Bolgár György interjúi a Galamusban - 2012. december 6.

• Nyomtatás

Részletek

2012. december 08. szombat, 03:09

Megbeszéljük

Bolgár György kérdései 2012. december 6-ai műsorban

Mai műsorunkban megbeszéljük, hogy az egyetemi hallgatók népszavazást kezdeményeznek a tandíjmentes felsőoktatási helyek számának drasztikus csökkentése miatt. Ez a döntés szerintük a tandíjas oktatás gyakorlati bevezetését jelenti. Vajon lesz valami a népszavazásból? Vagy népszavazást nálunk csak a Fidesz szervezhet?

Másik témánk, hogy a kormány döntése értelmében januártól 10 százalékkal csökkentik a lakossági gáz- és villamosenergia árát. Orbán Viktor még tegnap utasította kormányát, hogy vizsgálja meg a rezsiköltség csökkentés lehetőségeit, és mára ez meg is történt. Ez valami csoda? Vagy, ahogy a szakértők figyelmeztetnek, néhány év múlva Magyarország sötét folt lesz a kivilágított Európa energia térképén?

Mit gondolnak aztán arról, hogy Bajnai Gordon az Együtt-2014 Mozgalom egyik vezetője volt miniszterelnök volt videoüzenetben utasította vissza az ellene indított lejárató kampányt, amelynek költségeit legalább 150 millió forintra becsülte. Fel kell venni a kesztyűt mégpedig azonnal?

Mi a véleményük továbbá arról, hogy egy amerikai magyar történész, Balogh S. Éva szerint Rogán Antal hétvégi beszéde a náciellenes budapesti demonstráción tartalmazott, azaz nem tartalmazott néhány érdekes momentumot. A Fidesz frakcióvezetője például nem említette egyszer sem a Jobbikot, nem említette egyszer sem a zsidókat, nem említette egyszer sem a holokausztot. Auschwitz-Birkenau mellett viszont rögtön megemlítette Butovót. A Sztálini gyilkosságok egyik helyszínét. Ennyire gondosan ki volt tervelve minden szó? Hinnék?

Mit szólnak ezenkívül ahhoz, hogy a Népszabadság információi szerint bírói körökben komoly megütközést, sőt felháborodást keltett, hogy a médiatanács elnöke a közelmúltban keményen bírálta a Fővárosi Ítélőtábla munkáját és a Legfőbb Ügyészséghez fordult a Klubrádióval kapcsolatos ítéletek ügyében. Vajon mi van akkor, ha a bíróság felháborodik?

És végül beszéljük meg, hogy a miniszterelnök ma este Portugáliában megnézi a Videoton Európa Liga meccsét a Sporting Lisszabon ellen. Sajtófőnöke szerint Orbán Viktor csak a meccsre utazott Portugáliába, mégpedig saját költségére. Mert vannak mindenné fontosabb dolgok?

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!

A felsőoktatás lepusztításáról, Orbán hazugságairól, a Jobbik betiltásáról
Gyurcsány Ferenc a Demokratikus Koalíció elnöke

Bolgár György: - Ön ma a felsőoktatás durva átalakításáról tartott sajtótájékoztatót, és meglehetősen keresetlen szavakkal kettős gyilkossághoz hasonlította a felsőoktatási ingyenes, vagyis államilag támogatott helyek számának drasztikus csökkentését. Nem azt kérdezem meg, hogy miért, hanem inkább azt, hogyan tudná összehasonlítani azt a felsőoktatási átalakítási tervet, amit annak idején a Fidesz népszavazással támadott meg, és amit az Önök kormánya szeretett volna bevezetni, illetve ezt a mostani természetesen fű alattit, és egyik napról a másikra, ráadásul azzal a hamis álcázással bevezetett intézkedéssorozatot, hogy hát itt tandíj nincsen természetesen. Csak diákhitel van. Tehát hogy hasonlítható össze a két kormány felsőoktatási politikája és tandíjpolitikája?

