Diáktiltakozások és politikai előítéletek


Mindenekelőtt előrebocsátom, hogy a télirózsás forradalomként emlegetett diákmozgalmat a hazai politikai közélet üdítő jelenségének tartom. Valóságos ajándéknak, amely azt igazolja, mégiscsak van nyoma annak, hogy húsz évet demokráciában töltöttünk a rendszerváltást követően. Felnőtt egy nemzedék, szabadságban, s tagjai láthatóan rosszul tűrik, hogy ebben korlátozzák őket. Képesek magától értetődő természetességgel tiltakozni. Ezt tükrözik racionális és egyszerű szavaik, mondataik, nem hajlandóak a fortélyos félelem logikájának megfelelően „működni”, átnéznek, átlátnak a mai politika rákfenéjét jelentő kettős beszéden. Egy dolog azonban nagyon zavar, és ez sem az ő hibájuk: a már-már görcsös igyekezet, amellyel azt hangsúlyozzák, hogy semmi közük a politikához, a pártokhoz, az ellenzékhez, a hivatalos politikai közélethez.

Nincs ez jól így, és nem azért, mert azt vélném helyesnek, ha a mozgalmak mögé felzárkózna, kérés ellenére, a demokratikus ellenzék. Azért rossz, mert láthatóan olyan a légkör ma az országban, hogy a legtermészetesebb politikai cselekvést is illő másnak nevezni. A most regnáló hatalom annyira sikeres volt politika és főleg a pártpolitika megutáltatásában, hogy kényszerűen még az ellenük zajló tiltakozásban is ezt a célt szolgálják ki óhatatlanul mindazok, akik nem hajlandók differenciálni.

Szélsőségesen fogalmazva, a hazai politikai kultúra kereteit egyfelől a politikai pedofilia, másfelől a politikai infantilizmus jelöli ki. Ebben a közegben nagyon nehéz lesz ennek a friss és józan erőnek, amit a diákok még képviselnek, megőrizni magát ilyennek.

Hol voltak ezek a fiatalok eddig, kérdezik sokan. Itt voltak, de a politika „nem érdekelte” őket. Vajon miért? Hallottak-e mást, mint azt, hogy a politika valami szennyes dolog, amivel csak „aljas emberek” foglalkoznak. Aki közügyekbe ártja magát, az bizonyára hazug, csal, lop, kizárólag hátsó szándék vezérli. Ahol a politikából eltűnik az értelmes párbeszéd, a racionális diskurzus igénye, ahol a másik felet nem vitában meggyőzni kell, nem érvek alapján megegyezni kell vele, hanem lejáratni, kiiktatni, mindegy mivel, csak lenyomni, ott a politika utálat tárgyává válik. Némi távolságból nézve egyformán utálható mindenki, közelebb lépni meg nincs kedve senkinek, hogy megnézze, talál-e különbségeket.

Mi történt most? Egy olyan társadalmi csoport eszmélt rá arra, hogy becsapják, ezért a jogaiért ki kell állnia, amely fontos célcsoportja a jelenlegi hatalomnak. Nem engedhetik meg maguknak, hogy lemondjanak róluk. Elvétették a hatalmi arrogancia mértékét, elvétették, meddig mehetnek el, ellenállást váltottak ki, és visszakozni kényszerültek (egyelőre). Nem visszakoztak volna bárkinek. Hasonló sérelmeket elszenvedett, a jelenlegi politikát elutasító fellépésre nem képes, vagy a kormányzó erő számára érdektelen, ezért semmibe vehető és vett csoportok esetében például sohasem tették. Talán azért sem, mert nem övezte széles társadalmi szimpátia a tiltakozásukat. A diákok speciális helyzetében a közös fellépésben, az eredményes közös cselekvésben rejlő erő hatását nemcsak ők érezték meg. Az önszerveződés legkülönfélébb példáit kezdjük megtapasztalni minden nap. Ez jó fejlemény, de elveszhet a lényeg, ha rendre nem adekvát válaszok születnek rá az egyébként támogató társadalmi környezetben.

Zavaró a kényszeres aggódás, hogy „jaj, csak nehogy rájuk akaszkodjanak a pártok”. Mintha a politikai pártok és a társadalom valami versenyben álló ellenfelei lennének egymásnak, és az előbbiek nem az érdekkifejezés legkoncentráltabb eszközeit jelentenék. Mintha a társadalom és a pártok közti távolságról csak a pártok tehetnének, és nem a társadalmat alkotó civil sokaság is, amely csak elszenvedi a valóságot, de megélni, irányítani nem hajlandó. Ezek a diákmozgalmak alulról szerveződnek, tényleg spontán, valós célok és akarat mozgatja őket. Mért kell akkor attól rettegni, hogy kisajátíthatók? Miért kell félni, ha értelmes követelések, jogos igények megfogalmazása és elvárása mögött szolidaritás és támogatás jelenik meg bárkitől?

