik, nem kellene így belesétálni a jogi formalitások csapdájába, hiszen például népszavazás is van a világon.

Egy barátom szerint lehetséges, hogy nekem igazam van az összes itt jelzett aggályomban, de ha meg akarjuk buktatni Hitlert, mégis mindent ennek a célnak kellene alárendelni, s mindenképpen megpróbálni a dolgot, hátha sikerül. Ha pedig netán mégsem, akkor is példaadás és figyelemfölhívás lenne, és előkészület a jövő távlataira, melyek ugyanis nem jönnek el maguktól, hanem csakis ilyen bátor akciók által. Lehet, hogy igaza van. Én azonban nem akarok afféle reálpolitikát csinálni, kompromisszumokkal és hasonló piszkos ügyekkel bajlódni, én tiszta és ideális politikát akarok. Hogy azzal hogyan is lehet akkor Hitlert elzavarni? Hát, ezt sajnos nem tudom.



Lendvai L. Ferenc



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!