rss      tw      fb
Keres

„Ragadós” példák



Orbán Viktor az Idősügyi Tanács nevű szatellitszervezet előtt ugyanazzal dicsekedett a parlamentben, amivel az egykori Fidelitas-vezér (ma EP-képviselő) Gyürk András a fidesz.hu-nak adott interjújában: hogy tudniillik fél Európa őt (őket) utánozza. Orbán éntudata lassan kezd parttalanná, magyarul betegessé válni.

Miután eldöntetett, hogy január 1-jétől az elektromos áram, a gáz és a távhő fogyasztói ára 10 százalékkal csökken Magyarországon, a miniszterelnök kijelentette: „A példa egyébként ragadós, (mert a) hétfői hírek szerint Lengyelországban is mintegy tíz százalékkal csökken a lakossági gáz ára.” Kis baj van azonban ezzel a ragadósággal. Tudniillik az orosz Gazprom, amely ide is, oda is szállít, már november első napjaiban – tehát a budapesti bejelentés előtt hat héttel – 10 százalékkal (éppen annyival) csökkentette a lengyel importőrnek (PGNiG) korábban megszabott árat, ergo nem történt más, mint hogy Lengyelország, következésképp a lengyel fogyasztó árkedvezményhez jutott. (Persze az állami tulajdonban levő PGNiG éppenséggel le is nyelhette volna a különbözetet, ez tény.)

Pikáns vonása volt ennek az egyoldalú lépésnek, hogy a látszólag megjuhászodott Gazprom a valóban megváltozott piaci árviszonyokra hivatkozva engedett az árból, miközben az ugyanilyen engedményre vágyó magyar féllel közölte, hogy amíg a gázügynök német E.ON-nal kötött szerződése le nem jár (2014), addig nem is hajlandó az új árról tárgyalni. Nem hinném, hogy ez az álláspontja megváltozna attól a puszta ténytől, hogy 2013 januárjában az E.ON gázüzletágát átveszi az állami tulajdonú MVM. De bennünket nem ez érdekel momentán. Hanem az, hogy miközben a „ragadós” 10 százalékos lengyelországi árcsökkentést senkinek nem kell kigazdálkodnia, a magyarországit – lévén a Gazprom-ár változatlan – valakinek igen. Vajon kinek, ha már egyszer „nincsen ingyen ebéd”, mint tudjuk. Gondolom magának a döntéshozónak (Orbánnak), aki történetesen lemondhat az árba beépített forgalmi adóról vagy annak egy hányadáról, de ezzel súlyos bevételtől fosztja meg magát, azaz az állami  költségvetést. Elég volna erre a lenyúlt magánpénztári vagyon maradéka? Vagy abból az E.ON-t veszi meg az MVM? Vagy – kedvcsinálónak – további verést szánnak az energiaszolgáltatóknak, akik az extraprofitjuk miatt amúgy is különadót fizetnek? Jó volna tudni, de félek, nem tudjuk meg.

Gyürk képviselő közlése kevésbé izgalmas. Ő pusztán annyit mondott – a fideszes illetékesek közül nem először és nem elsőként –, hogy „az a válságkezelési modell, amit a magyar kormány elkezdett, náluk (mármint az unióban) is sikerrel alkalmazható. A bankadót, amely miatt Magyarországot két évvel ezelőtt pellengérre állították, ma már több mint tíz uniós országban alkalmazzák”. De, miként a főnöke, ő is elfeledkezett egy lényeges mozzanatról. Nevezetesen: az egyik körte, a másik alma. Magyarországon sarcolják a bankokat – az uniós ráta sokszorosával –, és ennek a hozadékát nem egy kármentőnek szánt alapba helyezik el (gondolván egy újabb pénzügyi válságra), hanem a költségvetés lyukait tömködik vele. A nyugati bankadónak az égadta világon semmi köze az államháztartás hiányához, amiképpen annak a bizonyos, a spekulációk korlátozására hivatott tranzakciós adónak se ahhoz a „termékhez”, amelyet az államháztartási hiány 3 százalék alatt tartása végett nálunk vezettek be (sárga csekkek, lakossági és vállalati pénzforgalmi sarcok). Arról aztán már szó se essék, hogy a Magyar Bankszövetség álláspontja szerint a magyar bankadó – amelyet hazug módon mégsem felez meg 2013-ban az Orbán-kormány – erősen visszafogja az itteni bankok hitelezési kapacitását, miközben Európában szinte minden kormány azon van, hogy a hitelszűkétől szenvedő bankokat feltőkésítse.

Egy szó mint száz: a fenti ábrázolatok csak azt domborítják ki mennyire (nem) ragadós a „magyar példa” és mennyire igaz (hazug) az a narcisztikus orbániáda, hogy Európa legtöbb országához képest idehaza milyen sikeres a válságkezelés, miközben „amott” teljes a bizonytalanság, a kiszámíthatatlanság, a tömeges elégedetlenség és a vezetési, vagyis politikai instabilitás. „Azt kell mondanunk, hogy nagyon sok európai országban nem egyszerűen nehéz a helyzet, hanem az emberek is elveszítették a hitüket abban, hogy a vezetőik képesek relatív biztonságot” nyújtani nekik. Ellentétben – ugye? – Magyarországgal, ahol gyakorlatilag az összes gazdasági mutató előtt mínusz-jel áll, ahol az állam hiteligényét negatív kilátással (további drágulással, adósságnövekedéssel) pántlikázzák meg a hitelminősítők. Jövőre is.

(Aczél Endre)



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!