rss      tw      fb
Keres

Egy másik Kis Mária




Tavaly nyáron afölötti frusztrációmban adtam A birkák dala címet itt induló sorozatomnak, hogy hiába kongattuk már hónapok óta a vészharangot: a demokrácia híveinek összefogása nélkül a Horthy-korszakot visszaidéző szakrális nacionalizmus és az orbáni despotikus hatalomkoncentráció, a korrupció intézményesítése, a demokrácia leváltására kialakított korruptokrácia  bebetonozhatja magát jó néhány ciklusra.

„Azért tűri népünk a hatalom tobzódását – tettem fel a kérdést az első írás első bekezdésében –, mert természetünknél fogva birkák vagyunk, vagy tényleg alattvalók? Vagy talán mindkettő? Én ezt nem tudom elfogadni. Akkor sem, ha el kell hinnem, amit közvélemény-kutatók állítanak, hogy a nép többsége, egyesek szerint majdnem kétharmada elfordult a politikától, a közélettől, és teljes apátiába süllyedt. Valóban azt jelenti ez, hogy talán rosszabbak vagyunk, mint a birkák?”

Majd a harmadik bekezdésben így válaszoltam: „Nem birka a nép, hanem pragmatikus, hiszen nem lát életképes alternatívát, bizalomkeltő arcokat, erőt mutató összefogást a politikai horizonton. Összehúzza magát, mert egyikük sem akar elsőként a farkasok áldozatává válni, ugyanakkor látja, hogy a pásztorok, akiknek a védelmére bízta magát, csak egymás között civakodnak. Nem a népet kell hibáztatnunk, hanem magunkat, akik megszólalásainkkal, írásainkkal vállaltuk a demokrácia védőinek szerepét.”

Kevesebb mint öt hónappal később, december 23-án, a sorozat tizedik, záró részét pedig ezekkel a szavakkal kezdtem: „Egy héttel október 23. után jelent meg A birkák dala című sorozatom 9. része, amelynek örök optimizmusommal az Októberi tavasz címet adtam. Be kell vallanom, több idő telt el a Szabad sajtó úti hatalmas és lelkes tömeg mámora után, mint amire számítottam, mire annak a tavasznak újabb jeleit láthattuk. Végül az elmúlt hetekben az egyetemisták és a gimnazisták megmutatták, hogy a kétharmados despotizmust térdre lehet kényszeríteni, és okot adtak rá, hogy bízzunk egy boldogabb jövőben.”

Nagy utat tettünk meg az öt hónap alatt tavaly, nyártól október végéig: nyáron még legtöbben hitetlenkedve néztek az összefogást hirdetőkre, ma viszont egyre gyakrabban hallunk az összefogás szükségességéről és mikéntjéről. Míg több mint egy éven át – először a Fidesz-kormány első, vészjósló évében – hiába figyelmeztettem: nincs vesztegetni való időnk, mert Orbánék bármikor előrehozott választásokba menekülhetnek, és ennek tavaly márciusban már tizenkét okát-módját is kiemeltem ezen a fórumon, csak most, az utóbbi hetekben vált megszokottá, hogy egyre többen említik a 14-es helyett a következő választást, „bármikor lesz is”.

Rengeteg időt vesztegettünk el, és még most is csak a fiatalok, az egyetemisták és a gimnazisták jutottak el odáig, hogy felismerjék: Orbánék hatalmi tobzódásukban készek megfosztani őket a jövőjüktől, és szolidáris összefogássukkal meghátrálására kényszerítették a kormányt. Ezen fellelkesedve fejeztem be A birkák dala sorozatomat, és indítottam meg az újat A jövő dala címmel. Persze tudom, hogy ebbe a dalba Orbán Viktor éppen ügyeletes papagájkommandója még jó ideig bele fog kontárkodni. A mi feladatunk azonban az, hogy ezekkel a fals hangokkal akkor is foglalkozzunk, ha olyan hamisak és bornírtak, hogy korombeli szlenggel azt mondhatnánk: kutyagumit sem ér mindaz a marhaság, amit mondanak. Nem hallgathatunk, mert ez a kormány képes a kutyagumit is szájba rágni.

