rss      tw      fb
Keres

Bolgár György interjúi a Galamusban - 2012. december 6.

Az MMA és a Műcsarnok
Fehér László, Kossuth-díjas festőművész

Bolgár György: - Ön tagja a Magyar Művészeti Akadémiának. Márpedig ez az Akadémia az elmúlt napokban a közéleti viták és konfliktusok előterébe került. Fekete György, az Akadémia elnöke tett néhány nyilatkozatot, amely felborzolta a kedélyeket. Gondoltam, hogy megkérdezek valakit, aki minden oldal számára elfogadható, nagyra tartott művész, és egyben tagja az Akadémiának. Kezdjük talán azzal, ami valószínűleg a közönség számára is ismert az elmúlt napokból, Fekete György nyilatkozatával, amely a Magyar Demokrata című hetilapban jelent meg. Ott felsorolja, hogy milyen kritériumok alapján lehet valaki tagja az Akadémiának. Gondolom az első nyilvánvaló – ő is elsőként említi –, hogy valaki elismert művész legyen. Ez igaz is, ha végignézzük a tagok sorát, akkor festőktől építészeken át, írók, színészek, kiváló művészek vannak jelen a Művészeti Akadémia tagjai közt, amely, tegyük hozzá, hogy most már az Alaptörvényben is nevesített Akadémia és köztestület. Létezett egy másik is, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia. Ebből a szempontból viszont valamiféle megosztottságot is jelez, hogy létezik egy Makovecz és Fekete György által fémjelzett Magyar Művészeti Akadémia és a Tudományos Akadémia alá tartozó Irodalmi és Művészeti Akadémia. De maradjunk a kritériumoknál. Az első, hogy elismert művész legyen. A második alapszempont viszont – Fekete György szerint – az átlagon felüli közéleti tevékenység. Ezen már egy kicsit elgondolkoznék, bár ebben még semmi kirekesztés nincs, viszont úgy gondolom, hogy egy művész attól még lehet kiváló és akadémiai tag is, hogy a közélettel nem foglalkozik. Mit gondol erről?

Fehér László: - A művész feladata, hogy nagyszerű műveket hozzon létre. Természetesen az emberek nem egyformák. Vannak, akik állandóan szeretnek nyüzsögni, bent lenni a közéletben, és ezt nagyon sok esetben – nem akarok most példákat mondani – az életmű sínyli meg. Mindenki csak nagy közéleti embernek ismeri, viszont a munkássága azért egy kicsit hátrébb szorul.

- Meg különböző típusúak a művészek. Van, aki akar a közéletben jelen lenni, van aki nem.

- Igen, és van az a művész, aki óriási műveket hoz létre, nagyon ismert a világban, de hallgatagon visszavonul és dolgozik, dolgozik, dolgozik. Ezek különböző helyzetek, ezt nem lehet egy kaptafára húzni, hogy most kimondottan csak egy-egy kritérium legyen. Szerintem a kritérium az, hogy egy nagyon magas, európai, világszínvonalú művészetet kell létrehozni vagy olyan munkákat kell bemutatni, amelyek mindenhol jelentősek a világban.

- Ez a második kritérium már némileg vitatható, ámde jött egy harmadik szempont is a nyilatkozatban, a nyílt és megvallott nemzeti elkötelezettség. Most nagyon sarkos leszek – mondta Fekete György –, az, aki kívülről gyalázza Magyarországot, valószínűleg nem lesz az Akadémia tagja, művészi kvalitásai ellenére sem.

- Ez engem is nagyon mellbe vágott, és itt ki kell emelni Konrád György nevét.

- Meg is említette ebben az interjúban.

- Én Konrád Györgyöt nagyon szeretem, nagyon jó barátságban vagyok vele. A Kerti mulatság című könyvén az én képem díszíti a borítót, ami egy finn kiadás, ráadásul külföldiek kérték. Én a magyar irodalom egyik nagy alakjának tartom. Viszont ettől a kijelentéstől teljesen elhatárolódom.

- Ráadásul nem Magyarországot gyalázzák ezek a bizonyos művészek, akár Konrádot nevezzük meg név szerint, akár másokat, akikre esetleg gondolhatnának. Sohasem, egyikük se Magyarországot gyalázta, hanem bizonyos viszonyokat, bizonyos embereket vagy bizonyos politikai irányt. De ez nem Magyarország.

