Jeszenszky és az ő profi rasszistái



Jeszenszky Géza cigányokról ítélkező mondata két szempontból érdemel figyelmet.

Az egyik, hogy miként használja fel ezt is, azonnal és kéjjel, a Fidesz pártlapja a dogmatikus, torz, történelmietlen és másokkal kifejezetten ellenséges gondolkodásmód további megerősítésére. A másik pedig az, hogy vajon mivel és hogyan érdemes a politika szintjén reagálni az ilyen és ehhez hasonló jelenségekre.

Először is a mondat: „azért van, hogy olyan sok roma szellemileg leépült, mert a roma kultúrában megengedett, hogy testvérek, vagy unokatestvérek házasodjanak, vagy akár anélkül szexuális életet éljenek egymással.”

Nem kell különösebb elemző képesség ahhoz, hogy megfejtsük az állításait:

– A cigányság köreiben jellemzően sok a szellemileg leépült személy.

– A testvérek, unokatestvérek házasodása cigány kulturális specifikum.

– A házasságkötés nélkül gyakorolt szexualitás szintén cigány kulturális specifikum, amely a mondat logikája szerint szintén szellemi leépüléshez vezet, hiszen különben hogy kerülne egyáltalán ide, a „sok roma szellemileg leépült” főmondat magyarázó mellékmondatába?

– Minden olyan fogyatékosság, amely a túl közeli rokonságból ered, szellemi leépülést jelentő fogyatékosság.

Jeszenszky állításainak mindegyike értelmetlen és hamis. Nem azért, mintha rossz kutatások eltorzított eredményei állnának a kijelentése mögött (nem ilyenek állnak, és Jeszenszky nem is hivatkozik semmire), hanem mert amit mond, az az emberiség alapvető mibenlétével áll ellentétben.

Mert például köztudottan nincs olyan nép, amelynek természettől fogva, eredően lenne a többinél nagyobb hajlama a rokonok közti házasodásra. Ha ilyesmi jellemzővé válik, amögött mindig van egy földrajzi vagy társadalmi ok (ld. például az olyan szigeteket, amelyek elérhetetlenek más csoportok számára, és ahol maguk az ott élők is félnek másoktól, illetve az arisztokrata csoportokat, amelyek komolyan gondolták, hogy kékvérűek, és ezért nem akartak keveredni).

Emellett az emberiség egységes faj, amely egyfajta örökítőanyaggal, génstruktúrával és agyberendezéssel rendelkezik, ezért az egyes csoportjai közt nem lehetséges minőségi hierarchia. A biológiai felépítésünk nem teszi lehetővé, hogy egy-egy népcsoportban jellemző módon nagyobb vagy kisebb arányban legyenek szellemi fogyatékosok, mint amilyen arányban az egész emberiségen belül lehetségesek ilyenek. Bármennyire is szeretnék a nacionalisták, nincs olyan, hogy a magyarság például mentesebb a szellemi fogyatékosságtól, mint a cigányság vagy bármely más nép.

Külön gyalázatossága Jeszenszky mondatának, hogy lebegteti a szövegében az arányosság viszonyítási pontját, tehát fogalmunk sincs, hogy a világ cigányságáról beszél-e, vagy a hazaiakról, azokon belül is a beásokról, romungrókról vagy az oláh cigányokról (ezek a csoportok merőben eltérő kultúrákat képviselnek), és melyiküket tartja szellemi leépültekben „gazdag” társaságnak.

További gyalázatossága, hogy ha ad absurdum igazak is volnának az egyes állításai, a mondat egészének akkor sem lenne semmiféle érdemi funkciója egy olyan könyvben, amely a romák társadalmiságáról és kultúrájáról beszél, és nem egy egészségügyi problémáról, amely az ország egy adott pontján vagy településén speciális gondokat okoz és speciális kezelést igényel. Ugyan mit tesz hozzá ez a mondat a romákról alkotott, általános társadalmi képhez? – kérdezhetné tőle bárki, aki már látott életében összefoglalást egy népcsoportról. Az, hogy Jeszenszkynek egyáltalán eszébe jutott a mentális leépülés témája, amikor a romák sajátosságairól írt, semmiben sem különbözik attól, mint amikor a magyar arisztokrácia – amely maga is fenntartója volt a parasztság zárványszerű állapotának – a zártságból eredő tanulatlanságot és szegénységet nem kezelendő problémának, hanem a csoport született adottságainak tekintette, és nemes egyszerűséggel a „büdös paraszt” kifejezéssel intézte el.

Mindez azonban a jobboldalon a legkevésbé sem evidencia, sőt.