***

Kis Mária gimnazista vagyok, felsőoktatásban szeretnék továbbtanulni”, olvashatjuk a kormány.hu 2012. december 22-én megjelent „Felvételi-szájbarágó”-jának első sorában. Továbbtanulási szándékán túl annyit tudunk meg KM-ről, hogy évek óta a jogi karra készült, de a szülei nem tudják kifizetni az „önköltséget” (értsd: a tandíjat). A szövegből kitűnik, hogy ez a gimnazista lány nem Zeusz lüktető fejéből pattant ki teljes fegyverzetben, ahogy Athéné, a bölcsesség és igazságosság mesterségekre tanító, városokat és eszméket védelmező istennője. Sokkal inkább Hoffman Rózsa fejfájásának torzszülöttje lehet. Leendő Pallasz Athénékat nem a Szalai utcai, emberrobotokra utaló nevű minisztériumban találhatunk, hanem az épület előtt: a „mi vagyunk a jövő!”-t skandáló lelkes, jogaikért harcba szálló fiatalok között, akik eszembe juttatták a hatvanas évek diáklázadásait, amelyek a nehezebb sorsúakkal való szolidaritásról és a jövőjük alakításában követelt szerepükről, az autoriter hatalmak elleni kiállásról szóltak.

A fiatalok kiállása különösen helyénvaló most és itt, hiszen nincs az életnek olyan aspektusa – a család fogalmától az egyházi státusig, az unortodox gazdaságtól az Európa elleni szabadságharcig és az oktatási rendszer minden zugáig –, amelybe ne nyúlt volna bele a kormány teljesen értelmetlen és érthetetlen arroganciával. És persze kellő felkészülés és egy széleskörűen – sőt, mint egyre inkább kitűnik, még saját pártszövetségén belül sem általánosan – elfogadott koncepció nélkül, messze túllépve mindazon, ami másutt már fél évszázada elfogadhatatlan volt a diákok számára.


Another head hangs lowly – flickr/chango

A kormány.hu gimnazista-kreálmánya tökéletes példája annak, amilyenné a kormány a kétharmados törvényeivel örökre bebetonozottnak remélt zombitársadalmat formálni akarja: egy meghunyászkodó, kritikátlan Kis Máriát állít példaképül a fiatalok elé. Pedig ahány fiatal, annyi életút, remény és motiváció.

Nézzük egy valósabb, a jövő iránt elkötelezettebb, a jövő dalával jobban harmonizáló elképzelt diáklány esetét.

***

Kis Mária gimnazista vagyok, 1994-ben születtem, három fiútestvérem mellé várva várt lányként. Apámat két hónappal a születésem előtt bocsátották el az Ózdi Kohászati Művekből, több mint háromszáz kohásztársával együtt, akiknek kétharmada volt cigány.

Még emlékszem a majdnem kész házra és a kis kertben a magas téglarakásokra, amelyekből apám számomra és még remélt húgaim számára akart lányszobát építeni a házhoz. Aztán a rakások egyre fogyatkoztak, mert apánk a munkanélküli segélyből nem tudta visszafizetni az OTP-kölcsönt, amelyet építőanyag-vásárlásra vett fel, hogy barátai segítségével házat építsen népesedő családjának. Végül arra kényszerült, hogy eladjon minden, még fel nem használt építési anyagot, amiért lopással vádolták, miután a bank elvette a házunkat. Amikor első fokon elítélték, és a cigánybűnözés példájaként bekerült a helyi újságba, anyámat a vállalkozó, akihez a nehéz időkben háztartási alkalmazottnak állt be, kirúgta. Hiába volt tisztességes jászsági lány az anyám, a vállalkozó félt, hogy cigány férje és a bandája egy éjjel beoson hozzájuk, és álmukban megölik az egész családot.