- Örülök, hogy ezeknek az embereknek a kortársa lehetek, és magaménak tudhatom a barátságukat, mint például Spiró Györgyét, Esterházy Péterét, sorolhatnám a legnagyobb magyar írókat. Most voltam Nádas Péter hetvenéves születésnapi ünnepségén, felemelő, fantasztikus volt. És ahogy ott ültem, hallgattam, azt kellett megállapítanom, hogy a világirodalom talán legnagyobb, most, ebben a pillanatban élő alakja ő. A hihetetlenül tiszta emberi tartása, és az a hatalmas életmű, amit létrehozott, ez ma – azt hiszem – a magyar nemzet egyik nagy produkciója.

- Az ilyen fajta művészeti testületek – most már köztestület – értelme nyilván az volna, hogy a művészeket egy körbe összehozza, a szavukat adott esetben felerősítse, ha kell, akkor meg is szólaljanak bizonyos fontos ügyekben. A belső ügyeiket legyen hol elintézniük, és biztos vannak problémáik, amiken segíteni tudnak éppen a legismertebb, legnagyobbra tartott művészek. De amikor valamiféle pillanatnyi politikai érdek és szempont szerint kezd el egy ilyen testület működni, akkor ez valószínűleg belső konfliktusokat is okoz. Akár most a Művészeti Akadémián belül is. Azt hallottam, hogy nem mindenki ért egyet például ezekkel a megnyilatkozásokkal.

- Természetesen. Ezt egy személyben mondja az elnök. Velünk nem egyeztetett, nem is kell nyilvánvalóan, szuverén, önálló, független ember mindenki. Egyébként ez az Akadémiával is abszolút elismert helyzet, hiszen amikor tíz évvel ezelőtt engem Mezei Gábor megkeresett, nekem nem volt semmiféle ambícióm arra, hogy valamelyik Akadémiának is a tagja legyek.

- Tíz évvel ezelőtt lett a tagja?

- Igen, tíz évvel ezelőtt. Soha, gondolatban sem merült fel bennem, ő keresett fel. Tudni kell róla, hogy az édesapja az Európai Iskola nagy szellemi kitalálója, támasza és zászlóvivője. Ebbe a csapatba tartozott Vajda Lajos, Anna Margit, Ámos Imre és a tényleg Scheiber Hugó, Korniss Dezső.

- Bálint Endre.

- Bálint Endre. Fantasztikus nagy nevek gyűltek náluk össze. Például Scheiber Hugó rendszeresen ott lakott náluk, és lerajzolta az egész családot. Szerette a képeimet, ezért az ő gyűjteményéből az én képeimre cseréltük párat, így elindult nekem is egy kis gyűjteményem, így lett Vajda Lajosom. Ő keresett fel – egy nagyon európai gondolkodású ember –, hogy mindenféleképpen szeretnék, hogy bemenjek az Akadémiára. Kérdeztem, miért, hiszen tudjátok, hogy én egy abszolút szabad, független gondolkodó vagyok, soha semmiféle típusú elkötelezettségem nincs semmilyen irányba, mindig a művészetet és a szabadságot képviselem. A hetvenes években ennek meg is volt az eredménye.

- Meg végképp nem az akadémikus festészetet, ugye?

- Meg a nyolcvanas években is megvolt az eredménye. Sok-sok olyan dolog történt velem, amelyek mindig megerősítettek abban, hogy örökké önálló és szabad legyek. Erre azt válaszolta, hogy a képességeid arra predesztinálnak, hogy itt legyél az Akadémián, hiszen hosszabb távú terv, hogy a két Akadémia egyesüljön, mert áldatlan állapot, hogy a magyar szellemi élet jelentős emberei szétszakítva, külön vannak, és ha egyszerre együtt meg lehetne mozdulni, akkor viszont lehetne egy akadémiai státuszt is kiépíteni, azután pedig egy nagyon komoly, európai szintű munka indulhatna el. Erre azt mondtam, hogy ez így mind rendben van, különösebben nem mondtam se igent, se nemet, és akkor egyszer csak jött a meghívó, hogy szeretettel értesítünk, hogy meghívunk az Akadémia tagjai közé és gyere, vedd át az oklevelet. Elmentem erre az ünnepségre és azt mondhatom, hogy hihetetlen szeretettel fogadtak.

- Azóta milyen tevékenység folyt ezen az Akadémián? Tehát mi az, amibe például bevonták Fehér Lászlót?

- Rengeteg mindenbe. Voltak közös kiállítások a Széchenyi Akadémiával.

- Az legalább valami, ez egy normális dolog.

