rss      tw      fb
Keres

A szar ügye



        Fischer Gábor


Ez a „szarügy”, hogy úgy mondjam, roppant szar ügynek tűnik. Elsősorban azért, mert egy olyan műalkotást – Győrffy László: Nem érzek hálát, amiért részt vehettem a teremtésben című installációját – kellene megvédenem politikai és nem esztétikai támadásoktól*, amelyet magam nem kedvelek, s nem is tartok túl jó alkotásnak.

No, nem a fekália, ürülék, kaka, potyadék, végbéltermék, fécesz stb. tányérra helyezése és bemutatása miatt, még csak nem is azért, mert esetleg a tizenkét apostolra lehet a tányérok számából és a mű címéből asszociálni, hanem mert ebben az esetben – megmaradva az eredeti szó mellett – a szar és az apostolok kapcsolatában nem igazán látok érdekes, új elemet, kapcsolódási pontot saját világomhoz. Lehet, hogy van, vagy lehetne, de én nem látom. Ezért nem is állítom, hogy ez az alkotás rossz vagy jó, csak annyit mondhatok, hogy számomra látványértékében nem tartalmaz olyan újdonságot, érdekes és eredeti megoldást, ami megragadna. Tartalmát tekintve is bizonytalannak látom a művet. Éppen ilyen értetlenül állok az asztal közepére helyezett kézfej és a mű címe előtt is.

Ám most mégsem erről az alkotásról mondanék kritikát, hanem arról a kultúrpolitikai helyzetről, amely ürügyül használja e művet, hogy bizonyos számára nemkívánatos, de egyébként tehetséges személyeket távolíthasson el pozíciójukból vagy tartson távol a nyilvánosságtól, hogy politikailag megbízhatóbbakra, bár esetleg kevésbé tehetségesekre cserélje fel őket. Ugyanis a jelen pillanatban regnáló párt „kultúrkatonái” meg vannak győződve arról, hogy irányítani tudják a kultúrát, hogy ők vannak az igaz tudás és hit birtokában, s ők képesek bármikor megmondani, melyik a jó és melyik a rossz műalkotás, mi etikus és mi etikátlan a művészetben. Mindez nem kis hübriszre vall. Ezért csak gratulálni tudok ezeknek a „géniuszoknak”, hiszen magam csak ritkán vettem a bátorságot, hogy egyértelműen kijelentsem egy műről, hogy az par excellence jó vagy rossz mű, csak arra érzem magam hivatva, hogy elmondjam az egyes alkotásokról a gondolataimat. Persze nem mindenről, hiszen van, amit fontosabbnak, hozzám közelebb állónak érzek, s akad, amit kevésbé tartok annak. De ezzel a kritikusok és a műelemzők mind így vannak.

Most azonban más a helyzet, mert egyszerűen rákényszerítenek arra, hogy olyan módon beszéljek, ahogyan nem szeretek. Kétségtelen, sokféleképpen lehetne beszélni azok mentalitásáról, akik nem esztétikailag, hanem politikai szempontok alapján kritizálnak vagy ítélnek meg egy-egy műalkotást.

Persze hogy könnyű támadni egy olyan művet, amelyről többek között azt is gondolni lehet, hogy esetleg a szar (profán) és a szent kapcsolatáról kíván valamit érdemileg elénk állítani. Ám arról, hogy a végbéltermék miként vált oly negatív dologgá az európai kultúrában, hogy egyes korokban (mint amilyen a viktoriánus Nagy-Britannia) még a nevét sem lehetett kimondani vagy leírni, annak hosszú története van. Máskor viszont még névként is használták, s erről egykori vezetéknevek is tanúskodnak. Ennek a történetnek az elmondására itt és most nem vállalkozom.

