A választók összefogást akarnak, és ki fogják kényszeríteni



Figyelem a sajtó, az elemzők, a politikusok reakcióit arra felmérésre, amelyet a Medián végzett, és amelynek az az eredménye, hogy az E-2014 egyesület „…a teljes választókorú népesség 14 százalékának támogatására számíthat, ami a választani tudó biztos szavazók… csoportjában 22 százaléknyi voksot jelent.” Eszerint az Együtt 2014 a legerősebb ellenzéki erő.

A HVG-ben megjelent részletes ismertetés szerint az „…„ új ellenzéki formáció támogatóinak döntő része két forrásból származik: több mint négytizedük eredetileg az MSZP-t választotta volna, további 36 százalékuk viszont ezt megelőzően egyik pártot sem támogatta. … az új alakulat belépésével a demokratikus ellenzéki erők támogatottsága együttesen megközelíti a 30 százalékot, ami a választani tudó biztos szavazók csoportjára leszűkítve már 44 százalékot jelent.”

A kombinálgatásokat, latolgatásokat követve számomra úgy tűnik, a sajtó képviselőinek többsége, a politika magyarázatában professzionálisnak tekintett megszólalók többsége, általában a véleményformálók többsége nem tud elszakadni attól az értelmezéstől, hogy az E-2014 egy klasszikus új párt statusát betöltő rivális szereplőként lépett be a politikai erőtérbe, és ez tükröződik vissza abban is, ahogyan ezeket a számokat magyarázzák. Az interjúkban a beszélgetések, a publicisztikák, de még az elemzői értékelések is általában arról szólnak csak, hogy kitől mennyit vitt, visz el az új formáció, hogyan illeszkedik mindez egy kizárólag pártlogikák szerinti értelmezési keretbe. Holott az új egyesület nevében Bajnai világosan fogalmazott: nem rivális szervezet létrehozása volt a cél, hanem egy integráló erő, egy minden demokratikus formáció előtt nyitva álló közös platform megteremtése, ahova identitásuk feladása nélkül csatlakozhatnak pártok és politikai szervezetek. Érdemes pedig a Medián egyéb megállapításaira is figyelni, például erre: „A választópolgárok szavazási kedve nagyon alacsony… mindössze 40 százalékuk gondolja biztosnak, hogy egy mostanában tartandó választáson elmenne szavazni. Ráadásul, ha az Együtt 2014 nem jelenik meg a választható alternatívák között, még a biztos szavazók közül is 22 százaléknyian nem támogatnának egyetlen pártot sem.”

Vagyis, úgy gondolom, az új formáció megjelenése elsősorban az Orbán-rezsimnek azt a célját keresztezi, hogy minél többeket tartson távol a választástól, minél jobban szétaprózza a vele szemben fellépő politikai szereplőket, továbbá azon pártokráciák lavírozását nehezíti, amelyek a maguk szempontjából előnyösebbnek vélik elkülönültségük fenntartását, legalábbis még egy ideig. Ugyanakkor jól rezonál a demokratikus térfél szavazóinál elementáris erővel jelentkező összefogás igényre. Mindezek alapján legalábbis vitathatónak tartom azt a következtetést, hogy ha egyes pártok biztos szavazói igenelték az új formációt, az egy az egyben annak a jele lenne, hogy ezek a választók mintegy elhagyták korábbi pártjaikat, feladták eddigi identitásukat. Valószínűleg sokkal inkább arról van szó, hogy ezek a választópolgárok jobban megértették az üzenetet. Az együttműködés támogatását akarják kifejezésre juttatni, s azt várják el a pártjuktól is, hogy csatlakozzon az új összefogást hirdető platformhoz. Egy MSZP-szavazó mint az eddig legerősebb ellenzéki párt támogatója számára a dilemma arra van kihegyezve, hogy az MSZP-t külön vagy az E-2014-et, benne az MSZP-vel, érdemes-e inkább támogatnia – az utóbbi esetben nagyobb esélyét látva a jelenlegi antidemokratikus rezsim leváltásának. Szerintem tehát az MSZP-t támogatók körén belüli törésvonal mutatkozik így meg az összefogáspárti, illetve az MSZP külön indulásában és győzelmében inkább bízó csoport között.

