A kisebbik rossz és a nagyobbik veszély
- Részletek
- Fazekas Csaba
- 2012. december 07. péntek, 03:14
Talán túl vagyunk már a „listázó” jobbikos képviselő nyomán támadt felháborodáson, és lassan azon a vitán is, amely a Fidesz vonatkozó magatartásához, elsősorban Rogán Antal Kossuth téri beszédéhez kapcsolódott. Kétségtelen, hogy a külföld felé a Fideszt középre pozicionáló, demokratikus alapértékek védelmezőjeként feltüntető kormánypárti kommunikáció – saját szempontjából – sikeres volt, hiszen a demokratikus ellenzék soraiban zavarodottságot, tanácstalanságot idézett elő. Nem is csoda, hiszen az akarva-akaratlanul figyelemelterelő hatású manőver a legalább fél fenékkel szélsőjobboldali lovon ülő Fidesz-nyilatkozatok újraértelmezését teszi szükségessé. Talán akkor járunk legközelebb az igazsághoz, ha abból indulunk ki, hogy a miniszterelnök megnyilatkozásainak mozgatórugói között a legfontosabb a hatalommegtartás mindenek feletti vágya, a „centrális erőtér” koncepciójának fenntartása volt. Ha ehhez korábban (és minden bizonnyal a jövőben) szélsőséges retorikai elemek használatán át vezető jobbikos szavazatok megszerzése volt a megfelelő eszköz, akkor azt alkalmazta, ha pedig – mint most – inkább a „nyugodt erő” sugalmazása, akkor pedig emezt használta. Sokan megtették, de nem árt emlékeztetni rá újra, hogy a miniszterelnök és környezete az utóbbi időben igen gyakran élt nemzetieskedő nosztalgiákkal, Európa-ellenes panelekkel, jelszavakkal, kirekesztő tartalmú üzenetekkel, komcsizással és „turulozással”, ami az ilyesmire fogékony szimpatizánsainak megtartását szolgálta, s ezek a szimpatizánsok csak kevéssé hajlamosak az eltávolodásra pusztán azért, mert a Gyöngyösi-felszólalástól a Fidesz erélyesen elhatárolódott. Egyensúlyozó kötéltánccal párosított, mondhatni: magaslati pávatánc ez, amelyben persze benne van az a lehetőség is, hogy a mutatványos valamelyik oldalra lezuhan – de a kockázat vállalása, úgy látszik, megéri nekik. Most kedvezőbb volt a Jobbik elutasítása, mint bármilyen társutasság lebegtetése: a „listázás” minden bizonnyal elvi elutasítása mellett már csak a figyelemelterelés, a későbbi kritikákra adandó válaszlehetőség, illetve a demokraták közötti zavarodottság előidézése miatt is.
Én a magam részéről, utólag, úgy gondolom, napokkal a parlament előtti demonstráció után érdemes lezártnak tekinteni a Rogán-beszéd ügyét, s úgy kezelni, mint ebben a helyzetben a demokrácia szempontjából a „kisebbik rossz” esetét. (Kéretik nem félreérteni.) A nagyobbik baj ugyanis az lett volna, ha Orbánék követik a Horthy-kori „centrális erőtér” szégyenletes gyakorlatát, és tovább sodródnak a szélsőjobboldal felé („ki akarják fogni a szelet a vitorlájukból”), például vállrándító semlegességgel, vagy mondjuk relativizálva, vagy ne adj’ Isten támogatólag viszonyulnak a zsidók listázását követelő kezdeményezéshez. Szerencsére egyiket sem tették, elvi és gyakorlati megfontolásokból egyaránt a biztosítékot kiverő nyilatkozattól, a parlamentben megszólaló fasisztoid beszédtől való nyílt elhatárolódást, a demokratákkal való közös pódiumhasználatot választották. (Igazán jó persze az lett volna, illetve az lenne, ha mindezt nem előzte volna meg, illetve nem követné a Fideszben a Horthy-restaurációt célzó sok-sok nyilatkozat, a Kossuth tér átépítésétől a Horthy-, Prohászka-, Nyírő- stb. kultuszt élesztgető megszólaláson át a megbélyegző kommunistázásig oly sok minden.)
S ha így van, a történteket nem feledve, de továbblépve, tegyük fel a kérdést, mi jelent nagyobb veszélyt a magyarországi demokrácia jövőjére: az, hogy zsidózó jobbikos képviselők túllőnek a célon, vagy az, hogy például a jelenlegi Fidesz – a választási eljárás rendjét saját képére megváltoztatva – hatalmon marad 2014 után. (Egyéb jogszabályokról nem is beszélve.) Természetesen előbbi sem kicsi, pláne nem figyelmen kívül hagyandó veszély, éppen hogy folyamatosan igényli a demokraták hangjának határozott felemelését, tiltakozását, ahogy az eddig is történt, hiszen a Jobbik korábban sem különösebben rejtette véka alá szélsőséges, zsidó- és cigányellenes radikalizmusát. (Más kérdés, hogy nagyon nem ugyanaz a helyzet, ha mindennek nem az utcán, hanem a törvényhozásban adnak hangot.)
Úgy gondolom, a jelenlegi helyzetben egy „listázást” követelő radikális agymenésnek – már csak a széles kört átfogó tiltakozás miatt is – kevesebb esélye van rá, hogy megvalósuljon, mint annak, hogy az Orbán-rendszer minden ízében kiépülve tovább bontogassa a demokrácia rogyadozó épületét. Ennek a lehetősége a mostani viszonyok között reálisabb és jóval nagyobb is. A Fidesz mindent elkövetett és elkövet majd annak érdekében, hogy hatalmon maradva (régi és új elemeket ötvöző) autokratikus rendszerét teljes mértékben kiépítse, a társadalmat meggyőzze, hogy ezt kell szolgálni, vagy akár, akarva-akaratlanul, a támogatását is kikényszerítse. Érdemesebb most már erről is beszélni, még ha szemünk sarkából továbbra is figyelnünk kell a remélhetőleg valóban „politikai karanténba” szoruló szélsőjobbra. A látszat ellenére a Fidesz a mostani elhatárolódással nem került vissza a demokratikus közép pozíciójába, csupán a Jobbikot kívánja önmagától még inkább jobbra tolni, folytatni a saját rendszerének stabilizálását, s hozzá „az emberek” szimpátiájának (vagy csak némaságának) megszerzését. Ez bizony – ismétlem, a gyakorlatba való átültethetőség szempontjából – nagyobb, reálisabb veszély. Egy sok szempontból a Horthy-kort idéző autokratikus rezsim persze élhetőbb, mint egy ugyanilyen irányú diktatúra, de a demokráciához képest kívánatosnak ugyanúgy nem nevezhető.
Kisebbik rosszról és nagyobbik veszélyről beszéltem, „jobbik megoldást” nem emlegettem, még a szójáték okán félreérthető lenne. Mert az viccnek is nagyon rossz volna, valóságnak meg pláne.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