Zavar, amikor mint a „ rég várt megváltókról” beszélnek a diákságról, még csak észre sem véve, hogy éppen ez az irreális elvárás rak rájuk valóban elviselhetetlenül nagy terhet. „Mert ők bátrak”, mert „ők megmentik az ellenzék becsületét”, „azért nyernek, mert mernek” – hangzik el rituálisan, nap mint nap, és nem tűnik fel, hogy a mindig passzív és a passzivitáshoz érveket kereső közeg üzenetei ezek. Az önbizalomhiányos ellenzéki választói attitűd szimptomatikus megnyilvánulásai.

Csak halkan kérdezem állampolgártársaimat, kortársaimat, szülőket, értelmiségieket újságírókat, politikai elemzőket stb., vajon nem az lenne-e végre a dolgunk, hogy mindannyian elkezdjünk hasonlóan értelmesen beszélni, és azt üzenni egymásnak, ezeknek a fiataloknak, mindenkinek, hogy a politika az, amit ők most tesznek. Nagyon helyesen a közügyekkel foglalkoznak, a saját ügyeikről hozott közös döntések meghozatalából részt kérnek. Azt kéne üzennünk, hogy parlamentáris demokráciákban a pártok nélkülözhetetlenek, hiszen a legkülönbözőbb társadalmi csoportok érdekeinek artikulálására eddig ennél jobbat még nem találtak ki, a demokratikus választásokon így mérhető a legeredményesebben, hogy milyen társadalmi akarat érvényesüljön a kormányzásban, vagyis mindannyiunk közös ügyeinek intézésében. Ha elégedetlenek vagyunk pártjainkkal, akkor csinálni kell jobbakat, be kell lépni, át kell őket alakítani, le kell őket váltani, de kívülről utálni őket, ez kevés. Nem azt kell megtiltani, hogy értelmes célokat támogassanak, mert a pártok is mi vagyunk. Azt kéne üzennünk, hogy holnap belőlük is pártok lesznek, emeljék fel a fejük, és vállalják, igen, politizálnak, a szó legnemesebb értelmében. Fütyüljenek arra, akik címkéznek, besorolnak, fenyegetőznek.


Hallgatói fórum a színművészeti egyetemen december 17-én– MTI/Szigetváry Zsolt 

Azt kéne üzenni a fiataloknak, hogy vettük az adást, alulról kell elkezdeni, merni kell elindulni, és hogy a legtöbbet azzal érték el, hogy segítenek visszaadni a demokratikus politizálás hitelét, mert a lényegét jelenítik meg: egyenrangú felekként való párbeszédre és megegyezésre kényszerítik a hatalmat és mindannyiunkat.

Régóta figyelem rossz kedvvel az ún. demokratikus térfél sajtóját, elemzőit, felkent véleményformálóit, ahogyan kiszolgálják a politikai infantilizmust. Sémákká és klisékké degradálják a politikai történéseket. Ha például az ellenzék jelenlegi szereplői eleget próbálnak tenni a választási rendszer kényszereinek, és megegyezésre törekednek, akkor összeborulásról beszélnek. Ha a demokratikus jogállam reparációjának fontosságát hangsúlyozzák és a közjogi kérdéseknek adnak elsőbbséget, akkor sápítoznak, hogy jó, jó, de mi lesz ha győznek, hogy fognak kormányozni? Ha ebben alternatív megoldások léteznek, mert vannak közülük, akik már ma választ keresnek a legneuralgikusabb kormányzási feladatok megoldására is, például a gazdaság irányainak meghatározására, míg mások még nem, akkor végletes ellentéteket sejtetnek, egymás ellen fordulást szimatolnak. Minden gyanús, a rosszhiszeműség feltételezése az alapattitűd. Mintha nem az értelmes diskurzusban lenne érdekelt minden józan gondolkodású állampolgár. Ugyanez a rosszhiszeműség érhető tetten a „jaj csak rájuk ne akaszkodjanak” üzenetben is.

Ha valami fontos a legutóbbi történésekben, az a józan ész diadala, hogy szavaink, fogalmaink visszanyerhetik végre eredeti jelentésüket, értelmüket, hogy ezzel a friss szemlélettel át lehet nézni a politikai sémákon, kliséken, előítéleteken. Ez a régen óhajtott politikai kultúraváltás előfeltétele. De ehhez mindannyian kellünk.



Lánczos Vera



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!