A Demokratikus Koalícióról például olyan interpretáció forog közszájon, hogy a vesztese, sőt a legnagyobb vesztese az új helyzetnek, arra alapozva ezt a következtetést, hogy csak 1 százalékot mértek a pártnak abban a mintában, amelyben már az E-2014-re is lehetett voksolni. A szinte kötelező malícia, helyenként kárörvendés sem marad el. Ám ezt a vélekedést is tévesnek tartom, mert a DK egész politikája eleve a demokratikus összefogás szükségességéről és támogatásáról szól. Ez magyarázza, hogy a DK szavazói is úgy adtak választ nagyobb többségükben, hogy igeneltek egy összefogást kifejező, kifejezetten arra létrehozott formációt. Ugyanakkor itt is van törésvonal, de más az oka. A DK szavazóinak egy része nagyon rosszul viseli azt a retorikát, amely az E-2014-hez való csatlakozásuk, főleg Gyurcsány partnerként való elfogadása körüli negatív hangokkal kapcsolatban tapasztalható. A felháborodók gyanakvása jogos, mert az összefogás tézise nem párosulhat kirekesztéssel, és súlyosan elvtelen lenne éppen ezt a pártot – amelynek demokratikus elkötelezettsége megkérdőjelezhetetlen, és már rég olyan elveket vall és tett programja részévé, amelyeket az E-2014 is megfogalmazott – mindenféle rossz taktikai megfontolásokból akár csak időlegesen is távol tartani, az együttműködésre ártalmas csoportnak beállítani,. Feltehetően ezek a szimpatizánsok, választók azok, akik a DK-t jelölték meg az E-2014-et tartalmazó mintában is, de biztos, hogy ha a szövetség képes Gyurcsányt mint demokratát elismerni, a DK teljes egészében kiáll az E-2014 mellett, és ez nem fogja az identitásukat érinteni, sőt.


Fotó: MTI/Kovács Attila

Az LMP ugyanakkor más tészta. Eddigi csapdahelyzete az összefogást meghirdető platform létrejöttével még nyilvánvalóbb lett. Jellemzően a csapdahelyzet valódi okai eddig nem voltak kellően feltárva a közvélemény előtt. Nem véletlenül, ez ugyanis nem felelne meg annak a trendnek, amely szerint kizárólag párttaktikai megfontolások szintjén lehet a valóságot értelmezni, mert ezt a megközelítést tekintik a „függetlenség” és az „objektivitás” egyedüli garanciájának. A jelenlegi újságírásban és a politológiai magyarázatokban szinte elképzelhetetlen, hogy a választók szemszögéből, netán a demokratikus rend helyreállítása iránti elkötelezettséggel közelítsenek helyzetek és politikusi magatartások megítéléséhez. Ennek a trendnek eddig az „LMP-nek joga van ahhoz, hogy így gondolja” doktrína jelentette a megkérdőjelezhetetlen fundamentumát. Odáig, hogy „joga van, de van-e értelme”, szinte soha nem jutnak el az analízisek megfogalmazói, s hogy ennek a demokrácia vagy önkény szempontjából mi lehet a következménye, ez rendszerint kívül esik az elemzéseken. Szívesen helyettesítik mindezt a kivel igen/nem leegyszerűsítő képlettel, hogy mennyire is érthető, ha nem elfogadható az LMP számára például Gyurcsány vagy Bajnai – holott már régen az LMP identitása, a „középen állás” teljesen idejét múlt (tegyük hozzá, már eredetileg is eléggé megkérdőjelezhető) mítoszának tarthatatlansága miatt vannak válságban. Erre a tűzre volt olaj az E-2014 megjelenése. A demokraták és az önkényuralmat támogatók közötti törésvonal nyilvánvalóvá tétele után ugyanis még kevésbé lehet középen állni.

