rss      tw      fb
Keres

A múlt sarairól és a jövő reményeiről – A Mihancsik–Vári-vitához




Egyszerűen jólesett olvasnom Vári György válaszát Mihancsik Zsófia felvetéseire a Galamuson: végre egy olyan vitacikk, amely tisztelettel beszél vitapartneréről és nézeteiről, amely nem arra törekszik, hogy vitapartnerét kompromittálja, és már azt a jogát is kétségbe vonja, hogy egyáltalán megszólalhasson, vagy épp ilyen véleményt képviseljen. Vári vitatkozik, nagyjából abban a modorban, azon a hangon, ahogyan egy józan és normális világban érdemes is, kell is vitatkozni. Ez jó, ez ebben a hülye világban egyszerűen katartikus.

Másfelől, feszengve olvastam már Mihancsik felvetéseit is, de különösen Vári válaszát amiatt, hogy – legalábbis szerintem – kulturáltan bár, de csak felszínesen érintik azt, amiről valójában nagyon is kellene vitatkozni. A vita ugyanis elvileg „politikai”, de valójában úgy az, ahogyan az elmúlt évtizedek moralizálónak tűnő, de inkább érzelmi alapú, gyakran indulatoktól és gyűlöletektől vezérelt „politikátlan politikája” elég sikeresen kiszorított csaknem minden politikai gondolatot a hazai közéletből.


A „moralizálgató” politikai vita előzményei és jelen állása

Nálunk a „múltat végképp eltörölni” mentalitást nem az Internacionálé szelleme vitte sikerre, hanem az Internacionálé szellemét kisöprő rendszerváltás. A rendszerváltás szellemi közélete mindent, ami korábban történt, értéktelennek, erkölcstelennek és boldogtalannak igyekezett beállítani, és erre hivatkozva mindent, ami abból a korból fennmaradt, ki akart söpörni. A nyilvános közbeszédből ki is söpört mindent, és legfeljebb a mai 45 feletti generáció skizofrén és meghasonlott magántudatában és magántörténetében hagyta meg identitásképző erőként azt, hogy mi akkor voltunk fiatalok; akkor olvastuk az akadémia virágnyelvein és a szamizdat nyersebb modorában mindazt, ami műveltségünk alapja; akkor éreztük meg a szabadságot a csajozásban meg a pasizásban; akkor tanultunk meg filozofálva vitatkozni és három akkordot a gitáron lefogva Cseh Tamást énekelni a KISZ-klubban; és hogy akkor tanultunk meg – a mai fiataloknál sokkal mélyebben – protestálni és kiállni az igazságaink mellett, amikor a haverjainkat, netán minket magunkat ki akart rúgni a smasszer táborvezető az építőtáborból. Őszintén szólva, én sohasem tartottam erkölcsi bűnömnek azt, hogy épp akkor születtem – noha a nyilvános közbeszédben a születésem és felnevelkedésem időszaka, benne jómagam kamasz- és ifjúkorával is része volt a kimondott szavakban morálisan megvetett és elutasított időszaknak. És valahol mindig hazugságnak és svindlinek tartottam mindazon kortársaimnak a hadoválásait, akik úgy tettek, mintha ők mindenen kívül maradtak volna. (Nem azzal van bajom, hogy Orbán a nyolcvanas években a magyar hivatalosság kivételezett útlevelével tanult Oxfordban, vagy hogy Kövér az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézetében gyakornokoskodott – azzal van bajom, hogy úgy tesznek, mintha az „nem számítana”, mintha állandóan azt képviselnék, hogy „nem ér a nevük” mindabban, ami akkoron megesett – velük is.)