A helyzetünk reménytelennek látszott, míg egy fiatal ügyvédnő, Kalányos Zsanett el nem vállalta az ügyünket. Pro bono, mint később megtudtam; a környékünkön szinte minden ügyet ingyen vállalt, és egyszer rettentő boldogan újságolta: megmentett egy anyát attól, hogy elvegyék tőle három gyermekét. Ez annyira fellelkesített, hogy ott mindjárt, alig négyévesen eldöntöttem: ha felnövök, Kalányos Zsanett akarok lenni. Később meg is fogadtuk Zsanettel, hogy ezért mindent megteszünk. Ő segített, hogy bekerüljek egy ózdi alapítványi óvodába, majd egy jó általános iskolába, méghozzá a rendes osztályba, ahol én voltam az egyetlen cigány, és persze hallottam a megjegyzéseket, hogy onnan majd úgyis kibukom. Nem mesélem el, hogy az első két évben milyen megaláztatásokat kellett elviselnem, a lényeg az, hogy Zsanett támogatásával túljutottam rajtuk, és harmadikban már nem a cigánylánynak hívtak, hanem a tisztességes nevemen, Marikának.

Gimnáziumba Zsanett felhozott Pestre, ahol mindmáig a nagynénjénél, Sári néninél lakom, elfoglalva Zsanett helyét, miután ő hasonlóan elkötelezett aktivista élettársával együtt leköltözött Salgótarjánba. Sári néni, aki tanárként ment nyugdíjba, kiterjedt ismeretségi körében mindig beajánlott bébiszitternek, jó alvó gyerekek mellé, „hogy tanulni is tudjál, miközben családodat is segítheted a picinyke jövedelmedből”, mondta mindig. Ő tanított németre is az iskolában tanult angol mellett, hogy biztosan meglegyen majd a pontszámom. Ősszel le is tettem a felsőfokú német nyelvvizsgát, és miután büszkén mutattam az értesítést, Sári néni leültetett maga mellé, megkínált egy gyűszűnyivel kedvenc „gyomorerősítő” diópálinkájából, és megkérdezte, hogyan állok az angollal. Biztosítottam róla, hogy kitűnően érettségizem belőle, és minden másból is.

Sári néni megnyugodott, hogy akkor biztosan teljes ösztöndíjjal vesznek fel a jogi karra, de amikor csak szótlanul bámultam magam elé, megkérdezte, miért vagyok olyan aggodalmas már hetek óta.

Itt el kell mondanom, hogy Sári néni az idők során egyre inkább elzárkózott a politikától: nem is tudom, mikor láttam utoljára újsággal a kezében. Ha látogatók – főleg egykori tanítványai – keresték fel, mindig elterelte a szót a napi eseményekről. Ezért, bár nehezemre esett, elmondtam neki, hogy a hírek szerint a jogi karon egyáltalán nem lesz állami tanulmányi támogatás. Hitetlenkedve nézett rám, s még akkor is kétkedve csóválta a fejét, amikor átment a belső szobába lefeküdni.

Meg sem lepett, hogy másnap este újságokat találtam a karosszéke mellett a kis asztalkán. Az esti híreket is meghallgatta, de hetekig nem hozta szóba a hírt, amit nem akart elhinni. Egyszer említette a diákhitel 2-t, de amikor mondtam neki, hogy nem úgy képzeltem el a jövőmet, csak bólintott. Végül, amikor Zsanett feljött a barátjával Salgótarjánból – gyanítom, hogy Sári néni hívta fel őket –, alig ültünk le a konyhaasztal köré, megkérdezte, mit értettem azon, hogy nem úgy képzeltem el a jövőmet. Be kellett vallanom, hogy olyan ügyvéd akartam lenni, mint Zsanett, aki a szegényeknek, az elesetteknek szenteli az életét. Egyszer, amikor könnybe lábadt a szemem, Sári néni gyengéden a karomra tette a kezét, ami nagyon jólesett. Amikor a mondandóm végére értem, megkért, hogy segítsek neki tálalni. Ebéd közben aztán a beszélgetés kiterjedt az oktatási rendszeren túl mindarra, ami miatt Sári néni most szükségesnek tartotta megérteni, mi folyik körülötte. Meg sem próbálok beszámolni mindenről, ami szóba került azon az estébe nyúló délutánon, csak azt idézem fel, amit Sári néni mesélt fiatalságának reménytelenségéről a Rákosi-korszakban, majd 56 októberéről:

