Választási deregisztráció, avagy a leiratkozási rendszer



„Én ezt egy politikai műbalhénak tartom. […] Nincs a magyar államnak olyan nyilvántartása, ami alapján tisztességes, fair, mindenki számára elérhető választási rendszert lehetne működtetni. Ha azt akarjuk, hogy az emberek ne záródjanak ki a választásból, új megoldásokat kell keresnünk. Ez a regisztráció, a nyugati civilizációnak bevett intézménye. Tehát szerintem az ellenzék is, meg azok, akik felemelik a szavukat, pontosan tudják, hogy ez csak egy politikai támadás, s ennek a ténybeli alapja teljesen hiányzik. A regisztráció európai intézmény, és szükséges Magyarországnak. […] A regisztráció nem alkotmányellenes, mert az alkotmány maga szabályozza a regisztrációt. Ilyen probléma nincsen. Tehát aki azt gondolja, hogy az Alkotmánybíróság a regisztrációt alkotmányellenesnek minősíti, az nem ismeri a magyar alkotmányt, amiben benne van a regisztráció.” (Orbán Viktor nyilatkozata a Kossuth Rádióban, 2012. november 30.)

A választási regisztrációval kapcsolatos magabiztos fideszes nyilatkozatok széles tárházából talán ez a leginkább megmosolyogtató, hiszen az következne belőle, hogy Orbán Viktor nem ismeri az általa elfogadtatott, rendszerének alapvetését képező alaptörvényt. Az Alkotmánybíróság alaposan rácáfolt a miniszterelnök önhitt kinyilatkoztatására, hiszen kiderült, hogy a regisztráció-kritikák ténybeli megalapozása nem hiányzott (nagyon is megvolt), hogy a Magyarországon bevezetni kívánt feliratkozási rendszer nem európai intézmény, s az sem igaz, hogy „ilyen probléma nincsen”, merthogy kiderült: nagyon is van.

Mi tagadás, nem számítottam rá, hogy az Alkotmánybíróság el tudja és el fogja kaszálni a választási regisztráció nagy vehemenciával bevezetni akart fideszes ötletét. Nagyon fontos volt ez Orbán Viktor számára, nyilvánvalóan azért, hogy könnyebben tarthassa meg hatalmát 2014 tavasza után is. De legalább most nyilvánvalóvá vált, hogy mennyire összeegyeztethetetlen a demokráciával a választási „feliratkozás” sajátosan orbáni rendszere. Kiderült, mennyire igazuk volt azoknak, akik kritizálták, és mennyire nem volt igazuk azoknak, akik védelmükbe vették ezt a fajta regisztrációt. Ismét bebizonyosodott, hogy a Fidesz tényleg eljutott arra a pontra, hogy az ellenkezőjét kell érteni sok mindenben annak, amit mondanak. A felsőoktatásnál például a fizetési kötelezettséget tandíjmentességnek nevezték, a kevesebbről azt mondták, hogy valójában több, most pedig azok a kormánypárti lózungok csengenek a fülünkben, amelyek arról szóltak, hogy a regisztráció bevezetése valójában bővíti a demokráciát, könnyíti a választópolgárok jogainak gyakorlását. (Ezzel szemben éppen hogy szűkíti a demokratikus alapjogok rendszerét, és ezt most már nemcsak ellenzéki politikusok, illetve közírók mondogatják közleményekben és cikkekben, hanem az Alkotmánybíróság hivatalos döntésében is olvasható.)

A kormányfőnek kiosztott, kétségtelenül méretes saller után érdemes néhány tanulságot végiggondolni.

Először is vegyük a döntést meghozó taláros testületet. Az Alkotmánybíróságra az elmúlt években – stílusosan szólva – többször „rárontott” már a kétharmados többség, a jogállambontó intézkedések során korlátozások érték a testület jogkörét, amely kínosan igyekezett – sikerrel – megőrizni szakmai tisztességét. (Ahhoz képest különösen nagy volt a testület szerepének korlátozása, hogy milyen széles hatáskörrel működött az intézmény a Fidesz ellenzéki korszakában.) Fontos azonban, hogy Orbánnak nem az Alkotmánybírósággal volt konfliktusa, hanem magával az alkotmányossággal, illetve a jogállamisággal. Mégis azzal kezdett kísérletezni, hogy megbízható vagy legalábbis annak vélt fideszes politikusokkal hígítja fel az Alkotmánybíróság sorait, elhárítva ezzel az egyébként joggal demokráciára hivatkozó kukacoskodást. Való igaz, hogy egyelőre nem beszélhetünk a jogállam teljes kimúlásáról, hiszen még ez az Alkotmánybíróság is szembe tudott menni Orbán rendszerével, legalábbis egyelőre. Ebből az is következik, hogy a miniszterelnök tévedett, hiába ültetett bizalmasának hitt jogászokat magas pozíciókba, még mindig van olyan szakmai önérzet, amely bizonyos esetekben azt mondja, hogy ezt azért már nem. (De azért ne is higgyünk a kormánypárti kommunikációnak, amely épp a mostani döntéssel akarja illusztrálni, milyen nagy a demokrácia Magyarországon. Ha ugyanis van félázsiai nép, akkor lehet féldiktatúra is, vagyis az autoriter rendszer kiépülésének is lehetnek fokozatai: bizonyos területeken maradéktalanul érvényesül, más kérdésekben még nem teljesen, ismét más viszonyokba pedig még alig tudott behatolni. De az irány azért világos.) Visszatérve az Alkotmánybíróságra, azért elgondolkoztatók a testületbe a „kétharmad” által ültetett némely bírák (Balsai István, Dienes-Oehm Egon, Szívós Mária) különvéleményei, amelyek jórészt a regisztrációt is alkotmányosnak tartották, sejtetve, hogy bármilyen orbáni ötletet ugyanígy meg tudnának feleltetni az alaptörvénynek. Ha ez a tendencia folytatódik, akár fordulat is bekövetkezhet az Alkotmánybíróságban, s a mostani típusú különvélemények kerülhetnek többségbe.

