Akkor nézzük a dolgot elvileg



A múltkor szatírát írtam némely kormányzati lépésekről, köztük a felsőoktatási tandíj ügyéről. Merthogy itt aztán tényleg olyan a helyzet, mint amire Iuvenalis azt mondta: nehéz szatírát nem írni. Illetve a helyzet azóta annyiban változott, hogy már nem szatírát kellene írni a kormány lépéseiről, hanem bohózatot, de azt meg fölösleges: mert amit csinálnak, az maga a bohózat. Ezért most ellenpontként inkább megpróbálom komolyan venni és elvileg nézni az ügyet.

A probléma gyökerei a rendszerváltásra nyúlnak vissza. Az előző rendszerben az egyetemeken és főiskolákon (a továbbiakban egyszerűen csak: egyetemeken) ingyenes volt a tanulmányok folytatása. A rendszerváltás után ez, két egészen különböző okból, problémákat okozott. Az egyik: az itthon ingyenesen megszerzett diplomát sokan (egyre többen) külföldön hasznosították. A másik: nagymértékben megnőtt az egyetemi tanulmányokat folytatók száma és a képzések struktúrája is igen bonyolulttá vált. A megoldásra irányuló kísérletek már legalább 10 évesek.

A legegyszerűbb és legtermészetesebb eljárás nyilvánvalóan tandíj bevezetése. Ez lehetséges olymódon, hogy a hallgató a tanulmányai alatt fizeti a tandíjat, és lehetséges úgy, hogy a tanulmányai után fizeti meg. Csakhogy Magyarország szegény ország a Nyugathoz viszonyítva, ezért nem lehet elvárni, hogy a tanulmányaikat végző hallgatók a képzés valóságos teljes összegét befizessék. Ezért a korábbi kormányok vagy igen alacsony tandíjat szabtak meg, ami valójában nem volt más, mint képzési hozzájárulás, vagy pedig eleve nem is tartottak igényt másra, mint erre az utóbbira. (Amit a mostani kormány, teljesen tévesen, úgy hív, hogy részösztöndíj.) Fölmerült továbbá már korábban is az utólag fizetendő tandíj ötlete, s a mostani kormány terve, hogy a hallgatók diákhitelt vegyenek föl, s aztán azt a diploma után fizessék vissza, nem más, mint ennek egyik változata.

Azt mindenesetre szögezzük le: ha a képzésért bármennyit és bármikor is fizetni kell, az tandíj, akárhogyan is hívják, úgymint költségtérítéses képzés, önköltséges képzés stb. Újabban azt a nevetséges érvet is hallhattuk, hogy csak az tandíj, amit mindenkinek fizetnie kell. Nem, kérném tisztelettel: az a tandíj, amit mindenkinek fizetnie kell, az a mindenki által fizetendő tandíj, az a tandíj pedig, amit nem mindenkinek kell fizetnie, az a nem mindenki által fizetendő tandíj. De tandíj. Ugyancsak köznevetség tárgya lett az az okfejtés, hogy a diákhitellel az állam kifizeti a tandíjat. Dehogy fizeti, csak kölcsönadja rá a pénzt. És az, hogy az állami alkalmazottaknak majd elengedik a visszafizetést, sőt a magáncégeket is erre fogják ösztönözni, nem más, mint a röghözkötés egyik formája.

És ezzel ott vagyunk az elsőként jelzett probléma másik oldalánál. Hogyan lehet itthon tartani a diplomásokat? A mai kormány terve erre nézvést az ingyenesen tanuló hallgatók által aláírt kötelezvény: tanulmányi idejük kétszeresére kössék le magukat hazai munkára. Ezt a köznyelvben csak röghözkötésnek hívják. Három baj is van vele. Az első, hogy valószínűleg ellentétes a munkaerő szabad áramlásának uniós elvével. A második is könnyen belátható: a lekötés ideje aránytalanul nagy, a tanulmányi idő kétszerese. A harmadik belátása némi megfontolást igényel – a következőről van szó: ha valaki ösztöndíjat kap valahonnan tanulmányai folytatására, akkor az ösztöndíj folyósítójával szemben valóban lesznek önként vállalt kötelezettségei. Az ilyen ösztöndíj juttatója lehet az állam vagy egy állami intézmény (mondjuk a honvédség), de éppúgy egy magánintézmény is, mint egy egyház vagy egy vállalat. Nyilvánvaló, hogy áldozatáért jogosan várhat ellenszolgáltatást. Csakhogy ha valakinek nem kell tandíjat fizetnie (ráadásul egy olyan rendszerben, ahol tandíj elvileg nincs is), annak nem az a neve, hogy ösztöndíj, hanem az, hogy tandíjmentesség. Hogy az ösztöndíj micsoda, azt mindenki tudja, aki normális időkben járt egyetemre: külön juttatás a tanulmányok folytatásáért és folytatására. Ha az állam ilyen extra juttatást nyújtana a hallgatóknak, azért valóban joggal várhatna viszonzást egy kötelező érvényű szerződés önkéntes megkötésével.