Az E-2014 jó politikai ütemérzékkel kérte fel csatlakozásra elsőként az LMP-t, figyelemmel a párt most megrendezett kongresszusára, amely napirendre vette azt a korábbi döntését, miszerint az LMP nem óhajt semmilyen választási szövetséget kötni, egyedül akar indulni a választáson. Azért állítom, hogy jó ütemérzékre vall ez, mert katalizátorként hatott az egyértelmű felkérés,: minél előbb derül ki az „együtt vagy külön”, annál jobb. Egy elhúzódó kinn is vagyok, benn is vagyok helyzet ugyanis életveszélyes lehet egy építkező szövetségre, könnyen vezethetne egy „az amit estig felépítünk, reggelig lerombolják” állapothoz.

Az LMP most hétvégén lezajlott kongresszusán szerény többségbe azok kerültek, akik a korábbi döntés fenntartása mellett álltak ki: „nem csatlakoznak az Együtt 2014 mozgalomhoz; választási együttműködést semmilyen parlamenti párttal nem kötnek; Új pólus kialakítására törekszenek”

A döntés mélyen megosztotta a pártot, lemondott Jávor Benedek frakcióvezető, Karácsony Gergely és Szabó Tímea, a két helyettes is. Súlyos mondatokkal indokolták a lépésüket. Jávor szerint „…lemondtunk arról az esélyről, hogy véget vessünk az Orbán-rezsimnek”. „Olyan döntést hoztunk, amely (… ) végzetes az LMP számára és (…) káros Magyarország számára.”

Ha azonban azt vesszük, milyen együttműködési javaslatok voltak terítéken, még az is lehet, hogy az E-2014 szempontjából szerencsésebb az LMP merev elzárkózása. Ugyanis olyan előfeltételek is szerepeltek a csatlakozási tárgyalások megkezdéséhez szükséges listában, mint a vétójog követelése további csatlakozók megítélésénél, illetve az E-2014 miniszterelnök-jelöltjének meghatározásánál.

Vagyis nagyon úgy néz ki, hogy az LMP nem tud szembenézni továbbra sem azzal, hogy ma Magyarországon – tetszik, nem tetszik – más a tét: demokrácia és önkényuralom az a két pólus, amelyek közül választani kell. Ez nem takarítható meg, nem halasztható el. Ma még nem világos, mi lesz a párt jövője, és az sem, hogy a politikai közvélemény hogyan reagál majd erre az új helyzetre, bekövetkezik-e bármilyen változás a közbeszéd formálóinak abban a táborában, amely az LMP-hez hasonlóan úgy tesz, mintha ma még lehetne tere a választásra való készülésben a különböző demokratikus szereplők között bármilyen politikai versenynek. Mintha a legkisebb realitása lenne annak, hogy valamiféle harmadik pólusként politikai elitváltást hajtsanak végre a demokratikus térfélen, a Fidesz leváltásával egyidejűleg. (Tegyük most zárójelbe, hogy indokolt törekvés-e egyáltalán a teljes elitváltás, hogy valóban ez szükséges-e politikai kultúraváltáshoz, mert szerintem. Mentalitásváltásra van szükség, aminek nem egyszerűen új arcok bevonása a garanciája, sőt, az önmagában semmire nem jelent biztosítékot.) Hihetetlen virulens azonban ez a nézet, és elég jól behatárolható, hogy milyen okai vannak. Főleg az olyan véleményformálók körében népszerű, akik képtelenek tudomásul venni, hogy a baloldal, a balközép erők erőpotenciálja nélkül lehetetlen a demokratikus jogállam helyreállítása, másrészt azt sem veszik tudomásul, hogy nincs olyan demokratikus jobboldal, amelyre támaszkodni akarnak a szerintük terhes baloldali túlsúllyal szemben. Úgy beszélnek a kiábrándult jobboldaliak megnyeréséről, mintha ennek nem az lenne a feltétele, hogy a kiábrándult jobboldaliak maguk is elfogadják a demokratikus minimumot, mégpedig feltételek nélkül. Fel merjék vállalni, hogy a jelenlegi kormány antidemokratikus és szakítani kell vele. Másoknak más gondjuk is van. Például az, hogy nincs olyan liberális párt a palettán, amely nekik megfelelne, többek közt azért is, mert még mindig nem tudják elfogadni, hogy a politikában a erőviszonyok döntenek el mindent. Ez demokráciában nem lehet azonos a többség zsarnokságával, de a támogatottság igenis kifejeződik abban, hogy mennyit sikerül egy konszenzusban érvényesíteni a különböző politikai érdekcsoportok speciális érdekeiből. Sajnos nem magától értetődő, hogy egy-egy legfontosabb célkitűzésnek a közös programba juttatásában megállapodni és ahhoz következetesen ragaszkodni lehetséges és elvárható az erősebb és nagyobb politikai partnerrel szemben is, s az ilyen megállapodás be nem tartása lehet oka annak, ha egy kisebb párt felmondja a szövetséget, de ez nem ugyanaz, mint nem tudomásul venni a realitásokat, s a konszenzus fejében zsarolni. Zsarolni, azzal az igénnyel, hogy ha nem minden területen és minden kérdésben sikerül a saját célkitűzéseket megvalósítani, akkor az már önfeladás, és ok a megállapodás felmondására, veszélyeztetve ezzel a mindenki szerint legfontosabb célokat. Ebből az alapállásból fogalmazódnak meg a szkeptikus vélemények, amelyek azt mondják, hogy reménytelen heterogén csoportok közt valódi együttműködés, közös program, mert kész vagy alkalmas programnak csak az tekinthető, amely minden ízében megfelel azok elképzelésének, akik így gondolkoznak.