Gyurcsány Ferenc: - Hát a legfontosabb elvi különbség, hogy azt a szamárságot és hazugságot, hogy a felsőoktatásnak önfinanszírozónak kell lenni, amit a miniszterelnök úr képvisel, hát ezt mi nyilvánvalóan nem képviseltük. De azt gondoltuk és azt gondoljuk ma is, hogy a felsőoktatás a tudásjavakhoz való hozzáférés, alapvetően egy demokratikus alapjog, azt elsősorban a költségvetésből kell finanszírozni. Elég sokkal több pénzből, majd mondok számokat később. És ehhez kell egy viszonylag szerény hozzájárulást adni valamennyi hallgatónak minden szakon, minden karon. Ami pénz ott van a felsőoktatásban és amelynek a feléből kötelező tanulmányi szociális ösztöndíjat adni, hogy a legnehezebb helyzetben lévők és a legtehetségesebbek a tandíjnál nagyobb ösztöndíjat kapjanak. Ez az alap helyzet. Mi a felsőoktatást demokratizáltuk, egy méltányos, szociálisan igazságos, de alapvetően teljesítményt premizáló rendszert vezettünk be. Őszintén beszéltünk arról, hogy miért van szükség erre. Itt meg hazugság hazugságot követ. Hát amikor azt mondják, hogy nincsen tandíj – hanem mi is van? diákhitel –, akkor az embernek tényleg felforrhatna az agyvize, ha nem szokott volna hozzá mindahhoz, amit az Orbán-kormány csinál. Valakinek ma azt mondtam, hogy ez olyan, mint amikor valaki mosógépet akar venni, ehhez áruvásárlási hitelt vesz fel, és azzal nyugtatgatná magát, hogy nincs is ára a mosógépnek, hiszen hitelből finanszírozza. Aki ezt elhiszi, annak olyan hívőnek kell lennie, hogy ilyen talán nincs is.

– Ez ráadásul még nem is a vége a dolognak, hiszen ha a miniszterelnök szavainak hinni lehet, ilyen dolgokban ráadásul lehet hinni, akkor ő ahhoz ragaszkodna, hogy nemcsak hogy 10,5 ezerre csökkentsék az államilag támogatott helyek számát, hanem szüntessék meg őket teljesen. Vagyis 2013-tól lehet hogy nem, de 2014-től már egyetlenegy ingyenes hely sem maradna a felsőoktatásban, mert ő valóban úgy képzeli el, hogy magát tartja fenn a felsőoktatás, illetve a diákok tartsák fenn a felsőoktatást. Akkor pedig a helyzet még tragikusabbá válik.

– Ugye ez a mostani visszavágás a tavalyihoz képest is jelentős. Tavaly még 30 ezer államilag finanszírozott hely volt, most már ennek csak a harmada van, és legyen nagyon világos: emögött az intézkedés mögött egy olyan társadalmi víziója van a kormánynak, hogy aki takarítónő, annak a gyereke maradjon takarítónő, a doktor urak gyereke pedig lehessen doktor úr, zárjuk ki a versenyt a mai társadalmi gazdasági elit családjainak gyerekeivel szemben. Aki ott kihívó lehetne, azokat olyan helyzetbe kell hozni, hogy ne juthassanak be a felsőoktatásba. Ez a legmélyebb, Európában már régóta nem létező konzervativizmus. Azt mondanám régi szöveggel, ez maga a legdisznóbb osztályönzés abban az értelemben, hogy egy szűk társadalmi csoportnak, osztálynak tartja fenn a tanulás lehetőségét. És valóban nincsen vége, lesz ennél rosszabb.

– Mivel magyarázza azt, hogy az Ön kormányzása alatt a Fidesznek sikerült a fél társadalmat vagy a háromnegyed társadalmat az Önök kormánya ellen fordítani, és ebbe beleérthető az egyetemi ifjúság is, mert annak idején azonnal és nagyon nagy hangon és nagy szervezettséggel fordultak a tandíj bevezetés ellen azok is akiket ez közvetlenül nem érintett. Most pedig, hát ha nincs is teljes csend, mert mintha a Hallgatói Önkormányzat felébredt volna és most népszavazást kezdeményez, de a legutóbbi pillanatokig, márpedig ugye tavaly is vagy ebben a tanévben is már jelentős állami támogatottságú helycsökkentés zajlott le, nem volt igazán tiltakozás. Se társadalmi, se politikai, se hallgatói, se az érintettek körében. Nem volt lényegében semmi. Mi a különbség? Mi a helyzetbeli különbség ami ezt indokolná?

