rss      tw      fb
Keres

Példa a demokratikus közhatalom kialakítására: A rendőrség demokratizálása VII./2.


Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével          


7/2 rész: A kultúra reprodukciója. A parancsuralom vége

A kormányzat a közszolgáltatások minden területén egy-egy hangzatos frázis mögé igyekezett rejteni a valódi szándékait. Az ún. életpályamodell a közoktatásban és a rendészetben egyaránt az egypárti ideológiai és erőszakhatalom megteremtését hivatott elrejteni. Talán ma már minden tanító és tanár előtt világos, hogy a nekik kínált életpálya a kiszolgáltatottságba vezet és tönkreteszi az eddigi munkájukat. Ugyanez vár a rendőrökre is. A rendészeti életpályamodell koncepciója (2011. július) igen ellentmondásos irat. Ellentmondásai abból a fideszes taktikából erednek, hogy a demokratikus gondolkodás fogalmait kiemelik eredeti környezetükből és az eredetitől teljesen eltérő tartalommal ruházzák fel. Ezzel a korszerűség látszatát keltik, és egyidejűleg gátlástalanul leplezik vele a legavíttabb és legantidemokratikusabb programjaikat. Nem tudják azonban tökéletesen elrejteni a valódi szándékaikat. Eléggé egyértelmű például, hogy az említett dokumentumban „az állam a közszolgálat részének tekintett rendészeti szervek hivatásos állományától tántoríthatatlan hűséget és bátor helytállást követel” (1. oldal). Könnyű belátni, hogy ezeknek az „erényeknek” semmi közük sincs a demokratikus rendészethez, sokkal inkább egy olyan szervezethez, amelynek alkalmazottai az államnak és tisztségviselőinek, nem pedig a polgároknak elkötelezettek. A „tántoríthatatlan hűség” rendkívül zavaros és homályos fogalom, a szöveg szerzői pedig nagyon ügyeltek arra, hogy ne mondják ki világosan, mit jelent a tántoríthatatlanság és mit jelent a hűség. Ugyanilyen zagyva mondatot sikerült megfogalmazniuk, amikor a rendészeti életpályamodell „zsinórmértékét” írták le, ez ugyanis szerintük „kiszámítható, teljesítményelvű, karrierrendszerű, az állami gondoskodást kiemelten kezelő pályaív” (1. oldal – kiemelés tőlem). Az egész anyag – bár számos alkalommal használja – egyetlenegy helyen sem mondja meg, mit is jelent a teljesítmény. Sehol sem szerepel benne, hogy meg kellene szüntetni a jelenleg uralkodó statisztikai teljesítménymérést és fel kellene váltani valami egészen mással. Ebből pedig az következik, hogy igen nagy az esélye annak, hogy az eddigi mechanikus jellegű teljesítményszemlélet fennmarad, hisz úgy tűnik, az átalakítás kitalálói és levezénylői el sem tudnak képzelni mást.

A zavarosság másik oka az, hogy a korszerű követelményeket kifejező szavakat (teljesítményértékelés, beosztás szerinti hierarchia, horizontális és képzettségi szintek szerinti előrelépési lehetőség) a hagyományos, paramilitáris, tekintélyelvű és parancsuralmi szervezeti rendszeren belül helyezik el, ahol természetesen mindegyik működésképtelenné válik, és csak konfliktusok generálására jó. A vezetőkkel szembeni követelmények is erre mutatnak: példamutatás, a szakmai követelmények érvényesítése, és talán a legfontosabb: „részrehajlás nélküli és feltétlen számonkérési kötelezettség” (3. oldal). Ezek a követelmények ugyanis, ebben a formában csakis egy parancsuralmi szisztémában érvényesek. A jelenlegi vezetők többsége a számonkérésben és a parancsolásban látja a vezetői beosztás lényegét, és a jövendő életpályamodellben sem kínálnak nekik többet. Uralkodni a beosztottak (és a polgárok) felett, no és persze engedelmeskedni a feletteseknek – ez volt a rendőri vezetők eddigi feladata, és ez az a perspektíva, amit kínálnak nekik. Sokan vannak persze, akik élvezettel uralkodnak, de náluk is többen vannak azok, akiknek elegük van ebből, és szeretnének végre a közösségek számára hasznos munkát végezni. Erre azonban semmi esélyük nem lesz, ha megvalósulnak Pintér Sándor tervei, mert fenn fog maradni a parancsuralom és a rendőröket értelmetlen munkára kényszerítő rendszer.