Nézzük az esetet a kormánypárt szempontjából. Az egész ügy legsúlyosabb tanulsága talán az, hogy Orbán még saját terveit sem tudja megfelelően kivitelezni. Keményen üt vissza az a felfogás, amelyet 2010 óta a jobboldalon annyiszor sulykoltak, hogy már maguk is elhitték, nevezetesen, hogy aki kétharmadnyi mandátumot szerzett, az a törvényhozáshoz is nagyon ért. Ehhez képest már többször tapasztalhattuk, hogy visszavont, majd újra benyújtott, toldozott-foldozott, talán még egyéni indítványtevője által is kevéssé ismert jogi fércművekkel építgették a „nemzeti együttműködés rendszerét”. Ilyennek bizonyult az alaptörvény átmeneti rendelkezéseiről szóló, konkrét intézkedéseivel és ideológiai vonatkozásaival egyaránt rendszerteremtő igyekezetű jogszabály, amelyet több ponton szintén „elmeszelt” az Alkotmánybíróság. Bármennyire kínos, a történelem vicces párhuzamot szolgáltatott az Orbán-rendszer jellemzésére: a Paczolay Péter vezette testület azért „lőtt ki” több paragrafust, mert hosszabb távú intézkedéseket (például a regisztrációt) foglalták „átmeneti”-nek minősített alkotmány-kiegészítésbe. A 20. századi magyar történelemben láttunk már olyat, hogy amit ideiglenesnek neveztek, azt valójában hosszabb távra akarták berendezni, és úgy is cselekedtek – s ez éppen nem a demokratikus rezsimek sajátossága volt. (Gondoljunk csak arra, hogy 1920-ban ideiglenesen alkották meg az államfői teendők ellátására a kormányzói méltóságot, amelyet aztán Horthy 24 évig viselt, s ugyanezt a jelzőt kapták az államszocialista korszakban a hazánkban állomásozó szovjet csapatok is…) Vagyis hiába várták a jobboldalon, hogy az új törvények mennyisége majd átcsap minőségbe, az egyetlen központból irányított törvénytár-dagasztás ugyan kilóra tekintélyes „termelést” jelent, a gyakorlati megvalósíthatóság, illetve a demokratikus jelleg azonban több esetben kérdéses, a fajsúlyos ügyekben szinte mindig. Ami nem is csoda, Orbán Viktor végül is nem érthet minden apró részlethez, márpedig a fontosabb iránymutatásokért (sőt talán már egyes részletszabályokért is) csak rá szegeződik híveinek tekintete. A kétharmadról kiderült, hogy nem csodafegyver, s nem lehet a végtelenségig mindent izomból elérni vele. (Szájer József és Rogán Antal múlt heti sajtótájékoztatóján még a szokásos, eddig mindig alkalmazott vállrándítással intézte el az Alkotmánybíróság átmeneti rendelkezésekre irányuló döntését: jó, hát akkor betesszük az alaptörvénybe és kész, akkor majd a talárosok sem vizsgálhatják. Aztán mégis inkább visszavonulót fújtak. Ritka pillanat ez mostanában, érdemes megbecsülni.)

A demokratikus ellenzék pártjainak pedig talán az a legfontosabb, hogy a választási regisztráció eltörlésére úgy tekintsenek, mint a jogállamiságért folytatott küzdelem egyik sikeres ütközetére, amely azonban távolról sem jelenti teljes győzelmet. A regisztráció eltörlése ugyanis nem tette szükségtelenné az együttműködésük kialakítását, sőt a legkisebb okot sem adja az elkényelmesedésre. A mostani döntés nem vezeti el őket a választási sikerhez, sőt csak egy fegyvert (igaz, az egyik leglátványosabbat) lőtt ki a hatalmához ragaszkodó Fidesz eszköztárából. De egyrészt: Orbán elkötelezettsége a hatalommegtartás iránt nem változott (sőt, gyanítható, hogy még elszántabbá teszi a kudarc), másrészt nem szabad elfeledkezni arról, hogy a választási eljárás megmaradt rendjét úgy alakították, hogy regisztráció nélkül is inkább a Fidesznek kedvezzen. Gondoljunk csak a kisebb parlamentre, a győztest kompenzáló listarendszerre, a határon túli magyarok – vélhetően többségében fideszes – szavazataira, az átrajzolt választókerületekre, a 9 évre kinevezett Nemzeti Választási Bizottságra stb. Vegyük hozzá, hogy a Fidesz már bizonyította, a regisztráció kínálta plusz lehetőségek nélkül is akar és tud mozgósítani. A regisztráció eltörlése tehát csak kisebb részben könnyítette meg a kormányváltásra készülő ellenzék dolgát, amelynek számolnia kell a kampány hőfokának emelkedésével, a hatalommegtartásra (szimpátiakeltésre) irányuló kormányzati gépezet beindulásával, sőt, talán még újabb, alkotmányossági szempontból kevésbé aggályos választástechnikai ötleteléssel is.

Az ellenzéknek sokat kell még dolgoznia azon, hogy ne csak az előzetes feliratkozás eltörlésének, hanem az utólagos leiratkozásnak, vagyis a Fidesz hatalomból való kiiratkozásának is örvendezhessen.



Fazekas Csaba



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!