Mármost, hogy mi is a fekália, azt mindenki tudja: a testünket legbelülről kitöltő anyag, amelyet magunk állítunk elő. Mint ilyen, hozzátartozik énünkhöz, s miután megtermeltük, túladunk rajta. Annak ellenére, hogy undorodunk tőle, a fekália biológiai létünk terméke. Nemcsak hogy mindenkinek dolga van vele, de a kapcsolata is elmélyült saját ürülékével, hiszen megkönnyebbülés kiadni magunkból. Testünk mélyéből szorítjuk ki, hogy azután, legalábbis elvileg, más élőlényeknek szolgáljon táptalajként. Lényeges alkotóeleme az élet nagy körforgásának, s akárhogyan is nézzük, része a világ Isten általi teremtésének is. Ugyanakkor nem tagadható, hogy nem a tányérban van a helye, ám ami a dolgok helyét illeti, az bizony csak látszólag oly egyértelmű. Mi a helyénvaló? Erre különböző korok és kultúrák, sőt az egyének is eltérő válaszokat adnak. Minden, amit egy korszak oly erősen hitt, a következő korszak lerombolta. Ennyit a helyénvalóságról.

Ám a szar szót szimbolikus vagy metaforikus használata teszi igazán érdekessé. Mondjuk, „szar ember”, amin természetesen nem azt értjük, hogy szarból van, s nem is azt, hogy úgy néz ki, hanem azt, hogy az illetőt, akit e szóval illetünk, rettentő alantasnak és megvetendőnek tartjuk. Olyat sohasem mondunk, hogy „fekália ember”, „végbélsár személy”. A „szar ember” kifejezés rövid és velős kimondása a véleményünknek. Ellenpéldaként szokás beszélni a mosakodásról, kézmosásról, megtisztulásról, amely művelet során megszabadulunk a szennyeződésektől. Qumránban több tisztálkodásra alkalmas vízmedencét találtak a régészek. Az viszont már egy kulturális megfigyelés, hogy a test megtisztulásához hasonlóan a lélek is megtisztítható. Az ókori zsidók a lelki-szellemi megtisztulás érdekében egy bakkecskére kenték bűneiket, majd azt a pusztába kergették, a ragadozók táplálékául. A lószarral faluhelyen annak idején a padlót frissítették fel. A sivatagban a kiszáradt teveürüléket tüzelésre használják. Egyébként meg trágyaként hasznosítható majdnem minden ürülék. A szarral is lehet bánni, az sem haszontalan. Vajon felháborodtak volna az erre magukat illetékesnek vélő urak, ha mondjuk málnalekvárt tesz a művész a tányérokra?

Akire kimondtuk, hogy „szar ember”, vagy szarkasztikusan, hogy „szarjankó”, arról nem gondoljuk, hogy megtisztulna vagy megtisztítható lenne. Mindnyájan ismerünk olyanokat, akiket legszívesebben ezzel a szóval jellemeznénk, ám kulturáltságunk regulázó ereje és az emberi nem tisztelete visszatart bennünket attól, hogy ennek a véleményünknek hangot adjunk. Mintha a kimondás egyben cselekvés is lenne, szemben a gondolattal, amely talán nincs is addig, amíg nincs kimondva. Becsületet az sérthet, aki kimond valamit, gondolni viszont mindenki azt gondol, amit akar, mivel az nem nyilvános, nem társadalmiasul addig, amíg nem osztják meg másokkal is.

Úgy érzem, ezzel a szarról való rövidke értekezéssel magam is megkevertem valamit, hiszen a konkrét fekáliától ily hamar eljutni az emberi jellemig nem nevezhető éppen szépirodalmi vagy filozófiai teljesítménynek. Ám miután ilyen lelkületű ember manapság igen nagy számban akad, s folyamatosan ott sündörög a hatalom körül, elhallgatni sem lehet. Bizony, sokan vannak olyanok, akikre a szar szó hallatán asszociálunk, akiket legszívesebben én is ezzel a jelzővel illetnék, ha ugyan kedvem lenne írni róluk. Bőven akadnak tehetségtelen személyek, akik a hatalom eszközeivel akarják pótolni saját képességeik hiányát, s példának okáért a vezetésük alá akarják vonni az egyes intézményeket, ahol képességeik alapján semmi keresnivalójuk sem lenne. Az ilyen emberek azt gondolják, hogy a hatalom erejével minden meghódítható. De remélhetőleg tévednek, s ők akkor is csak tehetségtelen epigonok, harmadvonalbeli senkik maradnak, ha éppen Kossuth-díjjal dicsekedhetnek is, mert ahogyan a népnyelv mondja, „szarba nem lehet szöget verni”. Ezek a személyek úgy vélik, ha valamit nem sikerült demokratikus eszközökkel megszerezniük, megtehetik erőszakkal, s akkor őket ismerik el tehetségesnek, miután a valódi tehetségeket ellehetetlenítették. Aligha kell bárkinek is elmagyarázni, ha ilyen előfordulhat, akkor bizony „szar van a palacsintában”.