„Életem legizgalmasabb, legfelemelőbb napjai voltak. A forradalmunk győzött volna, ha nincs itt a Vörös Hadsereg, ha nem vagyunk megszállva. Ne feledd, Marikám, nektek nincs mitől félnetek. Orbán Viktorék hatalomvágya még a hatvanas évek diktatúrájába sem visz vissza. Elég nekik a nyolcvanas évek ’mi jobban tudjuk, mi jó nektek’ kádárizmusa, amely ellen ők fellázadtak, de most éppen azért betonoznák be magukat, mert tőletek félnek. Nem tőlünk, akik már kifáradtunk, és legfeljebb ti tudtok reményt oltani a szívünkbe. És nem az utánunk következő nemzedéktől, amelyet gazdasági előnyökhöz juttattak vagy egzisztenciálisan megfélemlítettek, így a markukban tartanak. Tőletek, mai fiataloktól félnek, akiknek már nem lesz mit adniuk. Titeket akarnak röghöz és a gályapadhoz kötni. Belőletek akarnak, lányom,  önálló gondolatok nélküli tenyészkancákat nevelni, hogy egy népesebb generáció biztosítsa az ő nemzedékük nyugdíját.”

Látszott, hogy Sári néniből rég belé szorult aggodalmak törnek elő, de inkább gondolkodóba akart ejteni, mintsem konkrét tettekre biztatni. A következő napokban a diáktüntetések során, majd az egyre nehezebb körülmények között élő családommal töltött karácsonyi szünetben megfogalmazódott gondolataimat így foglalnám össze:

Ki kell tartanom választott hivatásom mellett, amelyért eddig mindent megtettem, és amelyhez eddig oly sok segítséget kaptam.

Hiába ábrázoljuk Iustitiát bekötött szemmel addig, amíg azok, akik megszenvedték a társadalmi igazságtalanságokat, nem kerülnek olyan pozíciókba, amelyekben tenni tudnak egy igazságos társadalmi rend létrehozásáért. Ha a bírák, ügyészek és ügyvédek mind egy társadalmi rétegből kerülnek majd ki, a bekötött szem csak arra jó, hogy Iustitia ne lássa: a mérleg, amelyet a kezében tart, mindig az ő oldalukra húz.

Nem fogadhatom el, hogy Sári néni jelzáloghitelt vegyen fel a lakására, és abból fizesse a tandíjamat, hogy nekem ne kelljen elzálogosítanom a jövőmet.

A diákhitel-2 többe kerül az államnak, mint amennyibe a tandíj kerülne, tehát célja nem az, hogy a gazdagok gazdagításával ellehetetlenített költségvetést kíméljék, hanem hogy szerződésben rögzítsék függésünket az államtól.

A Fidesz-kormány milliós adósságokkal akar minket rövid gyeplőn tartani, hiszen ha hatalomban maradnak, ők döntik el, kiknek a hűségét érdemes megvenni a közigazgatásban az elengedett hitellel.

A másként gondolkodóknak a magánszektorban sem lesz nagyobb esélyük, mert vajon kik döntik el, a munkáltatók közül kik kapnak adókedvezményt és elegendő állami megrendelést, hogy átvállalhassák alkalmazottaik adósságának kifizetését? Én inkább a testemet bocsátom áruba, semhogy a lelkemet adjam el a Közgépnek.

Nekem az enyéimért kell tennem. Másként nincs remény a felemelkedésünkre, mert a kiegyenesített kaszák sem vezettek soha semmi jóra.

Nem elég, ha a tandíj és röghöz kötöttség ellen küzdünk: egy élhető jövő érdekében mi, akik először szavazunk 14-ben (vagy amikor a választások lesznek), nem engedhetjük meg, hogy a kormány az új választási rendszerével visszavigyen mindannyiunkat a kádári párturalom sötét éveibe. Még akkor is, ha szögesdrót kerítés és aknamezők nélkül a diktatúra még annyira sem fog működni, mint a szüleink idejében, akik sem a kezükkel, sem a lábukkal nem szavazhattak. Lehet, hogy ők belefáradtak a csalódásokba, de ha mi kiállunk a barikádokra, majd csak felsorakoznak mögöttünk.