- Igen és különböző költészeti estek is voltak. Például Kányádi Sándor, Sanyi bácsi szenzációs nagy estjei, Erdélyi Zsuzsa néprajzkutató előadása és sorolhatnám, mert tényleg nagyon nagy nevek vannak itt az Akadémián. Amikor ott voltam, politikai kérdések soha nem merültek fel. Mindig művészeti történetekről, anekdotákról vagy épp egy művészeti előadásról, élménybeszámolókról volt szó.

- Tehát ez akár jó is lehetne.

- Elvileg igen.

- Ugye a Művészeti Akadémia megkapta a Műcsarnokot meg a Pesti Vigadót is. Ebből aztán azonnal kirobbant egy személyi konfliktus, aminek azonban az alapja egy koncepcionális különbség. Ön szerint mennyire helyes döntés ez és mennyire várható valamiféle jó vagy előrelépést mutató kezdeményezés a Művészeti Akadémiától?

- Erről én is csak a sajtóból értesültem, mert az utolsó szakosztályi ülésen erről konkrétum még nem volt, egyeztetés ebben nem volt tulajdonképpen, senki nem beszélt arról velünk, hogy mi a véleményünk a Műcsarnok hozzánk kerüléséről. Nagyon jó lett volna, ha ebben tudtunk volna állást foglalni.

- Mi lett volna az Ön véleménye?

- Az, hogy nem szerencsés. Egy ilyen nagyszerű épületnek, mint a Vigadó, lesz egy nagy kiállítóterme, ez egy óriási dolog. De ha megnézzük például Németországtól kezdve különböző művészeti akadémiákig, hogyan működnek, akkor elképzelhetetlen, hogy Németországban mondjuk egy Kunsthallét hozzácsatolnának bármihez is, hiszen az egy önálló, szuverén intézmény, természetesen állami finanszírozással. Az ottani igazgató is mindig egy szuverén ember, a döntésébe nem szólnak bele, nem határozzák meg. Nyilván azért került oda, mert megpályázta, és őt választották erre a posztra. Akkor mindenesetre az a szabadság és az a koncepció, amit ő elképzel, annak világra kell jönnie.

- Hadd legyek egy kicsit naiv vagy álnaiv, vagy talán olyan, amilyen általában a közönség lehet. Miért baj az, ha egy művészekből álló testület tulajdonában van egy ilyen nagy és fontos intézmény, és ők döntik el, hogy akkor ki állíthasson ki és micsodát?

- Az európai tapasztalat nem ez. Egy kicsit ezzel a helyzettel úgy érzem, hogy visszaugrom a fiatalságomba, amikor állami döntésekkel és belső ellenőrzéssel dőlt el, hogy mit állították ki. Egy zseniális, kiváló igazgató volt a Műcsarnok élén, Méray Katalin, aki úgy tudott kompromisszumokba belemenni, úgy tudott évenként egy-egy szalonkiállítást megcsinálni, hogy fantasztikus, nívós volt, és nem csorbult a Műcsarnok egész évi programja. Mégis iszonyatos harc volt akkor is a Műcsarnok ellen. Amióta én a pályán vagyok – most már közel negyven éve – ez mindig központi kérdés volt, mert mindenki a Műcsarnokot akarta, ami döbbenetes. Mindig értetlenkedve álltam ott, mindenki ott akart kiállítani. Nyilván azért, mert ez az egy ilyen reprezentatív intézményünk van, ahol a kortárs magyar modern művészet meg tud szólalni. Ha szintén külföldre megyünk ki – én csak Németországot mondom, mert a fiam ott tanult és elég sok múzeumba voltunk – szinte minden városban van egy Kunsthalle. Ott nem az a kérdés, hogy most bejusson a művész Kunsthalléba vagy ne. Ez nem lehet központi, pláne politikai kérdés, hogy most ott mi történik.

- De nálunk egy nagyváros van, Németországban sok nagyváros, ez is egy különbség. Itt mindenki a budapesti Műcsarnokba akar bejutni. Ha ez hirtelen valamilyen ideológiai elhatározásból vagy ideológiai szempontok szerint lesz irányítva, és annak megfelelően válogatják a művészeket, akkor érthető, hogy a művészek jelentős része elborzad.

- Számtalan ilyen megkeresés jött hozzám, mintha én találtam volna ki ezt a koncepciót.

- Igen? Ez jó.

- Ne haragudjon meg senki, de most őszintén megmondom, hogy ehhez a koncepcióhoz nekem semmi, de semmi közöm, úgyhogy most ettől a pillanattól kezdve ettől elhatárolódok. Ne küldjék ezt a több ezer levelet hozzám, mintha én találtam volna ki ezt. Teljes mértékig elhatárolódok ettől a helyzettől, mert most már azt lehet mondani, napok óta, reggeltől estig csörög a telefonom, már odáig jutott az egész, hogy a családomat kikezdték, a fiamat állandóan támadják.