Továbblépni csakis akkor lehet, ha végleg megszabadulunk a paramilitáris, parancsuralmi szervezeti viszonyoktól. A demokrácia a hatalom korlátozásáról szól, arról, hogy senki se tehessen szert abszolút hatalomra, amely, mint tudjuk, abszolúte korrupt és – teszem hozzá – abszolúte ostoba. Az, aki úgy képzeli el a hatalom korlátozását, hogy a hierarchiában feljebb elhelyezkedők ellenőrzési joga és kötelezettsége elegendő kontrollt jelent, az teljesen tévúton jár. A felettesek által gyakorolt kontroll csak függőséget hoz létre, de hatékonyan működő szervezetet nem. Volt idő, amikor a rendőrséget gyárnak képzelték, amely képes a biztonság alkatrészeit (igazoltatás, őrizetbe vétel, büntetés, erő alkalmazása stb.) megfelelő mennyiségben előállítani (ezt mérték a statisztikával). Volt idő, amikor a rendőrséget hivatalnak képzelték, ahol az a legfontosabb, hogy ügyiratokká formálják a polgárok panaszait és ügyeit. A magyar rendőrség jelenleg ennek a kettőnek a keveréke. Egyik sem követel meg olyan jellegű demokratizált belső viszonyokat, mint a szolgáltatás (community policing). Ahogyan a közoktatással kapcsolatos kormányzati véleményekből tudjuk, a szolgáltatás szitokszóvá vált. Hoffmann Rózsa például büszkén jelentette ki a parlamenti vitában, hogy az oktatás nem szolgáltatás (public service) – ami alatt ő piacon megvásárolható tevékenységet ért –, hanem szolgálat. Ebből következően nem is szolgáltatást nyújtó szakembereket (civil/public servants) igényel, hanem alattvalókat (subjects). Az alattvalók azonban alkalmatlanok arra, hogy tanítsanak, neveljenek, ha a rendőröket nézzük, akkor pedig alkalmatlanok az együttműködésre és érdemtelenek a bizalomra. Pontosabban az alattvalók tevékenységének eredményeként szaporodni fognak a társadalmi problémák, és mivel az intézmények képtelenek lesznek kezelni őket, a társadalmi feszültség is nőni fog – valahogyan úgy, ahogy az elmúlt évtizedekben a nyomor etnikai feszültséget generált.

A rendőri tevékenység állami szolgáltatás, tudást, képességeket és eszközöket szolgáltat a közösségeknek, hogy élhető társadalmat teremthessenek. Ehhez viszont arra van szükség, hogy a rendőrség maga is a különféle szaktudással rendelkezők együttműködésének terepe legyen. A vezető feladata nem a parancsolás és a számonkérés, hanem a munka megtervezésének irányítása, megszervezése és feltételeinek biztosítása. A parancsoló ember csupán a tudatlanságát és az alkalmatlanságát leplezi, amikor a feltétlen engedelmességgel (az „életpályamodell” megfogalmazásában: a „tántoríthatatlan hűséggel”) akarja pótolni a hozzáértést és megvitatást.

Jellemző, hogy milyen ambivalens módon lát hozzá a kettős hatalmi (rendfokozati és beosztási) struktúra átalakításához az életpályamodell. Azt állítja az 5. oldalon, hogy a rendfokozat szerepe háttérbe fog szorulni, és a betöltött munkakörhöz, az pedig képzettségi szinthez kötődik majd (talán ez az egyetlen pozitívum). Mindehhez hozzáteszi még, hogy kaput nyit majd a horizontális fejlődés előtt is (hogy ez mi lenne, azt nem árulja el). Aztán részletesen bemutatja a rendőrségi pályaívet (7. oldaltól), amely a szöveg szerint a munkakör értékére (sic! – ezek szerint a munkakörök és persze a bennük dolgozók eltérő értékűek) és a (köz)szolga teljesítményére alapul. Ez a pályaív megőriz mindent, ami a rossz a jelenlegi rendszerben, nem szünteti meg a katonai jellegű rendfokozatokat, csak hozzájuk rendel egy-egy úgynevezett „rangosztályt”, nyilván annak érdekében, hogy a hierarchia világosabb és még kasztszerűbb legyen. Így például lesznek majd rendmesterek és főtanácsosok – nem a mai értelemben, hanem rang szerint. Összesen mintegy tizenhat rendfokozatot és huszonegy beosztási szintet határoz meg – nyilván az átláthatóság és az egyszerűbb működés érdekében. Ez a karrierpálya egyáltalán nem nyújt horizontális karrierlehetőséget, ahogyan a jelenlegi belügyi vezetés egész gondolkodása: ez is vertikális és hierarchikus jellegű.

