Karnyújtásnyira a történelemtől – Töredékek egy készülő memoárból, XVIII.
- Részletek
- 2013. január 06. vasárnap, 07:04
- Erdei Grünwald Mihály
Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével
Útimorzsák
Azt hiszem, hogy egy alig 13 éves gyerek számára, mint amilyen én is voltam 1957 márciusában, nemcsak lelkileg, de fizikailag is meghatározó élmény volt az a nagy utazás, amely Budapesttől az olaszországi Genováig tartott, majd két napig vonaton. Életemben először pillantottam meg a tengert Triesztnél. Valóban felejthetetlen látvány volt, amilyen az életben csak egyszer-kétszer adódik. Ilyen lélegzetelállító élmény volt az is, amikor egy napfényes hajnalon, 1983-ban, jereváni szállodai szobám ablakából kinézve, a felhők felett az Ararát kupola formájú hegycsúcsa tárult elém, vagy ugyanekkor a Kaukázusban, a híres grúz hadiúton, 3000 méter magasságban, ugyancsak a felhők felett az Elbrusz magasodott fölém. De legalább ilyen hatása volt annak, amikor 1990-ben, a Tel-Avivból Jeruzsálembe vezető autópályán, megláttam a hegyek tetejére épült hófehér várost, Jeruzsálemet, amelyre a szó valódi és átvitt értelmében is fel kellett nézni. Mindez azonban az élmények lelki oldala. És most jöjjön a fizikai. Nem tudom, más hogy van ezzel, de az első kétnapos vonatozás eredményeként, a genovai megérkezés után, még két napig zakatolt a lábam alatt a föld, mint ahogy ezt követően, amikor egy hétre rá Genovában behajóztunk Izrael felé, hogy az ötnapos, kikötés nélküli hajóút után kiszálljunk Haifán, napokig himbálózott alattam a talaj, és imbolyogva jártam, mint egy igazi tengerész.
Visszatérve a vonatútra – és még mindig a meghatározó élményeknél maradva –, emlékszem, hogy a kivándorlókkal teli vonat utasait csoportokra osztották. Mi az utolsó csoportba kerültünk holtfáradtan, hiszen már este 10 óra volt. Talán tízen maradtunk a pályaudvaron a vonat mellett, amikor végre sor került ránk. Egy buszhoz tereltek bennünket, amellyel közel két órát zötykölődtünk ismét, mire megérkeztünk a célállomásra, Cogoletóba. Fogalmunk se volt róla, hogy az hol van, és alig vártuk anyámmal és a nővéremmel, hogy ágyba kerüljünk. Emlékszem, egész éjjel, álmomban is zakatolt az ágy alattam. Amikor aztán délelőtt felébredtünk, és elhúztuk a függönyt az ablak előtt, szemünk-szánk tátva maradt. Előttünk egy pálmafasor, mögötte a valószínűtlenül kék tenger. Az olasz Riviérán voltunk, nem messze a francia határtól. Egy hétig tavaszoltunk a Riviérán (mint említettem, március volt), Izrael állam jóvoltából. A hajó, amelyre aztán felszálltunk, elég kopottas, személyszállítóvá átalakított teherhajó volt, de mi fedélzeti kabint kaptunk. A hajó orrából pedig döbbenten láttuk, hogy egyik oldalunkon egy amerikai hadihajó, másik oldalunkon egy szovjet teherhajó horgonyzott. A mi hajónk neve „Béke” volt. Ezt a szimbolikusnak is beillő helyzetet csak később értettem meg.
A hajóút már közel sem volt riviérai. Reggelire, ebédre és vacsorára halat adtak. A hajón füstölthalszag terjengett, és harmadnapra halmérgezést kaptam. Nem voltam tengeri beteg, viszont három napig egy falatot sem ettem. Azóta nem eszem halat, és eleinte még a szagától is menekültem. Ma már a halászlé levét sok tésztával megeszem, de még a kaviárt sem kedvelem.
Izraelbe érkezésünk első napján, a nyílt utcán agyonlőtték Kasztner Rezsőt, akiről persze addig semmit sem tudtam, de egyetlen rokonunk, Beér-Seva-i nagynéném mindent elmagyarázott, miközben ő maga mélyen egyetértett Kasztner lelövésével.
Ötvenöt év telt el azóta, és a mai napig nem tudok egyértelműen ítéletet mondani az egész ügyről, pedig újságíróként később utánajártam. Felkutattam a még élő munkatársait és ellenségeit, de magamban sem zártam le a témát.
Egy kis kitérő
Kasztner Rezső ügyvéd 1944 áprilisában elvállalta, hogy tárgyalásba kezd Eichmann különítményével Budapesten, és ennek eredményeként, összegyűjtve több mint másfél millió dollárt, sikerrel kimenekített 1684 zsidót. Köztük persze azt a néhány száz gazdagot, akik a pénzt adták, de rajtuk kívül több mint ezer embert is, akiknek így sikerült megmenekülniük a haláltáboroktól.
Az izraeli emlékhelyen, a Jad Vasemben, az igazaknak, akik akár csak egy zsidót is megmentettek, fát ültetnek. Kasztner Rezső nem kapott fát, sőt kollaborációval vádolták meg, majd felmentették, de a hatszázezer magyar zsidó áldozat hozzátartozói, illetve Auschwitz túlélői sohasem bocsájtottak meg neki, amit tett, így a nagynéném sem, aki végig szenvedte a haláltábort, és a tetovált számát élete végéig viselte.