– Hát anélkül, hogy belemennénk szociológiai-politikai elemzésbe, azt gondolom, hogy az a kérdés, ki az, mi az a politikai erő, amely a tagolatlan társadalmi sokaságot képes megszervezni, ellenállásra buzdítani. Szemmel láthatólag a mai ellenzék, beleértve magunkat, a Demokratikus Koalíciót, erre nem vagy csak közepesen vagyunk képesek. A Fidesz lényegesen jobban szervezett képviselet volt a politika közvetlen és közvetett világában. A Hallgatói Önkormányzatok jelentős részére jelentős politikai befolyást gyakorolt. Hozzáteszem, gyaníthatóan az országos vezetésében ma is nagyon sok inkább jobboldali hallgató vagy volt hallgató van, mint akik a baloldallal szimpatizálnak. Van és volt egy kőkemény politikai küzdelem, amelyben mi vereséget szenvedtünk vagy jelentős részben elveszítette a baloldal a társadalmi szervezőképességét, mert hogy elveszítette gyökereinek egy jó részét. Ez nem túl hízelgő ránk nézve. De ez a helyzet.

– Nem igazán a tények számítanak, hanem valamiféle politikai harc vagy politikai manipuláció, vagy a politikai harcnak a leképeződése a társadalomban és a politikai szervezőképesség? Ez az igazi magyarázat, nem pedig az, hogy most akkor tandíj van vagy nincs tandíj, ez vagy mindenkire érvényes, mindenki fizet, vagy mégsem?

– Nagyon, nagyon bonyolultak lettek a közviszonyok. A választók többsége nem közvetlenül alkot ítéletet arról, hogy mi történik Magyarországon vagy a világban, hanem közvetítőkön keresztül érti meg a világot. Ilyen közvetítő a média. Mára nyilvánvalóan a média nagyobb része jobboldali befolyás alatt áll. Ilyen közvetítők a társadalmi politikai szervezetek, amely világban a jobboldal megint jelentős befolyással rendelkezik. Az egyházaktól a majdnem vagy álcivil szervezetekig. Ezek a szervezetek és ez a nyilvánosságszerkezet pedig ma nem szervezi az ellenállást, hanem inkább nyugtatja, magyarázza, elfedi az igazságot. Nem tudom ezt pontosabban megfogalmazni, de ez a helyzet. Ezzel kell nekünk szembenézni. Hihetetlen mennyiségű aprómunkát el kell végezni. Nekünk, a Fidesz társadalmi politikai ellenzéknek, a Demokratikus Koalíciónak, a Magyar Szocialista Pártnak újra kell sok mindent terveznünk, azt gondolom.

– Itt van ez a kormányzati intézkedés, a legfrissebb, hogy 10 százalékkal csökkentik jövőre a lakossági gáz- és villamosenergia árakat. Hát ennél népszerűbb intézkedés valószínűleg kevés volt az elmúlt két és fél évben, és talán kevés is lesz még a hátralévő másfélben. De valami nekem ebben nem tetszik. Vajon a demokratikus ellenzék egyik vezetőjének tetszik-e ez, hiszen elvileg tetszhetne, mindenkit kedvezően fog érinteni?

– Ez nagyjából az én tudásom szerint egy közel 100 milliárdos tehercsökkentés lehet, ami brutálisan nagy szám, tegyük hozzá. Igen ám, de ha a lakossági energiaárak csökkennek, akkor ki fogja megfizetni az árat? Hát nem akarok zsákbamacskát árulni, nyilvánvalóan a nagyfogyasztók, elsősorban a magyar ipar és az a magyar gazdaság, amely magyar gazdaság most már harmadik negyedéve recesszióban van, és a gazdaságkutató, a Vértes-féle intézet most már jövő évre is recessziót mond. Ez a magyar gazdaság és magyar ipar ezt az áremelést, ami ebből meg fog valósulni, hát nagyon nehezen vagy egyáltalán nem is éri el. Tegyük hozzá, ma Magyarországon egyébként is magasabb az energiaköltség a gazdaság számára, az ipar számára, mint a környező országokban, a versenytárs német vagy szlovén gazdaságban. Ez tovább fogja mélyíteni a recessziót, amit Orbán csinál. Csak Mellár Tamásra tudok hivatkozni, ez maga a totális zsákutcába való menetelés. Annak érdekében, hogy egy kevés jó pontot szerezzen magának, végletesen és véglegesen tönkre fogja tenni a magyar gazdaságot. Olyan recesszióba fogunk süllyedni, amiből nem lesz kormány, amely egyhamar kihoz bennünket. Előre gondban vagyok, mint aki abban reménykedik, hogy kormányváltás lesz 14-ben, hogy a csudában lehet majd megmozdítani ebből a nagyon mély recesszióból a magyar gazdaságot.

– De azt jelenti ez a mostani intézkedés, hogy Orbán Viktor elkezdte a választási kampányt? Hát egy ilye intézkedést mondjuk 2014 januárjában lett volna logikus meghozni. Nem másfél évvel a választások előtt. Vagy lehet, hogy előbbre jön a választás?