Ez a koncepció, ahogyan a rendőrség immár sokadik átszervezése is, teljesen alkalmatlan arra, hogy végre a magyar rendőrök is képesek legyenek mindenféle emberi problémával foglalkozni, ahogyan az már a hatvanas évek óta követelmény a demokratikus rendőrségeknél. Ehhez ugyanis az kell, hogy szolgából egyenrangú szakemberekké válhassanak a beosztottak. Addig azonban, amíg az egyes szervezeti egységek vezetői abban a hitben ringatják magukat, hogy jobban értenek a szerteágazó rendőri feladatok valamennyi apró részletéhez, mint a beosztottaik, addig omnipotensnek képzelhetik magukat. Nem mond ez ellent annak, hogy a parancsolással csak tudatlanságukat leplezik, a tudásuk ugyanis nem a szakma technikai és emberi vonatkozásainak ismeretéből, hanem a hatalom birtoklásából származik.

Ebből következik, hogy a rendőrségi reform egyik legfontosabb eleme az, hogy át kell alakítani a szervezeti kultúrát, s ezen belül a hatalmi és felelősségi viszonyokat is. Az életpályamodellben viszont csak a munkavállalónak a munkaadó (és a munkatársai) iránti felelősségéről esik szó (3. oldal). A közösségekkel szoros kapcsolatban lévő, a polgárok egyes csoportjai és a polgárok és az intézmények között közvetítő, a helyi társadalom katalizátoraként működő, szolgáltatást nyújtó rendőr azonban mindenekelőtt a közösségnek, a polgároknak felelős, bármilyen beosztásban legyen is. A kifelé, vagyis a közösségekre orientáltságot lehetetlen megvalósítani, ha a vezetők semmiféle felelősséget nem viselnek – illetve csak a feletteseiknek felelősek, senki másnak. A community policing azt követeli, hogy a feladatokat komplex rendszerben gondolják el és kezeljék a rendőrök. A lakossággal közvetlen kapcsolatot tartó rendőrök nem a hierarchikusan legalacsonyabb szintű munkát végzik. Ellenkezőleg, a vezetők, szakemberek, trénerek és kutatók egész tevékenységének az a célja, hogy a közvetlen rendőr–civil-kapcsolat a lehető legjobb legyen. Ennek megfelelően kell kialakítani a szervezeten belüli együttműködést, ahol a vezető nem a szervezeti egység ura, hanem tudása és hatalma is arra való, hogy a lakossággal közvetlen kapcsolatot tartó rendőrök munkáját szolgálja. Viszonyuk tehát mellérendelt, ebből pedig az következik, hogy a karrierrendszer nem lehet csak vertikális, mert az konzerválja az eddigi bénultságot. A szervezeti viszonyokat tehát úgy kell alakítani, hogy a lehető legnagyobb mértékben garantálják a hatékony és rugalmas működést. Kicsit hasonlít ez a tudományszervezésre. Az igazi munka mindig a tudósé, aki időnként teljesen elvész a saját témájában, szüntelen foglalkoztatják a megoldatlan kérdések, és közben nemigen törődik a hivatali karrierrel, mert az csak akadályozná a problémák megoldásában. Tudományos munka azonban nincsen azok nélkül az intézmények nélkül, amelyek teret adnak a kutatásoknak és az oktatásnak, mégis végzetes hiba lenne azt gondolni – s általában nem is teszik ezt –, hogy az intézmények vezetői tudományos értelemben főnökei vagy vezetői a kutatóknak, még ha nélkülük nincs is tudomány.

Természetesen a szervezeti demokráciának többféle jó megoldása is lehetséges, mint ahogyan az Unió államaiban is igen változatosan oldották meg ezt a feladatot. Számomra a legszimpatikusabb egy olyan rendszer, amelyikbe különböző pontokon lehet belépni (az egyes pontok most a különböző típusú feladatokat jelentik), innen pedig két alternatíva állhat mindenki előtt. Az egyik az adott terület egyre alaposabb megismerése, a másik pedig a többi feladat és terület irányába vezet, mert a szervezetnek nyitottnak kell maradnia. Biztosítani kell azonban, hogy ha valaki pl. a közrend területén akar maradni, és nem vágyik vezetői babérokra, akkor is bejárhasson egy karrierutat. A saját körzetét jól ismerő, sokoldalúan képzett rendőr nem ér és nem is tud kevesebbet, mint egy felsővezetői pozíciót betöltő, éppolyan jól képzett és gyakorlott másik rendőr. Nem helyes tehát, hogy megbecsültségük és bérük nagymértékben eltérjen egymástól. Számos probléma vár megoldásra a szervezet demokratizálása során, és ma még senki sem tudja a megoldást rájuk, az azonban bizonyos, hogy rendőrök, civilek, szakértők és politikusok csakis együtt juthatunk el a megoldáshoz. A sorozat következő, befejező részében arról lesz szó, hogyan lehetne (vagy kellene?) megcsinálni a reformot.



Krémer Ferenc


Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével          



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!