Abban mindenki egyetértett, hogy hatszázezer embert nem tudott volna megmenteni, hiszen őket egész Magyarországról gyűjtötték össze – Budapest kivételével, viszont Erdély és a Felvidék visszacsatolt részeiből is. Azonban a másfél millió dollár és a néhány száz gazdag megmentése rossz szájízt keltett a túlélőkben.
Kinek volt igaza? Máig nem tudom eldönteni.
Vissza az útimorzsákhoz
Pályázatokon kétszer is elnyertem a Japán Állami Televízió (NHK) nagydíját a Magyar Televíziónak, így volt szerencsém kétszer hat hetet eltölteni ebben a csodálatos távol-keleti országban. Természetesen egy komplett tévéstáb kíséretében, amely alkalmanként 4–5 főből állt. Először, 1982-ben öten voltunk, és az akkori viszonyokhoz képest hatalmas összeget kaptunk a japánoktól, de ezt mind ott kellett elkölteni. Kivéve a nemzetközileg megállapított napidíjat, amit szintén ők fizettek. Gyártásvezetőnk, aki egyben a segédoperatőri és hangmérnöki feladatokat is ellátta, még arról is gondoskodott, hogy az MTV-s főosztályvezető tíz napra meglátogathasson bennünket. Jól éltünk. Volt mikrobuszunk, angolul beszélő sofőrrel, 3–4 csillagos szállodákban laktunk Japán-szerte, hiszen beutaztuk északtól-délig az egész szigetvilágot. A stáb tagjai persze csak a napidíjon tudtak spórolni, de a gyártásvezető és az operatőr összejátszottak. Külön jártak vásárolni szabadidejükben, és titokzatosan mosolyogtak, ha megmutattuk, hogy milyen csecsebecséket szereztünk be. Ők sohasem mutattak meg semmit. A hazaindulás előtt, mivel egy szobában laktak, titokban csomagoltak nagy számzáras fémbőröndjeikbe, mi többiek pedig plusz-csomagként cipeltük a repülőtérre azokat az apróságokat, amelyeket a gyomrunkon takarékoskodtunk össze. A KLM Tokió–Athén–Budapest járatával indultunk vissza. Athénba éjszaka érkeztünk meg, és két óra múlva, hajnalban indultunk Budapestre. Az indulás előtt a reptér alkalmazottai kivittek minket a betonra, hogy ellenőrizzük csomagjainkat. Megszámoltuk. Mind megvolt. Budapesten egyenesen a vámhoz mentünk, hiszen a tévés felszerelés miatt ez kötelező is volt. És akkor jött a meglepetés. Az operatőr és a gyártásvezető két számzáras fémbőröndje, amelynek kódját csak ők tudták, üresen érkezett Budapestre. Nemcsak a televízió drága műszerei, de a gyártásvezető és az operatőr titokban vásárolt cuccai is eltűntek Athénban. A műszerekről lista volt, azokat a biztosító kifizette, de az ő magánvásárlásaikról még tanúskodni sem tudtunk, hiszen mindvégig titokban tartották. Ez is egy útimorzsa.
A TV Híradó közvetítése (1980-as évek) – mek.oszk.hu
A másik japán úton – 1984-ben – egy másik stábbal, ahol ugyancsak az operatőr és a gyártásvezető voltak a „hunyók”, a következő történt: mindketten olyan szakadt bőröndökkel érkeztek, amelyek zsineggel voltak átkötve, de mi, a stáb többi tagja, fel se figyeltünk rá – talán egyedül én csodálkoztam, hogy egy ilyen neves operatőrnek csak egy ócska bőröndre futja, de az ilyesmit nem illik szóvá tenni. Megérkezésünkkor, a csomagok átvétele után két útitársunk elindult a KLM pultjához, nem tudtuk, miért. Másnapra minden kiderült. Fuldokolva a nevetéstől mesélték el, hogy azért hoztak ócska, zsineggel átkötött bőröndöket, hogy megmutathassák a KLM-nek „tönkrement” csomagjaikat, amelyekért kétnapos utánjárással sikerült 200–200 dollár kártérítést felvenniük. Hát ennyit a „magyar találékonyságról”!
1975-ben a feleségemmel első 300 dolláros nyugat-európai utunkra mentünk. Firenzében az Uffizi képtárhoz indultunk a Ponte Vecchión át, amikor a híd közepén egy idősebb magyar házaspárra lettünk figyelmesek. Nem szólaltunk meg, csak lelassítottunk, és a kirakatokat nézegetve hallgattuk ki a következő párbeszédet:
– Szerinted ennél az ékszerésznél vegyük meg azt az aranykarkötőt, vagy a másiknál?
– Nem tudom, hogy melyiknél lehet jobban lealkudni az árat.
Elmentünk az Uffiziba, 4–5 órát ott töltöttünk, és jöttünk visszafelé. Már késő délután volt. A házaspár most már egymással üvöltözve próbálta eldönteni, hogy melyik ékszerészhez menjenek be, mert mindjárt indul vissza a buszuk Budapestre. Ennyit láttak Firenzéből. A világ egyik legcsodálatosabb városából.
Erdei Grünwald Mihály, újságíró
Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
