rss      tw      fb
Keres

Szeretem Balogh Ákos Gergelyt


Mert Selmeczi Gabriella megmondta, hogy karácsonykor még őt magát is szeretni kell, hát akkor hogyne kellene Balogh Ákos Gergelyt!

Szeretem Balogh Ákos Gergelyt, mert azok közé az ifjú jobboldaliak közé tartozik, akik már a 2000-es évek elején, felnőtt életük kezdetén tudták, hogy még a szabadság körülményei között is a hatalmat szolgálva lehet a legkönnyebben előnyökhöz jutni, ha van egy erős entitás, amely a szolgákat jutalmazza. Így aztán már a 2002-es országgyűlési választáson elindult az akkor már nem annyira Fiatal Demokraták Szövetsége ifjúsági szervezetének (Fidelitas) jelöltjeként.

Szeretem Balogh Ákos Gergelyt, mert időben feltalálta magát a kelet-európai piacgazdaság világában, vállalkozni kezdett tehát, és vállalkozását a hatalomra esélyes erős párt szolgálatába állította, hiszen jó érzékkel kiszagolta, hogy a hatalomra esélyes párt előbb-utóbb az állami pénzosztás közelébe is kerül. Így aztán valahogy úgy adódott, hogy 2005-ben ő foglalta le a Fidesz (közeli Vigyor) választási hazugújság, a Magyar Vizsla doménnevét, de az Index 2005-ös cikkéből kiderül, hogy volt ott nem kevés ügyeskedés más doménnevekkel is (a „jobbos domainbrókerek” lefoglalták például a hajrámagyarok.hu-t vagy az europaterv.hu-t is), amelyek aztán több cégen keresztül landoltak (az Indexnek arról talán nem volt információja, hogy mennyi pénzért) a megfelelő helyen. Nem csoda, összedolgozott a Fidelitas akkori budapesti elnöke, Rogán Antal, és alelnöke, a szóban forgó.

Szeretem Balogh Ákos Gergelyt, mert arra is rájött, milyen fontos az orbánista-fideszes nyilvánosság megteremtése. Így aztán főszerkesztőhelyettese lett az UFI (Utolsó figyelmeztetés) című, egyre bővülő profilú Fidelitas-propagandalapnak. Ezt újabb, részben papír alapú, részben webes lapok, „műhelyek” követték (például a dA rEAl Gyurcsány Fercsi bLog), mígnem „2008 végén Spéder és Nobilis a CEMP válságintézkedései egyikeként megszüntette a Reakció blog finanszírozását. Baloghék Mandiner néven új befektetőkkel folytatták működésüket”, írja a Magyar Narancs. Örömteli számomra, hogy így utólag ismét megállapíthatom, befektetőjük mindig akadt. Ha nem ez a gazdag fideszes vonzalmú ember, akkor az. Érdemes volt tehát jobbra szegődni, mert balra és liberáliséknál nincsenek ilyen bármikor lecserélhető befektetők. Ma már a turulban született – ugyanis TuRuL_2k2 néven is ír – Balogh Ákos Gergely a Mandiner főszerkesztője. Azé a Mandineré, amely – mint már ezerszer szóvá tettük – részben a névtelen nácik és bunkók hozzászólásaiból és emberek gyalázásából él.

Szeretem Balogh Ákos Gergelyt, mert törekvő és élelmes ember. Nem érte be azzal, hogy doménnevekkel szórakozik és befektetős Mandinert főszerkeszt, magasabbra tört, egészen a miniszterelnökig. Mint tavaly a stop.hu kiderítette, „a kormányfő honlapját, az orbanviktor.hu-t a Vármegye Média és Kiadó Kft. gondozta tavaly július 29-e és december utolsó napja között, nettó 4,13 millió forintért. A társaság két tulajdonosa Balogh Ákos Gergely, a Mandiner főszerkesztője, és Novák Tamás, a Biszku Béla-film alkotója”. „A hír igaz. Több mint tíz éve foglalkozom domainregisztrációval, online fejlesztésekkel, üzemeltetéssel és tanácsadással”, írta erre a szóban forgó. Logikus, mondom én is: aki tíz éve foglalkozik, az előbb-utóbb Orbán honlapjának az üzemeltetője lesz, öt hónapra 4 millió 130 ezer nettó forintért. (Most szólok: Kelemen László, a galamus.hu tervezője, programozója és egyszemélyi webes működtetője harminc éve foglalkozik. Öt hónapra szerintem a mondott nettó feléért elvállalja az orbanviktor.hu üzemeltetését. És ha összejön a bolt, nem ám eltitkoljuk! Csupa nagybetűvel kiírjuk a nyitó oldalunkra!)