- Komolyan?

- Mindenkit támadnak.

- Ez ekkora indulatokat vált ki?

- Igen. Én csak egy egyszerű tag voltam, ráadásul nem is vezetőségi tag, és én is a sajtóból tudtam meg, hogy a Műcsarnokkal van egy ilyen dolog.

- Csinálni lehet-e valamit? Ön is a Magyar Művészeti Akadémiának az egyik legnevesebb képzőművész tagja, de vannak mások is, mondjuk például Bukta Imre, akinek éppen most van kiállítása a Műcsarnokban.

- Vele beszéltem. Ő is nagyon kínosan érzi magát, ahogy még jó páran a vezető művészek közül, mert ugyanezeken a támadásokon mennek keresztül, mint én.

- Nem lehet rajta változtatni valamit? Nem tudnak valamit csinálni az Akadémián belül, hogy mégse így legyen? Lehet, hogy az elnök így képzeli, de talán változtatnia kéne.

- Az Akadémiának kétszázötven tagja van, itt a tagság ebben a döntő, akik ebben a kérdésben más véleményen lennénk, azok vagyunk négyen-öten.

- Igen? Ilyen kevesen?

- Igen. Nyilván, mert nagyon sok művész nem jutott be az évtizedek alatt a Műcsarnokba. Mindenkinek nagy vágya, hogy egyszer megmutathassa magát. Ez mind rendben van. Mondom, azért hoztam egy nagyon pozitív példát, Méray Katalint, aki úgy tudta ezt megoldani, hogy egyszer vagy kétszer egy nagy őszi vagy tavaszi tárlattal meg tudta mutatni magát a magyar művésztársadalom vezető rétege is, meg az úgymond szerényebb képességű kollégák is.

- A maguknak helyet követelők is.

- Igen.

- De ha ez így van, ha ilyen kisebbségben vannak az Akadémián belül, akkor mégiscsak az lesz a helyzet, amit Ön eredetileg, amikor a csatlakozásra felkérték, másképp képzelt el. Vagyis nem egy egyesítő szervezet lesz a Művészeti Akadémia, hanem valamiféle elkülönülést fog jelezni. Lesznek azok, akik az Akadémiát arra használják fel, hogy bizonyos ideológiai, politikai szempont alapján szelektáljanak akár művészeket, akár kiállításokat szervezzenek, és lesznek olyanok, akik úgy gondolják, hogy legyen nyitva a tér, és csak a művészi teljesítmény alapján dönthessék el, hogy kinek legyen érdemes odaadni a Műcsarnokot, mint kiállítótermet.

- Én bízom abban, hogy a második megoldás lesz majd, hogy tényleg a kvalitás alapján működjön a Műcsarnok. Továbbra is fenntartom azt a nézetemet, hogy a művészet szabadsága, a kurátor szabadsága, az igazgató szabadsága nagyon fontos. Mert csak így lehet megvalósítani egy igazi demokráciában a gondolatainkat.

- Azért reménykedik abban, hogy a Művészeti Akadémián belül ez a szó egy kicsit hangosabb és erősebb lehet? Mint az Öné például?

- Az utolsó szekcióülésen voltam bent, amikor elvileg tudnunk kellett volna már erről a helyzetről, de semmiféle konkrétumot nem kaptunk. Akkor pár kérdést vetettem fel a külföldi-magyar intézetek feladatával kapcsolatban, és már jött egy leirat, hogy elindul egy folyamat. Nekem ott is az a meglátásom – nagyon sok ilyen külföldi intézményben volt kiállításom és szerepeltem –, hogy nekik is az lenne feladatuk, hogy nyissanak a világ felé és kiajánlják a magyar kultúrát, művészetet, festészetet, bármit. Nem pedig ott bent három csengettyű között rendezni egy kiállítást. Mert most utoljára, amit láttam az egyik külföldi-magyar intézetben, pont ilyen kösöntyűket meg drapériákat vagy textileket árultak, a falon pedig ott volt Pauer Gyulának az 56-os kiállítása, ami engem nagyon megdöbbentett és nagyon-nagyon meglepett, hogy ennyit ér csak a magyar kultúra.

- Bízzunk benne, hogy nemcsak ennyit ér vagy legalábbis ezek a mostani viták segítenek abban, hogy többet érjen.



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!


Izsák Jenő karikatúrái