A lelki szarság az, ha valaki a lelkében hordja a szart, s az a felszínre kerül, mert ha az ilyen ember hatalomhoz jut, sokkal nagyobb károkat okozhat, mint a testből távozó salak, amely az európai kultúrában megszokott módon a WC-be kerül, vagy amikor – ha csak képletesen is – valaki elvakultságában dobálózik vele. Akinek a lelkét fekália tölti ki, sokat árthat, s jelenleg ennek több helyen is tanúi lehetünk, mert ha a döntéshozó szemében nem a teljesítmény számít, hanem a politikai hovatartozás, akkor annak az ítéletei is lelkének megfelelőek lesznek. Nem a materiális szartól kell félni – hiszen a szarból kimosni a csecsemőt minden szülőnek egyik legfontosabb feladata –, hanem a lelkükben szart hordozóktól, mert azoknál nincs veszélyesebb. Az ilyen alakok semmit sem tanultak József Attila, Bartók Béla, Radnóti Miklós s megannyi kiváló, hazáját elhagyni kényszerült alkotóművész esetéből.

Pestiesen szólva szar ügy, amibe Magyarországon a kultúra keveredett. Amikor végiggondoltam, hogy milyen szemtelen nyíltsággal igyekeznek egyesek kisajátítani a kiállítási lehetőségeket és ellehetetleníteni egyes művészeket, meg kellett állapítanom, hogy ez éppen párhuzamos gazdaságunk és az ország jelenlegi etikai állapotával. Véleményem szerint azok az alkotások reprezentálják manapság az igazi kultúrfekáliát, amelyeket szobor címen az elmúlt években elénk raktak; az agyatlanul, szinte futószalagon, sorozatban készült turulos borzalmak, és a közpénzen megrendelt gyengécske, az ötvenes évekre emlékeztető nyíltsággal tematizált politikai festmények. Figyelem! A fekáliára való utalás, a műszar, amely nem bűzlik úgy, mint amit a politika elénk rak, nem keverendő össze a szar művekkel.

A végbéltermékkel, ha akarjuk, ha nem, együtt kell élnünk. Ezzel nincs bajom. Bajom azzal van, ha hatalmassá válik ez a bűzös anyag, ha nem oda kerül, ahová kell, ha uralomra jut és megfertőzi a lelkeket, s ha uralkodni akar a mások lelke felett is. Egy kis adag is megfertőzhet akár egy egész országot.



* Röviden a történetről: ez a Szegeden kiállított installáció „vallásgyalázás” (?) címén ürügyül szolgált arra, hogy eltávolítsák helyéről az addig a munkáját kiválóan végző, a Szegedi Szabadtéri Játékokat rendező Bátyai Edinát. A mesterséges botrányban a Szeged-Csanádi Egyházmegye püspöke, Kiss-Rigó László a Fideszes és KDNP-s politikusok hisztérikus megnyilatkozásaival szemben igen visszafogottan, józanul nyilatkozott. A művész a támadások hatására visszavonta minden alkotását Szegedről. Megjegyzendő, hogy a kiállítás témájába, amelynek címe Kontrasztok vonzásában, éppenséggel nagyon is beleillett a fent nevezett alkotás. A kiállítást nem Bátyai Edina rendezte, mégis rajta verte el az önkormányzat fideszes-jobbikos többsége a port. Haág Zalán a közgyűlés kulturális bizottságának kereszténydemokrata elnöke szerint „a többség értelmezésében  Leonardo da Vinci Az utolsó vacsora című remekművét gúnyolta ki” az installáció alkotója.

(A szerző művészeti író)



A szerk. megj.: Lásd hírösszefoglalóinkat a Szegedi Szabadtéri Játékok igazgatójának ügyéről
A Fidesz és a Jobbik nemzeti szellemet, nemzeti darabokat akar Szegeden
Kultúraügyek: Szeged Szabadtéri Játékok, Magyar Művészeti Akadémia, Szörényi-interjú
Kultúraügyek: Leváltották Bátyai Edinát; Bukta Imre: Ma képzőművésznek lenni is rossz
Bolgár György interjúja Bátyai Edinával



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!