A kormány pártlapjában egy nála is gyalázatosabban gondolkodó újságíró érkezik, és az egész problémát szokás szerint átdobja az „olyasmivel vitatkozunk, amit senki sem állít” dimenziójába. Csermely Péter az Egy cigány, egy király című cikkében (Magyar Nemzet, 2012. november 2.) szokás szerint úgy tesz, mintha a Jeszenszkyt bírálók egy napnál világosabb evidenciát vitatnának, és nem azt, amit Jeszenszky állít. Szerinte azt a gondolatot támadták meg, hogy a belterjesség fogyatékossághoz vezet.

Csakhogy ilyesmit annak ellenére sem mondott senki, hogy egyébként a belterjesség nem vezet feltétlenül és száz százalékban fogyatékossághoz, csak nagy valószínűséggel. Ám Csermely ezzel virtuóz módon elkerüli magát az alapkérdést – rasszizmus-e cigányspecifikumként emlegetni a rokonházasságot és a szellemi fogyatékosság magas arányait –, és sikeresen rákanyarodik az „itt bántsák a konzervatívokat” innen nézve vicces, onnan nézve nyilván véresen drámai témájára. Ahonnan pedig már gyerekjáték behozni a következő klisét: igazából a liberálisok is tisztában vannak az igazsággal (hogy ugyanis a cigányok mind összevissza kúrnak és ezért értelmi fogyatékosok, szemben velünk, akik csak szenteltvízre gerjedünk, attól is olyan világos az elménk), csak éppen ők ezt az illem kérdésének tekintik, és ezért elhallgatják.

Érdekes, hogy itt Csermely milyen bátran vállalja a nyílt ostobaságot. Úgy tesz ugyanis, mintha nem értené, hogy mi a különbség a „nem illik mások előtt az orrunkat túrni” és az általa idézett Andrassew-szöveg európai konszenzusra utaló „nem illik” kitétele között. Sajátos konzervativizmus az, amely nem ismeri a formális viselkedési szabályok és az univerzális szellemi normák szabályozó erejének megkülönböztetését.

Csermely mindazonáltal nem kerüli el egészen a roma népesség alacsonyabbrendűségének bizonygatását. Azt állítva, hogy szerkesztősége találta meg a neten (ejnye, ejnye, ennyire nem kéne mindenkit hülyének nézni), úgy idézi a romológus Jakab Istvánné egyik tanulmányát, mintha az alátámasztaná Jeszenszky és az ő gondolatát. A figyelmes olvasó számára persze már a tanulmány cikkbeli idézése sem támaszt alá semmit, hiszen Jakabné egyetlen község (Istvándi) roma népessége körében végzett felméréseket, szám szerint huszonnégy családnál. Ha pedig alaposabban is megnézzük a tanulmányt, láthatjuk, hogy a szerző egy pillanatig sem vetítette rá a teljes roma népességre az általa kimutatott összefüggéseket, és nem vont le generális következtetéseket sem a szokásokra, sem a romák általános szellemi állapotaira nézve. Mi több, ha nem is a kellő alapossággal, de a fogyatékosságok közt is különbséget tesz: Istvándiban (tehát nem az egész országban, illetve a világ teljes cigány népességében) a családok 25 százalékában fordul elő szellemi, 29,17 százalékában testi fogyatékosság. Amihez hozzáteszi, hogy ez abban a községben – szerinte nyilvánvalóan – a 62,5 százalékos rokonházasságnak köszönhető. A szerző azonban se nem pszichiáter, se nem szakorvos vagy genetikus, így a fogyatékosságok okát és diagnózisát fenntartásokkal kell kezelnünk. Mindenesetre Jakabné dolgozata, ha nem is a legkifinomultabb, de semmiképp sem rasszista irányzékú, és semmilyen módon nem igazolja a jobboldal ábrándjait a cigányok természetadta és kulturális alacsonyabbrendűségéről. Amit azonban a lap olvasói már nem fognak megtudni, részben mert el lesznek foglalva az ismerős kliséik fölötti örömükkel, részben mert a szerző hülye is volna részletesen ismertetni velük egy tanulmányt, amely nem igazolja őt. És, mint látjuk, Jeszenszky sem hivatkozik a romológusra.

Csermely még arra is felhasználja a helyzet kínálta lehetőséget, hogy adjon egyet a politikai korrektségnek.

„Megjegyzendő, hogy az őt (Jeszenszkyt, L.J.) most falkában körbevonító ordas polkorrektek ezer mentséget találtak Kertész Ákos számára, amikor leírta, hogy a magyarok genetikailag alattvalók, noha ez a mondat maga a nácizmus (…) Persze, az Kertész Ákos volt, ez meg Jeszenszky Géza, ugyebár” – teszi még hozzá.

Ez úton üzenem a tájékozatlan „kollégának”, hogy sokan – például én is – elítéltük Kertész Ákos rasszizmusát, mert láttuk, hogy az csak az alany kiválasztásában (nem „cigányok”, hanem „magyarok”) és a tulajdonság mibenlétében (nem „uralomra termettek”, hanem ellenkezőleg: „alattvalóságra determináltak”) tér el a magyarság szupremáciáját genetikai meghatározottságnak tekintők szemléletétől. (Más kérdés, hogy a megfosztását és az elüldözését is elítéltük, de ezt Csermelynek kár mondani: az, hogy valami nem „vagy ezt-vagy azt”, a jobboldalon maga a teljes érthetetlenség.) Így cikkének az az állítása, miszerint a liberálisok szemében van különbség Kertész és Jeszenszky rasszizmusa között, hazug.