Szeretem Balogh Ákos Gergelyt, mert gondos ember. Miközben építette fideszes karrierjét és megalapozta az egzisztenciáját, a független „polgári underground” tagjának álcázta magát. De hát ez szokás arrafelé. Mint tudjuk, a „polgári körök” sem fideszes rohamcsapatok és Vona-neveldék voltak, hanem a szabad polgárok gyülekezőhelyei, és a frissen kitüntetett „békemenet” is független civilek produktuma. Mint az egyik blog írja: „nem az a baj, hogy elvállalták a munkát [Orbán honlapját], hanem az, hogy ezt követően függetlennek-undergroundnak beállított, ráadásul ’megmondós’ stílusú újságot írnak. ez ugyanis képmutatás. tehát még egyszer, hogy biztosan megértsd: nem a honlapszerkesztés a baj, hanem a mandiner, ami ezek után teljesen hiteltelen.”

Hogy miért jutott eszembe éppen karácsony előtt közhírré tenni, hogy szeretem Balogh Ákos Gergelyt? Hát nem Selmeczi Gabriella miatt. Pusztán azért, mert a szóban forgó független főszerkesztő szombaton megelégelte, hogy Aczél Endre a Galamusnak ír (különösen besokallt a Fiúk című aprójától), és cikket írt a saját független lapjába Aczél Endre, a lánchídi csata és a népi demokratikus Híradó címmel.

Ebben két dolgot állít. Az egyik: „…mit is csinált a ma megvetően kádáristázó Aczél 1986-ban, a lánchídi csata idején? A Magyar Televízió Híradójának főszerkesztője volt. Annak a Híradónak, ami a Múlt-kor történelmi portál írása szerint be sem számolt a Lánchídon történtekről. Hihetetlen. Mint ahogy az is hihetetlen, hogy Aczél Endre idén, 22 évvel a szocializmus bukását követően Pulitzer-emlékdíjat kapott.”

A másik állítása: „Az a Galamus dolga, hogy olyan ember publikál náluk, aki egy diktatúra monopolhelyzetben lévő állami televíziójának főszerkesztőjeként hamisította és hallgatta el a híreket (amit láthatóan azóta meg is bocsátott magának). Az is az ő dolguk, hogy ezt hogyan egyeztetik össze a sajtószabadság iránti érzékenységükkel. De az igazán elvárható, hogy az efféle, többszörösen hazug írások legalább a szerkesztői rostán fennakadjanak.”

Érthető, ha ezek után úgy döntöttem, közhírré kell tennem, hogy szeretem Balogh Ákos Gergelyt.

Szeretem egyrészt azért, mert gondolkodása nagyívű, nem foglalkozik apróságokkal, nem érdeklik a részletek (ahogyan a pártját sem). Nem foglalkozik azzal, hogy a Kádár-korszak, bármennyire szeretnék is, nem volt fekete-fehér. Különösen nem az 1986–1990 közti végperiódusa (Aczél akkor volt híradó-főszerkesztő). Így van, a Magyar Televízió híradója, a puha diktatúra egyre kevesebb diktátumának megfelelően, nem számolt be a Lánchídon történtekről. Ez volt az ára annak, hogy beszámoljon viszont sok minden másról, amire a pártcenzoroknak már nem volt figyelmük és a tiltására már egyre kevésbé volt erejük. Balogh Ákos Gergely nem tudja, mert nem érdeklik korok, magatartások, lehetőségek és dilemmák – magyarán nem érdekli a saját hazája múltja –, hogy ha akkoriban az ember színvonalas újságírói munkát akart letenni az asztalra, állandó csiki-csuki játékra kényszerült. És akkor is rákényszerült, csak más téren, ha bányász volt, pedagógus, feltaláló vagy tsz-agronómus. Mindenki, aki nem simult bele alázatosan a rendszerbe – és érthető módon ez volt a kisebbség, mert az emberek nem hősnek és nem harcosnak születnek, ebből él ma Orbán rendszere is –, csak idegölő napi játszmákban tudta érvényesíteni önmagát, az elveit, csak ezen az áron tudott megfelelni az önmagával szemben támasztott erkölcsi és szakmai követelményeknek. Le lehet tehát kommunistázni mindenkit, aki nem 1988 után született, csak intellektuálisan igényes ember nem követ el ilyen ocsmány hibát. Mert például a Magyar Televíziónak és a Magyar Rádiónak éppen az említett évek voltak a legfontosabb, a rendszerváltást előkészítő évei. Nem tudtuk, hogy azt készítjük elő, csak azt, hogy félelmetes tempóban tágíthatók a szabadság, az általunk képviselt nyilvánosság határai. És tágítottuk, megrészegülten. És ezt azért tehettük meg, mert korábban is tudtuk, mindig tudtuk, miben élünk, mi a viszonyunk hozzá, és mit szeretnénk helyette. Tudatosan éltük korábban is az életünket, gondolkoztunk önmagunkról és a világról. Nem hazudtuk önmagunknak azt, hogy függetlenek vagyunk, pláne nem azt, underground vagyunk, nem csencseltünk előnyökért a hatalommal, és ami a legfontosabb: nem adtuk oda önként a szabadságunkat és a függetlenségünket, ahogyan az ifjú titán, Balogh Ákos Gergely tette, mihelyt kibújt a tojásból (akit persze szeretek). A puha diktatúrában az egyetlen értelmes választási lehetőség ez a magatartás volt (a demokratikus ellenzékről most nem beszélek, ők kívül helyezték magukat a rendszeren, ennek minden jó és rossz következményével együtt). Úgyhogy magyarázattal a saját magatartásáért mindenekelőtt az tartozik, aki nem a puha diktatúra, hanem a szabadság körülményei közt választja a hatalom legabszurdabb igényeinek a kiszolgálását is.

