A stabil rendszer és a bizonytalan trombita
- Részletek
- Fazekas Csaba
- 2012. december 17. hétfő, 04:18
„Egész Magyarország érzi, hogy szükség van a teljes átalakulásra, így az ahhoz szükséges társadalmi nyugalom fennmaradt, nincsenek az országban nagy kormányellenes megmozdulások és sztrájkok” – jelentette ki Orbán Viktor november 26-án Szlovéniában. Alig két héttel e kormányfői kinyilatkoztatás után elég lenne kommentárnak egy hatalmas „smiley”, hiszen napokig tartottak és egyelőre nagyon is elszántnak tűnnek a diákok utcai demonstrációi. Orbán cinikus magabiztossága sokkal inkább ijesztő, mint vicces, hiszen látványosan megerősíti az eddig is sejtett tényt, nevezetesen azt, hogy a rendszerteremtő miniszterelnöknek egyre kevesebb pontos ismerete van arról az országról, amelyet irányít. Azt hiszi, hogy a társadalom – amúgy: viszonylagos – némasága a vele való maradéktalan egyetértést, egy ország teljes lojalitását takarja, az egyet nem értés pedig marginális, az ellenzék pártjaiban, európai intézményekben és a sajtóban tetten érhető kukacoskodás csupán.
Ez már bizony jellegzetesen pártállami típusú reakció, amely értetlenül tekint a „népre”, amely hálátlan, úgymond nem képes megérteni, mennyit fáradozik érte a vezér által megtestesített politikai rendszer, amely a „valódi” boldogságát garantálja. De még inkább pártállami felhangjai vannak az egész felsőoktatási keretszám-történet kormányzati kezelésének. Világért sem szeretném Hoffmann Rózsa védőjének szerepét játszani, de látva, hallgatva a diákmegmozdulásokról szóló tudósításokat, már-már kezdem megsajnálni. A sokat megélt Hoffmann távozását követelő diákrigmusok nyomán ugyanis meg kell jegyezni, hogy Hoffmannak bizonyosan nem sok köze volt a keretszámok brutális lefaragásában és a diákhitel-konstrukcióban testet öltő reformhoz, de nemcsak neki, hanem még az elvben illetékes minisztériumnak sem. (Elképzelhető, hogy a feszültség-levezető személycserének is ő lesz az áldozata.) Az egész szisztéma – mint lényegében mostanában minden, Magyarország-átalakító reform – alapötlete és konstrukciója Orbán Viktor fejében fogalmazódott meg. Erre utal, hogy a keretszám-megállapítás már tavaly is az ő felségjoga volt, az idén is kiszivárgott ilyen hír (lásd a Népszabadságban: „munkatársunknak kormányközeli források megerősítették, hogy ’minden a miniszterelnök elképzelése szerint történik’, Matolcsy György minisztériuma csak a kalkulációt végzi” – tehát még csak nem is az EMMI!), de különben az „önfenntartó felsőoktatás” Fideszben kívánatos vízióját is a miniszterelnök fogalmazta meg először. Szóval a nagy hatalmú kormányfő kitalál valami hajmeresztően újat (persze felrúgva minden előzményt, meg sem kérdezve sem az érintetteket, sem közvetlen munkatársait, nem is ismerve az „egyeztetés” szó jelentését), az apparátusnak pedig annyi a dolga, hogy formába öntve végrehajtsa. Így volt ez az alaptörvénynél, a választási regisztrációnál stb., és most is hasonló történt: a kormányszóvivő december elején mint döntést jelentette be a keretszám-faragást, mire a diákok fellázadtak, az apparátus pedig napokig kóválygott, mint Ádám anyák napján. Orbán ugyanis csak a célt jelölte meg, az oda vezető utat és annak kommunikációját illetően pedig egyre nyilvánvalóbbá vált az ő elbizonytalanodása ugyanúgy, mint az, hogy a pontos irányvonal kijelölését tőle várják. Talán nem is kell ennél jobb bizonyíték arra, hogy Orbán-rendszerben élünk. (Lehet, „kereszténységüknek” jobban kellene testet öltenie bizonyos bibliai mondások megfontolásában, például: „Mert ha a trombita bizonytalan zengést tészen, kicsoda készül a harcra?” – 1Kor. 14,8.)