***

Persze még sok, másféle gondokkal küzdő Marit meg Miskát képzelhetnénk el, hallgathatnánk meg, de a kormány.hu-n megjelent szájbarágós kutyagumiból is kitűnik: ez a kormány már elvesztette a józan ítélőképességét. Orbán megigézettjei nem veszik vagy nem akarják észrevenni az egyre nagyobb repedéseket azon a kétharmados betonfalon, amellyel a már apátiába menekülteket akarják elszigetelni a még reménykedőktől. De, mint már megírtam: „Az orbáni autokratikus rendszer kétharmados védőfalának anyaga nem más, mint bikaszarral és egyéb lózungokkal kevert bauxitbeton, amely szétmállik, amint egy széles bázisú választási győzelem után az ország házába friss levegő áramlik.”

A kormány szétesése az utóbbi időkben annyira felgyorsult, különösen a fiatalok példamutató összefogása után, hogy még az eddiginél is kiszámíthatatlanabb, hogy Orbánék még milyen, számukra kedvezőnek hitt változtatásokat írnak be a választási törvénybe, és a Sándor-palotában ücsörgő emberükkel mikorra íratják ki a választásokat. Tehát már most sürgősen fel kell készülnünk, nemcsak a választási összefogásra, hanem a demokrácia intézményeinek helyreállítására és az ország irányítására is, minden szinten: a középiskoláktól az egyetemekig, a civil szervezetek legkisebb helyi egységeitől a nemzetközi szervezetekbe való betagozódásig. Nem elég egy pártszövetségre bízni a programok kidolgozását (amit a Fidesz–KDNP öntelt, „a mi messiásunk mindent tud” arroganciájával teljesen elhanyagolt, és hatalomra jutásától kezdve mindmáig minden síkon csak improvizál, válságba döntve az országot). Helyi szinten is még a választások előtt (bármikor legyenek is) ki kell dolgozni programokat, akcióterveket. Ha a jelenlegi helyi vagy regionális vezetők nem hajlandók az együttműködésre a demokratikus intézmények helyreállításában, nélkülük kell még a választások előtt árnyékadminisztrációkat létrehoznunk, ignorálva az illegitimmé vált vezetőket.

A jövő dala az összefogás, és nemcsak az Együtt 2014-re gondolok. Tíz év gyűlöletszítást és árokásást, az ország kettészakítását (a haza nem lehet ellenzékben) követően a demokratikus intézmények lerombolóinak trónfosztása után sokkal többre lesz szükség. A szolidáris összefogásnak ki kell terjednie az élet minden területére: a tanárok, diákok és szülők összefogására az oktatásban, a tudásalapú társadalom létrehozásában; a gazdálkodók, értékesítők és fogyasztók szövetkezésére a mezőgazdaságban és a mindenkire, a legszegényebbekre is kiterjedő ellátási rendszerben; a munkavállalók és munkáltatók együttműködésére az iparban. Összefogásuk hatalmas energiákat szabadíthat fel népünkben: helyreállíthatjuk azokat az intézményeket, amelyeket az orbáni rémálmok végrehajtói – Matolcsy, Hoffmann és a társaik – szétvertek.

Ha a jövőjük elrablása ellen síkra szálló fiatalokat a következő hetekben a kormány hazugságáradata nem tudja megosztani, az összefogások magvai nemcsak megfoganhatnak, hanem ami sokkal fontosabb, a fiatalok kitermelhetik magukból az új nemzedék vezetőit – mint ahogy kitermelték a hatvanas években azokat, akik a hetvenes–nyolcvanas években egy élhetőbb világot hoztak létre. Nekünk mindenekfelett olyan – már a kései Kádár-korszak langyos vize után felnőtt – vezetőkre lesz szükségünk, akik a jogállamiság helyreállítását követően megszólaltathatják a politikai spektrum minden irányzatában a jövő dala sokszínű, de harmonizáló szólamait.

 

Bitó László, író

Írásai a Galamusban:

Egy civil kezdeményezés lezárása – tanulságokkal
Ez még nem a világvége
Az utolsó pillanat nyerő stratégiája
Hova tovább MSZP: megújulás, fiatalítás vagy újjászületés?
Végzetes ki nem elégítések
A szakrális naiconalizmus réme I. rész
A szakrális naiconalizmus réme II. rész
Önvédelem (regényrészlet)
Keserű tabletta


Sorozatai:

Hogyan láttad, hogyan látod?
A birkák dala



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!