– Ezzel csak félig értek egyet, de nem szeretnék Önnel vitatkozni. Orbán egész gazdaságpolitikája a kezdetektől arra irányul, hogy hazug módon próbálja meg mentesíteni a lakosságot a közvetlen terhek egy részétől, és ezeket a terheket, miután nem megúszhatók, ezért folyamatosan a magyar gazdaságra, hol a távközlési szektorra, hol a bankszektorra, hol a nagykereskedőkre, hol másokra terheli. Most az energiaszektorra fogja terhelni.

– És azok persze aztán más módokon visszaterhelik a lakosságra, mint látjuk ezt nap mint nap.

– Így bizony. De ugye nagyon nehéz kiadni a pénztárcából akár 300 forintot, és nem véletlenül a 300 forintot mondom, de nem annyira szemmel látható, ha ehelyett mondjuk másfél százalékkal magasabb az infláció vagy felemelik a munkavállalók társadalombiztosítási hozzájárulását. Akkor nincsen meg az a fizikai érzés, hogy kiadtam pénzt, mert csak rontják a forint értékét, illetve burkoltan adót emelnek, azaz keveset pénzt fogok eleve megkapni, de hát ki a csuda veszi észre, hogy 72 ezer forintot vagy 71 100 forintot kaptam a hónap végén. Ekkora fluktuációs különbség van a havi bérek között. Nem szeretném Rodolfót idézni, mert Rodolfo egy végtelenül tisztességes ember volt, én nagyon szerettem gyerekkoromban, de ő ugye mindig azt mondta, hogy csalok, csak a kezemet figyeljék. Valami hasonló szövege volt Rodolfónak. Orbán is csal, de nem ismeri be, hogy csal, de azért mi csak figyeljük, ne csak a kezét és ne csak azt, amit mond, hanem azt is, mi annak a következménye.

– Végül még egy dolgot szeretnék kérdezni, ez a Jobbik betiltására tett DK-javaslat. Nem mintha úgy gondolnám, hogy ebből valóság lesz, de tegyük fel, játsszunk el a gondolattal, volna ennek értelme? Hiszen ha a Jobbikot valamiért be lehetne tiltani, akkor újjáalakulhatna egy még jobbik. És semmi nem akadályozná meg, hogy ugyanezek az emberek egy másik tömörülésben másnap jelentkezzenek, és nagyjából ugyanazt csinálják vagy lehet, hogy egy kicsit óvatosabban ugyanazt csinálják, mint eddig.

– A tartományi miniszterelnökök Németországban éppen ma tanácskoznak arról, hogy a német szélsőjobboldal legnagyobb pártjának betiltását kezdeményezik-e, vagy sem. Csak azért mondom ezt el elöljáróban, mert ez nem a nyugati demokratikus gondolkodástól eleve idegen felvetés, amikor náci párt alakul meg egy alkotmányos demokráciában. Azzal szemben fellépünk. Tamás Gáspár Miklóssal értek egyet, aki ha jól emlékszem, vagy ma vagy tegnap nyilatkozta azt, hogy be sem lett volna szabad jegyezni a Jobbikot annak idején, hiszen teljesen világos volt, hogy itt egy újnáci tömörülésről van szó. És ha már az egyesülést egyébként nem lehet megakadályozni, még mindig sokkal jobb, ha nem a közhatalom közvetlen részvételért küzdő és a parlamentben ott ülő pártban van helye az újnáci eszmék képviselőjének, hanem egy ennél társadalmilag sokkal kevésbé veszélyes egyesületben, körben, egyletben. De igen, ez egy folyamatos küzdelem lesz, amit elsősorban politikai eszközökkel kell megvívni, de van olyan pillanat, szerintünk ez eljött, amikor jogi eszközökkel is fel kell lépni. És hadd mondjam, hogy ha Matolcsy miniszter szemüvegét bele lehet foglalni az alkotmányba, mert lassan már ott tartunk, akkor ez a kormány, ahol nem úgy látja, hogy a 47-es párizsi békeszerződés előírásait ki lehet kényszeríteni a belső jog által, akkor megtehet-e annyit a magyar demokráciáért, az alkotmányosságért, hogy hozzáigazítja a magyar belső jogot, miközben azt hiszem, hogy a mai szabályok szerint is megtehetné ezt a magyar bíróság.

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!