Most mintha újjáéledne a múlt. Az árnyalatlan, tagolatlan múlt. Amiben minden fekete – vagy, akinek mindez nem tetszik, annak minden fehér. A Fidesz (ebben is) gátlástalanul igyekszik elfoglalni és giccsesen átírni a múltat, az ellenzéki oldalon egyesek (MSZP, DK) leginkább a múlt iránti „kifehérített” nosztalgiákból igyekeznek megélni (és mindent „vissza akarnak állítani”), mások meg a „befeketítetten elmúlt 20 év” teljes körű politikaellenességéből és politikai elit-ellenességéből igyekeznek tőkét kovácsolni (LMP, Jobbik). És a politika korlátoltsága, lám, már az árnyalt elemzésre törekvő Galamus kulturált vitájába is átcsorog: vajon Kuncze (vagy Balavány) kellemetesen és kívánatosan fehér-e, avagy inkább nélkülözendően és nemkívánatosan fekete-e? Nos, ez így nem vezet előbbre, ebből a vitából így nem jöhet ki semmi jó.


Sarak, bűnök, hibák – amelyek olykor több mint bűnök

Az „elmúlt húsz év” (amely 2010-ben véget ért…) története lehetne patetikus és katartikus emlék is: Szent István óta, ezer év után Magyarország végre a fejlett Nyugat része lett, végre a történelem „napos oldalára”, a „győztesek oldalára” került, kialakultak a modern kapitalizmus és liberális alkotmányos jogállam fundamentumai stb. Mégis, ennek ellenére, az „elmúlt húsz év” emléke savanyú fanyalgásokkal és kudarcokkal terhelt kudarctörténet a hazai közgondolkodásban. Ezt az ellentmondást jó lenne megérteni és feldolgozni ahhoz, hogy a jövőről józanul és tisztességesen lehessen gondolkodni. Már csak azért is, mert a múlt feldolgozásának hiánya mára iszonyatosan provinciális mocsárba taszította még a progressziót is: a világ gazdasági rendszerében, közgazdasági, társadalmi és politikai közgondolkodásában alapvető változások zajlanak az elmúlt években, amelyek egyszerűen érintetlenül hagyják a múlton (és a jelen hülyeségein) rágódó hazai közéletet.

A modern filozófiai gondolkodásban (és különösen a „kapitalizmus szellemét” megalapozó, a gyónásban feloldozást nem találó „protestáns etikában”) éles határ húzódik a tévedések (ha úgy tetszik: a hülyeségek) és a morális vétkek, bűnök között. Nagyon leegyszerűsítve: aki hülye volt, az még ettől lehet okosabb, ha belátja tévedéseit; míg a morális vétkek és bűnök terhét mindenkinek élete végéig cipelnie kell magával.

A magyar politikai közgondolkodásban senki nem lehetett hülye, senki nem tévedhetett – ami miatt senki nem lehet mára okosabb. Itt mindenki csak aljas csirkefogó lehet, a politikában csak erkölcsi tartalmú bűnöket lehet(ett) elkövetni, ami mára már olyannyira eszkalálódott, hogy aki a politikába keveredett, az szükségszerűen morálisan kompromittálódott. Könnyebb lenne a helyzet akkor, ha ezt mindig csak a „másik félről” gondolnák így, de az őszödi beszéd óta („hazudtunk” – amihez mindenki rögtön azt is hozzá gondolta, hogy: loptunk, csaltunk…) mindez (legalábbis a „nemzetietlen” oldalon) politikusi identitássá is vált. (Nem akarnék ebbe részleteiben belemenni, de tény, hogy ezzel a megnyilatkozással Gyurcsány, a fentiek szellemében, tényleg végérvényesen kompromittálta magát – minden egyéb tehetsége és érdeme ellenére.)

A mai kiindulópont tehát az, hogy a korábbi évtizedek politikai elitje (magyar hangjuk: Gyurcsány) a közgondolkodásban morálisan (értsd: kitörölhetetlenül, visszavonhatatlanul) kompromittálódott. Ezt az érzületet lovagolják meg, jószerével csak erre alapozzák politikai arculatukat az elmúlt években előretört antielitista politikai erők.