Az államtitkár, a kormányszóvivő, Balog Zoltán miniszter napokig próbálta ellőni a bizonytalan iránymutatás hézagaiban megmaradt lőszertartalékot, például egyre szánalmasabban hangoztatták, hogy „ez nem tandíj”, hogy ez a Fidesz ugyanaz, mint a 2008-as népszavazás kezdeményezője, megpróbáltak éket verni a diák- és szakmai szervezetek közé, még olyan borzasztó elemeket is bevetve, mint a hallgatói vezetőkről gyűjtött adatok felhasználásával kísérlet a lejáratásukra. (Ez utóbbiról csak annyit, hogy egyrészt korábban sosem zavarta a Fideszt, hogy melyik hallgató mióta jár egyetemre, hogy mekkora a befolyásuk az intézményekben, hogy milyen mértékben szolgáltatták a diákszervezetek a jobboldal politikusutánpótlás-nevelését stb. Másrészt most egyszerűen más a téma: a HÖOK, illetve más diákszervezetek pontosan azt tették és teszik, ami a dolguk. Ennyi. A többi most éppen nem aktuális.)
A történet azért tanulságos, mert a pökhendi magabiztosságból fakadt botrányból a Fidesz aligha fog tudni jól kijönni. Lehet persze népszerűtlen és pótolható figurákat meneszteni, keretszámon kozmetikázni, nemzeti konzultációt mímelni, minden eddiginél világosabbá vált, hogy a 2008-as tandíjellenes kampány (ahogy lényegében a Fidesz egész ellenzéki politizálása) elsősorban a hatalom megszerzésének eszköze volt. Mondhatnánk, semmit nem felejtettek és semmit nem tanultak, s ez derült ki újra. Elbizakodottá tette Orbánt és híveit, hogy tényleg nem kísérték akkora tiltakozások a munkavállalói jogok szűkítését, az adóemeléseket, a magánnyugdíjak elorzását, a demokratikus jogállam leépítését, a hektikus kül- és gazdaságpolitikát stb., mint most a sajátos tandíj-bevezetést. (Sőt a kormánypárti békemenetelések teljesen el is altathatták megmaradt józanságukat.) Pedig tudhatnák, hogy előbb-utóbb mindig akad egy ügy, amelyik kicsapja a biztosítékot, s akár sokszorosan túlnőhet önmaga jelentőségén. De amíg Magyarország politikai rendszere úgy működik, hogy elsősorban Orbán Viktor ötleteit hajtja végre, az ő személyes érdeklődése határozza meg az egész országot, addig ez a veszély meg is fog maradni. Ilyenkor egy autokratikus vezető általában nem szokott meghátrálni vagy rendszerét újragondolni, hanem inkább az erősödik meg benne, hogy a hálátlan nép mennyire nem érti, mindez „érte van és nem ellene”, továbbá meggyőződik arról, hogy az „irány jó, csak erélyesebben kell végrehajtani”.
Optimisták mégis aligha lehetünk. Orbán ugyanis mindent el fog követni, hogy semmilyen társadalmi feszültség ne veszélyeztesse 2014-es választási sikerét. A konkrét esetben pedig az a szomorú konklúzióm, hogy akármennyit kozmetikáznak a „tízezres” keretszámon, akármilyen új kommunikációs elemekkel, látszat- vagy tényleges egyeztetési szándékkal állnak elő, a felsőoktatás orbáni reformjának szándéka nem fog változni. Márpedig ez a legnagyobb baj: 2012 decemberét követően alighanem még tovább fogunk távolodni egy valóban versenyképes, a diákok és szüleik teherbíró képességét, az egyetemi-főiskolai intézményrendszert, a társadalom széles rétegeinek tanulás iránti igényeit stb. összehangolni akaró felsőoktatási rendszer kialakítása és működtetése irányába. Egyszer talán majd erről is lesz szó. Jó lenne megélni.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