Az MMA és a Műcsarnok
Fehér László, Kossuth-díjas festőművész

Bolgár György: - Ön tagja a Magyar Művészeti Akadémiának. Márpedig ez az Akadémia az elmúlt napokban a közéleti viták és konfliktusok előterébe került. Fekete György, az Akadémia elnöke tett néhány nyilatkozatot, amely felborzolta a kedélyeket. Gondoltam, hogy megkérdezek valakit, aki minden oldal számára elfogadható, nagyra tartott művész, és egyben tagja az Akadémiának. Kezdjük talán azzal, ami valószínűleg a közönség számára is ismert az elmúlt napokból, Fekete György nyilatkozatával, amely a Magyar Demokrata című hetilapban jelent meg. Ott felsorolja, hogy milyen kritériumok alapján lehet valaki tagja az Akadémiának. Gondolom az első nyilvánvaló – ő is elsőként említi –, hogy valaki elismert művész legyen. Ez igaz is, ha végignézzük a tagok sorát, akkor festőktől építészeken át, írók, színészek, kiváló művészek vannak jelen a Művészeti Akadémia tagjai közt, amely, tegyük hozzá, hogy most már az Alaptörvényben is nevesített Akadémia és köztestület. Létezett egy másik is, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia. Ebből a szempontból viszont valamiféle megosztottságot is jelez, hogy létezik egy Makovecz és Fekete György által fémjelzett Magyar Művészeti Akadémia és a Tudományos Akadémia alá tartozó Irodalmi és Művészeti Akadémia. De maradjunk a kritériumoknál. Az első, hogy elismert művész legyen. A második alapszempont viszont – Fekete György szerint – az átlagon felüli közéleti tevékenység. Ezen már egy kicsit elgondolkoznék, bár ebben még semmi kirekesztés nincs, viszont úgy gondolom, hogy egy művész attól még lehet kiváló és akadémiai tag is, hogy a közélettel nem foglalkozik. Mit gondol erről?

Fehér László: - A művész feladata, hogy nagyszerű műveket hozzon létre. Természetesen az emberek nem egyformák. Vannak, akik állandóan szeretnek nyüzsögni, bent lenni a közéletben, és ezt nagyon sok esetben – nem akarok most példákat mondani – az életmű sínyli meg. Mindenki csak nagy közéleti embernek ismeri, viszont a munkássága azért egy kicsit hátrébb szorul.

- Meg különböző típusúak a művészek. Van, aki akar a közéletben jelen lenni, van aki nem.

- Igen, és van az a művész, aki óriási műveket hoz létre, nagyon ismert a világban, de hallgatagon visszavonul és dolgozik, dolgozik, dolgozik. Ezek különböző helyzetek, ezt nem lehet egy kaptafára húzni, hogy most kimondottan csak egy-egy kritérium legyen. Szerintem a kritérium az, hogy egy nagyon magas, európai, világszínvonalú művészetet kell létrehozni vagy olyan munkákat kell bemutatni, amelyek mindenhol jelentősek a világban.

- Ez a második kritérium már némileg vitatható, ámde jött egy harmadik szempont is a nyilatkozatban, a nyílt és megvallott nemzeti elkötelezettség. Most nagyon sarkos leszek – mondta Fekete György –, az, aki kívülről gyalázza Magyarországot, valószínűleg nem lesz az Akadémia tagja, művészi kvalitásai ellenére sem.

- Ez engem is nagyon mellbe vágott, és itt ki kell emelni Konrád György nevét.

- Meg is említette ebben az interjúban.

- Én Konrád Györgyöt nagyon szeretem, nagyon jó barátságban vagyok vele. A Kerti mulatság című könyvén az én képem díszíti a borítót, ami egy finn kiadás, ráadásul külföldiek kérték. Én a magyar irodalom egyik nagy alakjának tartom. Viszont ettől a kijelentéstől teljesen elhatárolódom.

- Ráadásul nem Magyarországot gyalázzák ezek a bizonyos művészek, akár Konrádot nevezzük meg név szerint, akár másokat, akikre esetleg gondolhatnának. Sohasem, egyikük se Magyarországot gyalázta, hanem bizonyos viszonyokat, bizonyos embereket vagy bizonyos politikai irányt. De ez nem Magyarország.