Ami pedig a Galamus „szerkesztői rostáját” illeti: én, a Galamus felelős szerkesztője – és tudom, hogy a csoport minden tagja így gondolja –, sohasem engedném meg, hogy Balogh Ákos Gergely kedvenc pártjának bármelyik mai MTV-s, HírTv-s, EchoTv-s, magyar nemzetes, magyar hírlapos, demokratás, heti válaszos, UFI-utód mandineres csinovnyikja a Galamusba írjon. Akik – ismétlem – a szabadság adta választási lehetőségek közül ma is a pártszolgálatot és a hatalom napi cenzúrájának való engedelmességet választják. Akik a Fidesz-hatalom számára nemkívánatos embereket kiretusálnak, akik a pártutasítás szerint fényképezik a tüntető tömeget, akik amíg lehet, bagatellizálják a diáktüntetéseket, akik nem közölnek vagy torzítva közölnek híreket, akik emberek lejáratására és tönkretételére vállalkoznak, akik a hatalom napi kívánalmainak kéjjel tesznek eleget, amikor sportot űznek a hazugságból, akik egy romlott hatalom apológiájára tették fel a... mijüket? Mijük van még, amit érdemes feltenni? És akiket ezért elég jól megfizetnek. Állami, önkormányzati vagy „befektetői” pénzből. Mindannyiunk pénzéből. Így működik a szerkesztői rostám és a sajtószabadság iránti érzékenységem. Hogy az én szememben sem a karrier, sem a pénz, de még a megélhetési kényszer sem igazolja egyetlen olyan, újságírónak nevezett ember magatartását sem, aki nap mint nap segít Orbánnak, hogy a nehezen elért szabadságot visszavághassa a puha diktatúrában megszokott viszonyok közé. Annak viszont kifejezetten örülök, hogy az elképesztő felkészültségű, Gömöri Endre halála óta jószerével az egyetlen olyan nagy tudású és széles látókörű újságíró, akinek az egész világ a kisujjában van, mint a méltán Pultizer-emlékdíjas Aczél Endre, ír a Galamusnak. Pedig egy árva fillért sem kap érte. És aki, számos egykori (és ifjú) kollégájával ellentétben, egy keresztbe szalmát sem tett azért, sőt, hogy ma a Fidesz tévéhíradóját vezethesse vagy valamelyik hazugságlapját főszerkeszthesse.

Karácsony előtt egy nappal vagyunk. Úgyhogy ma talán még megengedhetem magamnak, hogy bevalljam, mégsem szeretem Balogh Ákos Gergelyt. Csak a szuverén embereket szeretem, akiknek az erkölcsi érzékét nem pártelőírások működtetik, akik rendelkeznek a gondolkozás, a reflektivitás, mindenekelőtt az önreflexió képességével.

De megígérem, már csak Selmeczi Gabriella kedvéért is, hogy holnap és a szeretet kétnapos ünnepén (no meg az utána következő egyhetes Galamus-szünetben) mélyen hallgatok erről.

Mihancsik Zsófia



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!