És, lássuk be, ez így is marad egészen addig, ameddig maguk a múlt prominensei nem lesznek képesek előállni azzal, hogy vannak kérdések, amelyekről belátták, hogy tévedtek, hülyék voltak – de mára már okosabbak lettek. Merthogy enélkül minden tévedés és hiba is morális bűnként fog tapadni rájuk. (Ha jól értem, emiatt nem tartja Vári sem kívánatosnak visszatérésüket, jelenlétüket az „új erők” oldalán.)

Miközben az jól érzékelhető, hogy minden tévedés és hülyeség is – a politikai ellenfelek közös erőfeszítéseinek eredményeképpen – bűnnek, nemzetietlen árulásnak lett beállítva, aközben legalábbis számomra az is nyilvánvaló, hogy nem minden tévedés volt morális aljasság eredménye.

Nem tudom, sok szempontból nem tudhatom, hogy hol a határ a korrigálható tévedések és a cipelendő, lemoshatatlan morális terheltségek között.

Így például, miután a korrupciós ügyek elleplezésében szintén igen hathatósan működtek együtt a politikai ellenfelek, ezért – a lúzer Zuschlag ügyét leszámítva – senki nem tudhatja azt, hogy ki mikor és miben volt korrupt, mit lopott (a politikusok gyarapodását érzékelvén: nyilvánvalóan volt ilyen); hogy miben asszisztált „hűtlenül” mások lopásához; vagy hogy mikor volt egyszerűen hülye akkor, amikor „elpisilte” a közpénzt; netán, nem is volt akkora hülyeség az, amikor nem teljesen szokásosan (netán: nem teljesen szabályosan) rendelkezett a közpénz felett.

Ugyancsak nehezen tudnék határokat húzni a politikusok személyes integritását megkérdőjelező, őket kompromittáló magánerkölcsi ballépések és a számomra ellenszenves és visszataszító, sajátos politikai hagyományokba beleszuszakolható, és ennyiben magánbűnöket korlátozottan jelentő, politikai erkölcsök szempontjából elkövetett ballépések között. A mából visszatekintve különösen, de már akkor is erkölcsileg igencsak „necces” politikai lépések voltak az egykulcsos jövedelemadó bevezetésére vonatkozó tervek, az Út a munkához kissé rasszista alapvetésű programja, vagy Bajnai azon törekvése, hogy a minimális megélhetést is az uralkodó politikai akaratoknak való megfelelés feltételéhez kösse. Bajnai ugyanis már kormányfőként is, de ma a Haza és Haladás programjában is – a nemzetközi gyakorlatokat teljesen önkényesen értelmezve – „feltételekhez kívánja kötni” a minimális létfenntartáshoz szükséges, akkor is, ma is minimális összegű segélyt. A szerinte helyes és jogos feltételek teljesítésével mindennemű támogatástól elesne a magyar állam polgára (míg a feltételek kikényszerítésével nem) – csakhogy a szegények ilyen fajta kényszerítése, szabadságaiktól való megfosztása igencsak problematikus törekvés.* Ezekről a ballépésekről nem tudom eldönteni, hogy kompromittáló magánerkölcsi ballépések, avagy a számomra ellenszenves, de a politikai kultúrákba beleférő, és ennyiben egy demokratikus világban eltűrendő döntések voltak.

Az én szememben nem erkölcsi vétek, hanem hiba (több mint bűn) a polgárőrségek felállítása, ami kiszabadította a gárdaszellemet a palackból azzal, hogy feladta a legitim erőszakgyakorlás állami monopóliumát, hogy civil szervezetnek járőrözési és karhatalmi – értsd: a legitim erőszak gyakorlására való felhatalmazást – feladatot adott. Nem erkölcsi bűn tehát, hanem borzalmakhoz vezető hiba. És ugyanebbe a kategóriába sorolható az a jogalkotói buzgalom, ha úgy tetszik, az a „jurátus diktatúra”, amely betarthatatlanná tette a törvényeket, amely lehetetlenné tette azt, hogy bárki is a törvények hatalmát elismerő, jogkövető, tisztes állampolgár lehessen e honban. Ezek kapcsán leginkább nem csupán a hibák belátását, inkább a politikai tévutak kiküszöbölésére alkalmas politikák képviseletét várnám el még a tévedések korábban aktív cselekvőitől is.