- Örülök, hogy ezeknek az embereknek a kortársa lehetek, és magaménak tudhatom a barátságukat, mint például Spiró Györgyét, Esterházy Péterét, sorolhatnám a legnagyobb magyar írókat. Most voltam Nádas Péter hetvenéves születésnapi ünnepségén, felemelő, fantasztikus volt. És ahogy ott ültem, hallgattam, azt kellett megállapítanom, hogy a világirodalom talán legnagyobb, most, ebben a pillanatban élő alakja ő. A hihetetlenül tiszta emberi tartása, és az a hatalmas életmű, amit létrehozott, ez ma – azt hiszem – a magyar nemzet egyik nagy produkciója.

- Az ilyen fajta művészeti testületek – most már köztestület – értelme nyilván az volna, hogy a művészeket egy körbe összehozza, a szavukat adott esetben felerősítse, ha kell, akkor meg is szólaljanak bizonyos fontos ügyekben. A belső ügyeiket legyen hol elintézniük, és biztos vannak problémáik, amiken segíteni tudnak éppen a legismertebb, legnagyobbra tartott művészek. De amikor valamiféle pillanatnyi politikai érdek és szempont szerint kezd el egy ilyen testület működni, akkor ez valószínűleg belső konfliktusokat is okoz. Akár most a Művészeti Akadémián belül is. Azt hallottam, hogy nem mindenki ért egyet például ezekkel a megnyilatkozásokkal.

- Természetesen. Ezt egy személyben mondja az elnök. Velünk nem egyeztetett, nem is kell nyilvánvalóan, szuverén, önálló, független ember mindenki. Egyébként ez az Akadémiával is abszolút elismert helyzet, hiszen amikor tíz évvel ezelőtt engem Mezei Gábor megkeresett, nekem nem volt semmiféle ambícióm arra, hogy valamelyik Akadémiának is a tagja legyek.

- Tíz évvel ezelőtt lett a tagja?

- Igen, tíz évvel ezelőtt. Soha, gondolatban sem merült fel bennem, ő keresett fel. Tudni kell róla, hogy az édesapja az Európai Iskola nagy szellemi kitalálója, támasza és zászlóvivője. Ebbe a csapatba tartozott Vajda Lajos, Anna Margit, Ámos Imre és a tényleg Scheiber Hugó, Korniss Dezső.

- Bálint Endre.

- Bálint Endre. Fantasztikus nagy nevek gyűltek náluk össze. Például Scheiber Hugó rendszeresen ott lakott náluk, és lerajzolta az egész családot. Szerette a képeimet, ezért az ő gyűjteményéből az én képeimre cseréltük párat, így elindult nekem is egy kis gyűjteményem, így lett Vajda Lajosom. Ő keresett fel – egy nagyon európai gondolkodású ember –, hogy mindenféleképpen szeretnék, hogy bemenjek az Akadémiára. Kérdeztem, miért, hiszen tudjátok, hogy én egy abszolút szabad, független gondolkodó vagyok, soha semmiféle típusú elkötelezettségem nincs semmilyen irányba, mindig a művészetet és a szabadságot képviselem. A hetvenes években ennek meg is volt az eredménye.

- Meg végképp nem az akadémikus festészetet, ugye?

- Meg a nyolcvanas években is megvolt az eredménye. Sok-sok olyan dolog történt velem, amelyek mindig megerősítettek abban, hogy örökké önálló és szabad legyek. Erre azt válaszolta, hogy a képességeid arra predesztinálnak, hogy itt legyél az Akadémián, hiszen hosszabb távú terv, hogy a két Akadémia egyesüljön, mert áldatlan állapot, hogy a magyar szellemi élet jelentős emberei szétszakítva, külön vannak, és ha egyszerre együtt meg lehetne mozdulni, akkor viszont lehetne egy akadémiai státuszt is kiépíteni, azután pedig egy nagyon komoly, európai szintű munka indulhatna el. Erre azt mondtam, hogy ez így mind rendben van, különösebben nem mondtam se igent, se nemet, és akkor egyszer csak jött a meghívó, hogy szeretettel értesítünk, hogy meghívunk az Akadémia tagjai közé és gyere, vedd át az oklevelet. Elmentem erre az ünnepségre és azt mondhatom, hogy hihetetlen szeretettel fogadtak.

- Azóta milyen tevékenység folyt ezen az Akadémián? Tehát mi az, amibe például bevonták Fehér Lászlót?

- Rengeteg mindenbe. Voltak közös kiállítások a Széchenyi Akadémiával.

- Az legalább valami, ez egy normális dolog.