És itt érkezünk el ahhoz a kérdéshez, hogy mivel lehet mindezt társadalmi szinten ellensúlyozni, hogyan lehet a magyar társadalom determinisztikus gondolkodásából eredő, rasszista kliséket érvényteleníteni. Egy biztos: statisztikai vitákkal semmiképpen, hiszen amiről ezek beszélnek, az végképp nem statisztikai kérdés, még ha úgy is tesznek, mintha az volna. Ahol az emberek fejében egyetlen olyan tömbnek látszik a cigányság, amelyet teljes egészében meghatároz, hogy „születetten” vad és barbár, valamint ingerlően ősi szexualitással rendelkezik, ott teljesen mindegy, ki hány százalékot mond közülük ép elméjűnek vagy leépültnek. Az előítéletes emberek fejében az ép elméjű mindig a szabályt igazoló kivétel lesz, és az életben nem fog eszébe jutni közülük senkinek, hogy az ő ük-ükapja-anyja ennél sokkal vadabb és barbárabb volt. Ráadásul itt az univerzális emberi jogok kétségbevonásáról van szó – esetünkben arról, hogy akkor is mindenkinek joga van a méltányos elbírálásához és a problémái problémaként kezelt értelmezéséhez, ha távol került az adott helyre és pillanatra jellemző, átlagos színvonaltól. Ezt a fajta kirekesztési vágyat soha nem fogja kioltani, ha felsoroljuk, hogy viszont hány cigány (de ugyanúgy: zsidó) vett részt a szabadságharcban vagy járult hozzá a magyar élet színességéhez. Ha egyetlen zsidó vagy cigány nem lett volna ott 1848-ban, a mai zsidóknak és cigányoknak akkor is járnának ugyanazok az emberi jogok és járna ugyanaz a méltányos, körültekintő bemutatás egy tankönyvben, ami minden embernek vagy csoportnak jár. Nem kell, mert nem érdemes azon vitatkozni, hogy van-e annyi, összevissza szexelő és ennek következtében állítólag szellemileg leépült ember a cigányok között, mint amennyiről a jobboldal beszél. A keretet is, amelybe ezeket a „statisztikákat” beillesztik, csak nekem, az erről írónak kell megtámadnom, az egyéb közszereplőknek – politikusoknak, többségi és roma vezetőknek – fölösleges ezt tenni. Azt viszont cseppet sem fölösleges bekalkulálni, hogy milyen rögeszmék és babonák élnek a magyar társadalomban, sőt, a társadalom politikusaiban és újságíróiban a cigányságról.

Ha bárki bármiféle változást akar itt elérni, úgy kell kilépnie ebből a dimenzióból, hogy maga a kilépés jelentse a legerőteljesebb politikai üzenetet. A kilépés abból, hogy bárki bármely csoportot is egyetlen, homogén tömbnek lásson. A belépést abba, hogy a cigányoknál is

van jelentősége az emberi méltóságnak és a másik feltétlen tiszteletének. A cigányok szószólói is tudják, hogy senki sem azért olyan, amilyen, mert olyannak született. Ott is tisztelik, amit mások jó szándékkal és cselekedetekkel hoztak létre. A saját soraik közt is harcolnak a létező ellenrasszizmussal (nagy hiba tagadni, hogy a többség kirekesztő viselkedése természetszerűleg ezt is kitermelte), és ez az ő morális alapjuk ahhoz, hogy másoktól is antirasszizmust várjanak. Továbbá kilépést abból, hogy csak a nyomorgó cigány látszódjék cigánynak, és aki konszolidált, polgárosodott, az már a társadalom szemében ne is legyen cigány. Belépést abba, hogy ez hamis kép a cigányságról. Mert ahogyan másoknál is fölfelé húzó erővé váltak a polgárosodottak, úgy bármilyen vékony réteg is még a tanult, konszolidált réteg a csoport tömegeihez képest, ezek az emberek ugyanúgy képesek képviselni a saját népüket, ahogyan bármely más nép emberei.

Másként nem megy, mert ha a politika szintjén is beleragadnak az oktalan számháborúkba, származási méricskélésekbe, akkor itt csak a jobboldal és a rasszizmus győzhet, azon egyszerű oknál fogva, hogy az emberhierarchia felállításában ők a jobbak és gyakorlottabbak. S túl azon, hogy az emberhierarchia eleve undorító, ebben már csak ezért sem érdemes versenyre kelni velük, mert ők profik.



Lévai Júlia



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!