Az nyilvánvaló mindenki számára, hogy olyan szintű béreket, mint amilyeneket az értelmiségiek (mondjuk például az orvosok) Nyugaton kapnak, itthon nem tud fizetni senki. Azonban az elvándorlással (például az orvosok elvándorlásával) kapcsolatos csekély számú vizsgálódások azt mutatták, hogy erre nincs is föltétlenül szükség, pontosabban, hogy nem erre van föltétlenül szükség. A megbecsülés és a normális munkakörülmények biztosítása fontosabb az effektív anyagi juttatásoknál, és föltétlenül ösztönzést jelent az itthonmaradásra. Ez pedig csak kisebb mértékben pénzkérdés. A röghözkötés viszont erőszakos és durva módszer, mely eredményében csakis a visszájára fordulhat. A kormány valóságos problémához akar hozzányúlni, csak az a baj, hogy sebészkés helyett baltát használ.

Most nézzük a másik problémát. Az egymást követő kormányok nem tudták kellően mederben tartani a felsőoktatási intézmények képzési tevékenységeit. A hallgatók beözönlése az intézmények és a képzési formák szinte áttekinthetetlen elburjánzásával járt együtt, ami alkalmasint színvonalcsökkenéssel is járt. Csakhogy az egyetemi hallgatóknak ez a nagy százalékos arányszáma a korosztályukban világjelenség, sőt: kitűzött célunk, hogy elérjük a miénknél magasabb uniós átlagot. Az pedig, hogy az oktatást „a gazdaság szükségletei” szerint alakítsuk, rövid távon talán lehetséges, de hosszú vagy akár középtávon nem, egyszerűen azért, mert ilyen távon senki sem tudja fölmérni a szükségleteket, legkevésbé néhány fölfuvalkodott bankvezér és iparbáró. Én továbbá szívesebben tartanám magamat ahhoz a rendszerhez, ahol csak az az intézmény lehetett egyetem, amelynek legalább négy kara van, nem pedig egy, s ahol nem hívnak egyetemnek főiskolákat vagy akadémiákat. Ám tudomásul veszem, hogy nem mehetünk vissza erőszakosan évtizedekkel korábbi állapotokhoz, legalábbis súlyos károsodások nélkül nem. És azt persze magam is hiszem, hogy az egyetemi oktatók között van egynéhány oda nem való, sőt akár a rektorok közt is lehet egy-két alkalmatlan, de az oktatói és rektori karról talán mégsem egy machiavellista prókátor, egy félművelt paidagógosznéni és egy fanatikus prédikátor hivatott véleményt mondani.

Végül is: elvileg nem lenne kifogásolható egy „önfenntartó” egyetemi rendszer elgondolása, csak nem Magyarországon, hanem a mienkénél többszörösen gazdagabb országokban. Azonban még az ilyenekben sem csupán a hallgatók által befizetett tandíj egymagában tartja fönn az intézményeket, hanem részben komoly magánadományok és alapítványok (amire itthon csekély lehetőség van), részben pedig – igenis! – állami szerepvállalás. Vannak erről megbízható statisztikák, amiként arról is, hogy a kormány mostani brutális forráskivonásait az egyetemekről a maximális mértékű és volumenű tandíj sem tudná pótolni. Ha valamely képzésben (mint ma: jogászok és közgazdászok) nulla helyen lehetséges ingyen tanulni, az azt jelenti, hogy ott csak az tanulhat, akinek van pénze. Ha viszont az egyetemeknek nem adnak pénzt, ott ingyen is csak nulla számú hallgató fog tudni tanulni. Akár úgy, hogy a nagyokosok megmondják, melyik szakon indítanak ingyenes képzést minden keretszám nélkül, akár pedig úgy, hogy rázúdítanak minden „megfelelő” hallgatót az egyetemekre. Mert az egyetemek a mostani finanszírozás mellett majd csupa „szénszünetekből” fognak kiállni: nem lesz könyvtár és laboratórium, és főleg nem lesznek oktatók. A létszámukat ugyanis nem lehet ad infinitum csökkenteni: hivatalos akkreditációs szabályok írják elő, mekkora lehet egy oktató leterheltsége. Ha egy tanszékre 10 ember kell, 5 ember akkor sem láthatja el a (dupla) munkát, ha egyébként vállalja. És ha most ilyenfajta intézményi megszűnések lennének, azokat nem lehet majd csak úgy egyszerűen visszacsinálni.

Persze ez is egyfajta megoldás lenne. Burundiban valószínűleg nincsenek problémák a tandíjjal, meg úgy általában az egyetemekkel sem.



Lendvai L. Ferenc



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!