Visszatérve az LMP-re, nem véletlen, hogy támogatottsága jórészt már eddig is stagnált, s igen valószínű, hogy amilyen mértékben az összefogás tábora nő, olyan mértékben fog csökkeni az övék, még ha együtt is maradnak. Az első komoly pofon a valóságtól az volt, hogy az LMP-t elhagyta a harmadik pólus építésére korábban vele együtt vállalkozó két partner, a Szolidaritás és a Milla. Jelzés arra, hogy az irracionalitás terepén mozognak.

A jelenlegi ellenzéki térfélről készíthető gyorsfénykép azt mutatja, hogy az áhított bizonytalanokat nem az ún. újpólusképző homályos rendszerkritika, hanem az E-2014 tudta megmozdítani az összefogás ígéretével. Nem csoda, hiszen ez a népességcsoport azt kapta meg végre, amire várt. Azt az esélyt, hogy valódi, kellően nagy ellenerő jöjjön létre az eddig legyőzhetetlennek tűnő Fidesszel szemben. Egyik más pártban sem láttak erre esélyt külön-külön, egy összefogás részeként azonban igen. Sokadszor hivatkozom e tekintetben a Republikon Intézet kutatására a bizonytalanokról. Szinte biztos, hogy ha nő a csatlakozók száma, a bizonytalanok aktivizálódása ugrásszerűen nőni fog.

Summa summárum, a közvélemény formálóinak jelentős része számára még mindig nem az a mérce, hogy sikerül-e visszafordítani a demokrácia irányába az országot. Ha ez lenne, akkor az E-2014 erősödését nem pusztán szenzációként kezelnék, az adatokat nem arra használnák fel, hogy újabb megosztást sugalljanak, hanem segítenének világossá tenni, milyen lehetőséget teremt az együttműködésre. Gyurcsányozás helyett például lehetne esetleg világos különbséget tenni demokrácia és önkényuralom között, demokratikus és önkényuralmi kormányzás között. Arra kéne felhasználni minden időt és energiát, hogy minél szélesebb körben megértessék, milyen választási rendszerben milyen esélyei vannak a változás elérésének.

Hogy erre van igény, azt jelzi az a sajátos helyzet is, hogy az állampolgárok jelentős része már előbbre tart. Mind a Milla elektronikus újságja, a MillaMédia honlapján, mind az E-2014 petíciójának fórumán olvasható beírások – bár nyilván nem reprezentatív mintáról van szó – azt tükrözik, hogy ezeken a felületeken elsöprő többséggel a kirekesztéstől mentes demokratikus összefogás mellett foglalnak állást, ezt követelik. Valahogy a médiatérben nem kap kellő hangsúlyt az értékelésben ez az egyértelmű és egyre erősebb választói akarat. Ezt a hiátust igyekeztem pótolni.



Lánczos Vera



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!