- Igen és különböző költészeti estek is voltak. Például Kányádi Sándor, Sanyi bácsi szenzációs nagy estjei, Erdélyi Zsuzsa néprajzkutató előadása és sorolhatnám, mert tényleg nagyon nagy nevek vannak itt az Akadémián. Amikor ott voltam, politikai kérdések soha nem merültek fel. Mindig művészeti történetekről, anekdotákról vagy épp egy művészeti előadásról, élménybeszámolókról volt szó.

- Tehát ez akár jó is lehetne.

- Elvileg igen.

- Ugye a Művészeti Akadémia megkapta a Műcsarnokot meg a Pesti Vigadót is. Ebből aztán azonnal kirobbant egy személyi konfliktus, aminek azonban az alapja egy koncepcionális különbség. Ön szerint mennyire helyes döntés ez és mennyire várható valamiféle jó vagy előrelépést mutató kezdeményezés a Művészeti Akadémiától?

- Erről én is csak a sajtóból értesültem, mert az utolsó szakosztályi ülésen erről konkrétum még nem volt, egyeztetés ebben nem volt tulajdonképpen, senki nem beszélt arról velünk, hogy mi a véleményünk a Műcsarnok hozzánk kerüléséről. Nagyon jó lett volna, ha ebben tudtunk volna állást foglalni.

- Mi lett volna az Ön véleménye?

- Az, hogy nem szerencsés. Egy ilyen nagyszerű épületnek, mint a Vigadó, lesz egy nagy kiállítóterme, ez egy óriási dolog. De ha megnézzük például Németországtól kezdve különböző művészeti akadémiákig, hogyan működnek, akkor elképzelhetetlen, hogy Németországban mondjuk egy Kunsthallét hozzácsatolnának bármihez is, hiszen az egy önálló, szuverén intézmény, természetesen állami finanszírozással. Az ottani igazgató is mindig egy szuverén ember, a döntésébe nem szólnak bele, nem határozzák meg. Nyilván azért került oda, mert megpályázta, és őt választották erre a posztra. Akkor mindenesetre az a szabadság és az a koncepció, amit ő elképzel, annak világra kell jönnie.

- Hadd legyek egy kicsit naiv vagy álnaiv, vagy talán olyan, amilyen általában a közönség lehet. Miért baj az, ha egy művészekből álló testület tulajdonában van egy ilyen nagy és fontos intézmény, és ők döntik el, hogy akkor ki állíthasson ki és micsodát?

- Az európai tapasztalat nem ez. Egy kicsit ezzel a helyzettel úgy érzem, hogy visszaugrom a fiatalságomba, amikor állami döntésekkel és belső ellenőrzéssel dőlt el, hogy mit állították ki. Egy zseniális, kiváló igazgató volt a Műcsarnok élén, Méray Katalin, aki úgy tudott kompromisszumokba belemenni, úgy tudott évenként egy-egy szalonkiállítást megcsinálni, hogy fantasztikus, nívós volt, és nem csorbult a Műcsarnok egész évi programja. Mégis iszonyatos harc volt akkor is a Műcsarnok ellen. Amióta én a pályán vagyok – most már közel negyven éve – ez mindig központi kérdés volt, mert mindenki a Műcsarnokot akarta, ami döbbenetes. Mindig értetlenkedve álltam ott, mindenki ott akart kiállítani. Nyilván azért, mert ez az egy ilyen reprezentatív intézményünk van, ahol a kortárs magyar modern művészet meg tud szólalni. Ha szintén külföldre megyünk ki – én csak Németországot mondom, mert a fiam ott tanult és elég sok múzeumba voltunk – szinte minden városban van egy Kunsthalle. Ott nem az a kérdés, hogy most bejusson a művész Kunsthalléba vagy ne. Ez nem lehet központi, pláne politikai kérdés, hogy most ott mi történik.

- De nálunk egy nagyváros van, Németországban sok nagyváros, ez is egy különbség. Itt mindenki a budapesti Műcsarnokba akar bejutni. Ha ez hirtelen valamilyen ideológiai elhatározásból vagy ideológiai szempontok szerint lesz irányítva, és annak megfelelően válogatják a művészeket, akkor érthető, hogy a művészek jelentős része elborzad.

- Számtalan ilyen megkeresés jött hozzám, mintha én találtam volna ki ezt a koncepciót.

- Igen? Ez jó.

- Ne haragudjon meg senki, de most őszintén megmondom, hogy ehhez a koncepcióhoz nekem semmi, de semmi közöm, úgyhogy most ettől a pillanattól kezdve ettől elhatárolódok. Ne küldjék ezt a több ezer levelet hozzám, mintha én találtam volna ki ezt. Teljes mértékig elhatárolódok ettől a helyzettől, mert most már azt lehet mondani, napok óta, reggeltől estig csörög a telefonom, már odáig jutott az egész, hogy a családomat kikezdték, a fiamat állandóan támadják.