A fenti példákkal csupán azt szerettem volna érzékeltetni, hogy lenne mód a múlt árnyaltabb feldolgozására. Hogy – Várival szemben – nem gondolom azt, hogy bárki, aki ott volt, az valamilyen kollektív morális felelősség nevében felelőssé tehető bármilyen akkoriban elkövetett, nem is biztos, hogy morális bűnért, amint Mihancsikkal szemben is azt gondolom, hogy a jövő iránti jó szándékú elköteleződés nem szükségképpen jelent feloldozást a múlt bűnei alól. (A „kollektív bűn” elkövetésének lehetetlenségében már egyetértek Mihancsikkal.)

Hogy ideje lenne a „fekete-fehér” leegyszerűsítések helyett okosan, bölcsen, árnyaltan elemezni a múltat. A tanulságok általában nem szankciók, hanem a jövőre irányuló okos és helyes politikai gondolatok. De ha a szankció is jogos, akkor egyrészt azt is csak körültekintő mérlegelés nyomán lehet „kiróni”, másrészt ez a szankció adott esetben csak a megvetés és a politikai közéletből való távolmaradás kívánatosságát kimondó politikai verdikt lehet.

Minderről persze leginkább azt gondolom, hogy Vári, Mihancsik megszólalása vagy akár az én megszólalásom is, bármilyen vita-performansz kellékeinek bevetésével is, alapvetően nem túl értelmes és nem túl messzire vivő kimenetekre vezethet arról, hogy kinek a politikai-közéleti visszatérését kellene-lehetne pártolni, támogatni.

A döntő szó a korábbi elitek visszatérni törekvő tagjainak a kezében van. Legalábbis számomra. Ha a korábbi hülyeségeiket és tévedéseiket nem képesek belátni, ha csak a politikai nosztalgiákból akarnak boldogulni – akkor már csak ezért sem lenne kívánatos a visszatérésük, még akkor sem, ha erkölcsi értelemben védhető lenne korábbi politikusi ténykedésük. Sőt, ennél többet is gondolok: mivel az erkölcsi és közjogi bűnök nagyrészt feltáratlanok és tisztázatlanok maradtak, így némi esélyük lenne arra is, hogy a magamfajta naiv, bizalmakra építeni igyekvő alakok számára tévedésnek állítsák be azokat az erkölcsileg necces szerepeiket is, amelyek ügyében mára szintén okosabbak lettek, és amelyek kapcsán meg tudnának győzni arról, hogy hasonlókba a jövőben nem keverednek.

Na ja, nem könnyű dolog ez. Olykor hősies erőfeszítések kellenek annak a belátásához is, hogy korábban hülyék voltunk, és az arról való meggyőzéshez is, hogy mára okosabbak lettünk.

Hölgyek, urak! Mernek-e elég bátrak lenni? Önökön lenne a sor…



* A feltételekhez kötött segélyezési (CCT) programok a Világbank pénzén valósultak meg, és a Világbank értékelése szerint jelentős sikereket hoztak olyan új magatartások, szokások ösztönzésében, „premizálásában”, amelyek korábban nem volt szokásosak (pl. óvodáztatás, népegészségügyi programokban való részvétel, így a szűréseken való megjelenés stb.), ám amely szokás normává tételéhez nem állnak rendelkezésre intézmények (pl. védőnői, gyermekjóléti hálózat). Olyanról nem hallott még a Conditional Cash Transferek gyakorlata, hogy megfelelő intézményi feltételek mellett a meglévő segélyek visszavonására, a vele való fenyegetésre használják a feltételekhez kötést – ez Bajnai „újítása” volt.



Krémer Balázs szociológus (Fotó: nol.hu, Kurucz Árpád)

Korábban a Galamusban:
Előadása a Táncsics Alapítvány rendezvényén
– Hozzászólása a Gerő–Romsics vitához: „Így zsidózunk mi”



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!