rss      tw      fb
Keres

Bolgár György interjúi a Galamusban - 2012. december 19.

Egészségügyi béremelések nélkül nem marad egészségügyi dolgozó
Éger István, a Magyar Orvosi Kamara elnöke

Bolgár György: - Nem szeretem a túlságosan leegyszerűsítő és sokkoló címeket, mint amilyen például ma az egyik legnagyobb internetes portálon jelent meg, hogy „orvos nélkül maradhat az ország”. De egyre inkább az az érzésem, hogy sajnos van ebben valami. Mit mond erre az Orvosi Kamara elnöke?

Éger István: - Nézze, valóban a munkaerőhelyzet gyógyító vonalon nagyon kínos és egyre kényelmetlenebb. Azt kell mondjam, úgy a szakdolgozók mint az orvosok tekintetében részben az elvándorlás, és most legutoljára az a nyugdíjrendelet komolyan megtépázza a sorainkat. Nem vagyunk elegen, köztudottan több ezer orvos is hiányzik a rendszerből, ez a helyzet egyelőre, legalábbis ebben a pillanatban, nem sok jóval kecsegtet, ez tény.

– Ez a mai cikk arról íródott, hogy ez az év újabb negatív rekordot hozhat az elvándorlásban, mert bár egyre többen végeznek az egyetemeken, tavaly 1419 orvos kérte a szükséges igazolásokat a külföldi munkavállaláshoz. Idén szeptember végéig 1135-en, és a tendencia állítólag olyan, hogy az év vége felé arányaiban többen kérik ezeket a papírokat. Talán azért, mert az új évet már külföldön akarják kezdeni, nem tudom.

– De ha valóban nő az elvándorlás vagy nőni fog 2012-ben, akkor ki lehet azt jelenteni, hogy ez az augusztusi béremelési próbálkozás nem érte el a kívánatos eredményt?

– Nézze, több alkalommal az elmúlt tizenöt évben, amikor egyáltalán béremelés volt, hiszen ezek nincsenek gyakran, minden alkalommal elmondtuk az aktuális döntéshozónak, hogy egyszeri akcióval ezt a dolgot nem lehet helyrehozni. Nem lehet helyrehozni, mert az ország gazdasági helyzete ezt nem engedi meg. Itt egy lépcsőzetes felzárkóztatásra lenne szükség. A döntéshozó mindig ott követi el a hibát, hogy egy egyszeri, nem jelentéktelen lépést – gondolok itt a 2003-as Medgyessy-félére vagy az ideire – nem követi a következő, illetve nincs erre törvényi ígéret. Márpedig ennek az ígéretnek az elmaradása is okozza a bizonytalanságot és a bizalmatlanságot az egészségügyben dolgozók körében. Ez pedig fokozza az elvándorlást.

– Tehát abban kellene megegyezni például a szakmával, az érdekképviseleti és egyéb szervezetekkel, hogy mostantól kezdve kötelezettséget vállalunk arra, de akkor az ellenzékkel is, mert hátha ők kerülnek legközelebb kormányra, vállaljuk, hogy az infláció fölött mondjuk öt százalékkal minden évben megemeljük az orvosok és az egyéb egészségügyi szakszemélyzet bérét, egészen addig, amíg… Valami ilyesmit képzel el?

– Igen, hát ez a gondolatmenet legalábbis, most eltekintve a számoktól és a mértékektől, logikus és valami hasonlóra gondolunk. Való igaz, hogy nem, nincsenek ellenzéki és kormánypárti orvosok, beteget gyógyító orvosok vannak. Tehát függetlenül attól, hogy éppen milyen színű az ország kormánya. Egy európai uniós tagállamban, egy európai országban az emberek gyógyítása olyan kulcskérdés és olyan civilizációs kérdés kell legyen, hogy ebben közmegyezésre kell jutni. És ezt, bárkinek legyen a kormányrúd a kezében, garantálnia kellene.

– De ehhez képest Ön is utalt rá már a bevezető mondataiban, hogy meghozták ezt az új intézkedést, amely szerint – és ez az orvosokra is vonatkozik – a közalkalmazottak, közszférában dolgozók nem kaphatnának egyszerre nyugdíjat és munkabért is, ha elérik a törvényes nyugdíjkorhatárt. Vagyis választania kellene akár az orvosnak is, hogy hatvankét éves korában dolgozik-e tovább fizetésért vagy nyugdíjba megy. Akkor viszont nem dolgozhat, csak a nyugdíját veheti fel.

– Így van.

– Ezt a miniszterelnök tegnap úgy próbálta feloldani az idősügyi tanács ülésén, ahol feltették neki ezt a kínálkozó és természetesen logikus kérdést, hogy de majd egyedi engedélyek alapján fel fogjuk emelni az orvosok – és úgy tudom csak az orvosokról beszélt egyéb egészségügyi dolgozókról nem – bérét, hogy összességében pótolja a kieső nyugdíjat. Ön el tudja képzelni, hogy ezt meg lehet, meg tudják csinálni? És kire vonatkozna és hogyan?