- Komolyan?

- Mindenkit támadnak.

- Ez ekkora indulatokat vált ki?

- Igen. Én csak egy egyszerű tag voltam, ráadásul nem is vezetőségi tag, és én is a sajtóból tudtam meg, hogy a Műcsarnokkal van egy ilyen dolog.

- Csinálni lehet-e valamit? Ön is a Magyar Művészeti Akadémiának az egyik legnevesebb képzőművész tagja, de vannak mások is, mondjuk például Bukta Imre, akinek éppen most van kiállítása a Műcsarnokban.

- Vele beszéltem. Ő is nagyon kínosan érzi magát, ahogy még jó páran a vezető művészek közül, mert ugyanezeken a támadásokon mennek keresztül, mint én.

- Nem lehet rajta változtatni valamit? Nem tudnak valamit csinálni az Akadémián belül, hogy mégse így legyen? Lehet, hogy az elnök így képzeli, de talán változtatnia kéne.

- Az Akadémiának kétszázötven tagja van, itt a tagság ebben a döntő, akik ebben a kérdésben más véleményen lennénk, azok vagyunk négyen-öten.

- Igen? Ilyen kevesen?

- Igen. Nyilván, mert nagyon sok művész nem jutott be az évtizedek alatt a Műcsarnokba. Mindenkinek nagy vágya, hogy egyszer megmutathassa magát. Ez mind rendben van. Mondom, azért hoztam egy nagyon pozitív példát, Méray Katalint, aki úgy tudta ezt megoldani, hogy egyszer vagy kétszer egy nagy őszi vagy tavaszi tárlattal meg tudta mutatni magát a magyar művésztársadalom vezető rétege is, meg az úgymond szerényebb képességű kollégák is.

- A maguknak helyet követelők is.

- Igen.

- De ha ez így van, ha ilyen kisebbségben vannak az Akadémián belül, akkor mégiscsak az lesz a helyzet, amit Ön eredetileg, amikor a csatlakozásra felkérték, másképp képzelt el. Vagyis nem egy egyesítő szervezet lesz a Művészeti Akadémia, hanem valamiféle elkülönülést fog jelezni. Lesznek azok, akik az Akadémiát arra használják fel, hogy bizonyos ideológiai, politikai szempont alapján szelektáljanak akár művészeket, akár kiállításokat szervezzenek, és lesznek olyanok, akik úgy gondolják, hogy legyen nyitva a tér, és csak a művészi teljesítmény alapján dönthessék el, hogy kinek legyen érdemes odaadni a Műcsarnokot, mint kiállítótermet.

- Én bízom abban, hogy a második megoldás lesz majd, hogy tényleg a kvalitás alapján működjön a Műcsarnok. Továbbra is fenntartom azt a nézetemet, hogy a művészet szabadsága, a kurátor szabadsága, az igazgató szabadsága nagyon fontos. Mert csak így lehet megvalósítani egy igazi demokráciában a gondolatainkat.

- Azért reménykedik abban, hogy a Művészeti Akadémián belül ez a szó egy kicsit hangosabb és erősebb lehet? Mint az Öné például?

- Az utolsó szekcióülésen voltam bent, amikor elvileg tudnunk kellett volna már erről a helyzetről, de semmiféle konkrétumot nem kaptunk. Akkor pár kérdést vetettem fel a külföldi-magyar intézetek feladatával kapcsolatban, és már jött egy leirat, hogy elindul egy folyamat. Nekem ott is az a meglátásom – nagyon sok ilyen külföldi intézményben volt kiállításom és szerepeltem –, hogy nekik is az lenne feladatuk, hogy nyissanak a világ felé és kiajánlják a magyar kultúrát, művészetet, festészetet, bármit. Nem pedig ott bent három csengettyű között rendezni egy kiállítást. Mert most utoljára, amit láttam az egyik külföldi-magyar intézetben, pont ilyen kösöntyűket meg drapériákat vagy textileket árultak, a falon pedig ott volt Pauer Gyulának az 56-os kiállítása, ami engem nagyon megdöbbentett és nagyon-nagyon meglepett, hogy ennyit ér csak a magyar kultúra.

- Bízzunk benne, hogy nemcsak ennyit ér vagy legalábbis ezek a mostani viták segítenek abban, hogy többet érjen.

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!