Meneküljön, aki tud!
- Részletek
- Lendvai L. Ferenc
- 2012. december 04. kedd, 05:15
Ezt a mondatot egy korábbi cikkemben már leírtam, csak akkor az eléggé ismert francia formájában („Sauve qui peut!”), és inkább afféle bon mot-ként. (Ha már úgyis a francia formuláknál vagyunk.) Most viszont, esküszöm, egészen komolyan írom.
Közvetlenül az állítólag moderált magyar IMF-főtárgyaló kijelentése indít erre, közvetve meg egy egész sor, hozzá eléggé közvetlenül kapcsolódó tény. Az illető úr ugyanis kijelentette: ha tudunk jó megállapodást kötni az IMF-fel, akkor azt megkötjük, és az lesz a siker, ha azonban csak olyan megállapodást tudnánk kötni, amelyik káros a magyar lakosságnak, akkor azt nem kötjük meg, s akkor a siker éppen ez lesz. Ez a logika nem önmagában hajmeresztő, hiszen önmagában akár még helyénvalónak is lehetne nevezni, hanem a mögötte meghúzódó előföltevés miatt. Ez a kijelentés ugyanis valójában nem más, mint burkolt és szofisztikált formában megismétlése annak a hazugságnak, hogy az IMF a hitel fejében szörnyű terhekkel kívánja a magyar lakosságot sanyargatni. Azonban a magyar lakosság számára az IMF-hitel egészen bizonyosan csak jó lenne, akinek káros, az csakis a kisded játékait a világ elől rejtegetni kívánó jelenlegi magyar kormány. Régóta mondom, sokakkal együtt, hogy ez a kormány – az említett okból – valójában soha nem is akarta a szerződést megkötni. Most azonban, úgy látszik, ráfordult az elutasítás célegyenesére. És az is világos – ez is régóta tudható –, hogy miért éppen most. Mert jön a 2013. év tavasza, amikor is lejár a mostani, független MNB-elnök megbízása, s a helyére a kormány majd olyan személyt fog kinevezni, aki – a már most is ott ülő mamelukokhoz hasonlóan – úgy táncol, ahogyan a miniszterelnök fütyül.
A hetyke kijelentések, hogy az ország (vagyis a kormány) az IMF-hitel nélkül is finanszírozni tudja magát, mégpedig a helyette kibocsátott államkötvények, méghozzá devizában is kibocsátott államkötvények segítségével, csak ebben az összefüggésben válnak érthetővé. Ezeknek a kötvénykibocsátásoknak ugyanis tényleg lehet sikerük, csak az a kérdés, hogy milyen áron. Azon az áron tudniillik, hogy a magyar államnak hatalmas hozamokat kell utánuk fizetni, többszörösen nagyobbakat, mint egy IMF-hitel vagy az ennek fedezetében fölvett más hitelek kamatai. Vagyis ez a lakosságnak tényleg káros (mert végül úgyis az adófizetőkön csattan az ostor), a kormánynak viszont tényleg jó, mert senki nem néz bele a (hamis) kártyáiba. De annyira azért a kormány sem bolond, hogy ne tudná: itt neki fedezetre van szüksége. És ez a fedezet éppen a Magyar Nemzeti Bank devizatartaléka, amelynek gátlástalan fölhasználására a kormány által már több célzás is elhangzott illetékes személyek részéről. Mint amikor a tékozló fiú hatalmas kártyaadósságot csinál, majd azt a családi ezüst eladásából büszkén kifizetteti.
Az említett mamelukok működésének „áldásos” hatása már az eddigiekben is megmutatkozott. Ugyanis a jegybank kamatcsökkentései, amelyektől az unortodox gazdaságpolitikának megfelelően, ámde teljességgel hiábavalóan, gazdaságélénkítést várnak, csak egy dolgot tud élénkíteni: nem a gazdaságot, hanem az inflációt. Élénkíti is szépen. Mivel továbbá a jegybanki kamatcsökkentések miatt a kereskedelmi bankok kamatai is csökkennek, ez a folyamat az eddig is nulla felé tendáló hitelezési lehetőségeket még tovább fogja rontani, hosszú távon biztosítva így a gazdaság pangását. A bankadó csökkentéséről ugyan időnként elhangzanak szirénhangok, de csak azért, hogy ezeket egy brutális odamondás rögtön megkontrázza – minek következtében a bankok már üzletágbezárásokról, sőt kivonulásokról kezdenek beszélni, a lakosság pedig más, biztonságosabb befektetési lehetőségeket keres. Végső soron netán a párnacihát, persze svájci frankban, mivel a forint értéke sajnálatos módon ott is tovább romlana. Az újabb leminősítésekkel ugyan a kormány szerint nem kell törődni, mert komolytalanok, csak az a baj, hogy ezeket a leminősítéseket nem az érintett kormányoknak, hanem a befektetőknek kellene komolytalanoknak tartaniuk – ők azonban sajnos komolyan veszik őket. A bankadóhoz jönnek most még az újabb közműadók, amelyeket az illető cégek, úgy tűnik, tényleg nem tudnak majd áthárítani a fogyasztókra, mivel a díjszabásuk törvényileg van szabályozva. Csakhogy ingyenáram és ingyengáz éppúgy nincs, mint a példázatokban sokat emlegetett ingyenebéd. A költségeket valakinek mindig meg kell fizetnie. És ez a valaki egészen biztosan nem a kormány lesz, illetőleg ha igen, akkor nem a saját zsebéből, hanem az adófizetőkéből fog fizetni. Ha pedig netán nem fizetne a cégeknek, akkor ők majd a szolgáltatásaikat fogják a minimumra csökkenteni, s így a jövőben már nemcsak szénszünetekre, hanem áram- és gázkimaradásokra is számítani lehet. Talán ezért akarja a kormány jó nagy pénzekért állami ellenőrzés alá venni, illetve ott tartani az energiaszolgáltatókat. (A gázszolgáltatás mostani államosítása egyébként, mint korábban a MOL-részvénypakett megvétele is, a folyamatosan szidalmazott 2008-as IMF hitel fölhasználásával történik.) Hogy az energiaágazatot, minden eshetőségre biztosítva magát, a saját kezében tarthassa.
Военный коммуниз – мmojcccp.blogspot.hu
De minek? Olcsóbban akarja adni netán a gázt? Az áramot sem adta olcsóbban, eddig sem. Az ember sajnos nem tud másra gondolni, mint a korábban emlegetett „gazdasági szükségállapotra”, amely nagyjából nyilván a két világháborúból és a kommunizmusból jól ismert hadigazdálkodáshoz lenne hasonló, s amelyhez jól illik az államosítások sora (közigazgatásban, egészségügyben, oktatásban), éppígy a már világosan kimutatott jövedelemcentralizáció és újraelosztás is. Hadigazdálkodásra azonban háborúban van szükség: mondjuk egy Európa, sőt az egész Nyugat ellen vívott szabadságharcban. Aligha véletlen, hogy már elhangzottak az első célzások az Európai Unióból való kilépés lehetőségéről. Meneküljön, aki tud! Vagy döntse meg ezt a rendszert, ahogy tudja.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!