– Az a nyilatkozat, amit én hallottam a televízióban, ezekre a nyugdíj mellett dolgozó orvosokra vonatkozott kizárólag. És egyedi elbírálást említett. Ennek a körülményeit nem ismerjük, és ebben a pillanatban, ha el tudom képzelni, ha nem, nincs róla semmiféle adatunk, hogy ezt hogy lehetne megvalósítani. Annyi bizonyos, hogy ezeknek az orvosoknak nem véletlenül kell dolgozniuk. Nemcsak azért kell, mert szükség van rájuk a betegellátásban, hanem azért, mert a köztudottan gyatra egészségügyi bérük következtében nagyon gyatra a nyugdíjuk, amivel szintén nem tudnak megélni. Tehát ez egy kettős kényszer. Egy egzisztenciális kényszer és betegellátási érdek is. Ennek következtében tehát mindenképpen szükség van rájuk. Tudni kell, hogy a harmincnégyezer egynéhány száz gyógyító orvosból több mint hétezer nyugdíjkoron túl dolgozik. Nem mind közszférában dolgozó, ezt hozzá kell tennem.

– Mert ugye háziorvos is van köztük elég sok.

– Igen. De jól jelzi az arányokat, amelyek elég ijesztőek, azt gondolom.

– De az a megoldási módszer, hogy majd egyedi engedély alapján, egyéni kérelemre felemeljük egyeseknek a bérét, ez jó?

– Hát én nem hiszem, hogy ez ebben a rendszerben célravezető lenne. Ez stratégiai kérdés, akként kell kezelni, prioritást kell biztosítani neki. És a rendszerben dolgozókat legalábbis a magyar gazdasági viszonyok között is megfelelőképpen kellene javadalmazni. Ne felejtsük el, hogy a bér – ennek csak illetménykiegészítése volt – még mindig a magyar értelmiségi átlagbér alatt van, és a különböző egyetemi végzettséget igénylő szférák között, azt hiszem, az egyik utolsó helyen.

– Akkor általában meg szoktam ezt Öntől kérdezni és őszintén szólva nem emlékszem, hogy pontosan kaptam-e választ rá, de miután én mondtam egy számot, Ön meg azt mondta, hogy hát nem is a konkrét szám a lényeg. Mégis milyen összegű vagy milyen arányú béremelést látna elengedhetetlennek ahhoz, hogy a magyar egészségügy ne omoljon össze, és mi az, amit aztán évről évre meg kellene ismételni és ráadásul milyen körben. Beszéljünk konkrétan, mert akkor ki lehetne számolni, hogy ez az országnak hány milliárdjába kerül.

– Abszolút konkrétan fogok beszélni. Amikor meglépték augusztusban, januárig visszamenőleg, ezt a bizonyos… most maradjunk az orvosoknál, bruttó hatvannyolcezer forintos illetmény-kiegészítésnek nevezett béremelést, akkor azt mondtam, hogy ennek az itthon tartó ereje akkor lesz mérhető, ha 2013. január elsején és 2014. január elsején egy-egy hasonló lépés követi. Vagyis összességében a három lépés együtt körülbelül megduplázza az egészségügyben és az orvosi körökben dolgozók bérét. Ez ugyan messze nem nyugat-európai, de hatékony, és az itthoni körülmények között említésre méltó. Ezt kellett volna törvényben garantálni. Ez az egyik. Ezek egészen konkrét számok.

– És ennek az összköltsége mennyi, arra vannak számításaik? Hány tízmilliárd?

– Ha az első harmincmilliárdból meg lehetett tenni az első lépést, és ebben szakdolgozók is voltak, igaz nem mindenki, akkor azt gondolom, a következő kétszer harmincmilliárdból meg lehetne tenni a következő két lépést. Hozzáteszem, ebben az alapellátók sincsenek benne. Az alapellátást is rendbe kell tenni. Elkerülhetetlen az, hogy elmozduljunk a nemzeti össztermékhez mérten alig négy százaléknyi részesedésről. Hiszen alacsony a GDP-nk, és az európai átlag nyolc, nyolc és fél százalék az adott GDP-hez képest. Ha nekünk csak hat és fél százalék lenne, amennyi visegrádi 4-ek átlaga, már a mennybe mennénk, mert több száz milliárddal nagyobb lenne az egészségügy költségvetése. Ha nem dönti el a politika, hogy a kiművelt és egészségben maradt emberfolyam a működés, a versenyképesség záloga, akkor nem tudunk előre lépni.

– Szóval körülbelül évi harminc-negyven milliárd forint plusz ráfordítással Ön szerint meg lehetne állítani ezt az aggasztó elvándorlási folyamatot.

– Csak a kórházi vonalon. Mert még egyszer mondom, az alapellátás nincs benne, tehát azt mondja bárki holnap, hogy Éger azt nyilatkozta, hogy harminc-negyven milliárd évente…

– Na akkor még mennyit tenne hozzá. Ötven legyen? Vagy körülbelül csak egy nagyságrendet szeretnék, hogy egyáltalán érdemes-e, lehet-e gondolkodni ezekben a válságos időkben erről.

– Én azt gondolom, hogy nem lehet, hanem kell gondolkodni rajta. Kellett volna gondolkodni rajta tizenöt éve, tíz éve, öt éve, hogy egyáltalán ne jussunk ebbe a válságba, és kellene most is gondolkozni, és nyilvánvalóan itt, ahogy ezt már korábban elmondtam, első lépcsőben százmilliárdos nagyságrendről kell beszélni.



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!


Izsák Jenő karikatúrái