Válasz Mihancsik Zsófiának


Kedves Mihancsik Zsófia!

Mindenekelőtt elnézést szeretnék kérni Öntől. Soha eszembe sem jutott feltételezni, hogy Ön bárki„seggét nyalná”*, vagyis hogy nem meggyőződés, hanem érdek, számítás vezetné a tollát. Ezt feltételezni Önről a legnagyobb méltatlanság volna. Akiket Ön véd, azok rossz helyzetben vannak (szerintem jórészt megérdemelten), vagyis akkor sem merülhetne fel bennem, hogy számításból ír, ha nem ismerném valamelyest életművét, amely önmagában is elégséges cáfolata volna az ilyen feltételezéseknek. Azt gondolom viszont, hogy téved. Idézem** Önt: „Szerintem Ferenczi Krisztinának és sajnos nagyon-nagyon sok kollégájának önmagával volna elintéznivalója. Például meg kellene vizsgálniuk – ha már egyszer nem tételezik fel, hogy Kuncze Gábor önmagán meg Sándor Klárán kívül valakit is képvisel –, hogy ők önmagukon kívül képviselnek-e bárki mást is”. Nos, úgy tűnik  a mondatából, hogy a sajtónak nem a politikába éppen visszatérni szándékozó politikusokkal kell foglalkoznia, nem őket ellenőrizni és róluk véleményt mondani, hanem inkább magukba kell szállniuk. Sok-sok kollégának.  Pedig Ferenczi cikke  végtelenül udvarias és tapintatos bírálat volt, némi önmérsékletet kívánt csak Kunczétól. Annyit bátorkodott csak kérni, hogy legyen tekintettel Bajnai elképzelésére, aki „erős közepet” szeretne létrehozni, hogy megpróbálja megszólítani az orbánizmusban csalódott jobboldaliakat, részben szavazatmaximalizálási céllal, részben pedig azért, hogy befejezhessük végre a „hideg polgárháborút”.  Ez szerintem dicséretes törekvés, és Kuncze személye a legkevésbé sem segíti elő. Azok jó része pedig, akik máig is hívei Kunczénak, alighanem nélküle is eltalálnak az Együtt 2014-hez. Kunczéra tehát józan számítás szerint semmi szüksége nincs Bajnainak, az establishment-ellenes Millának és Szolidaritásnak pedig különösen kellemetlen lehet Kuncze zavarba ejtően szorgalmas jelentkezése. Ezért tarthatta szerintem joggal Ferenczi a politikai realitásérzék hiányának Kuncze megszólalását, miközben egyébként nem győzte hangoztatni erényeit. Ha egy ennyire kíméletesen, bársonyosan kritikus cikkre is azt a választ kapja Öntől, hogy Kuncze piszkálása helyett nézzen magába, akkor sajnos nem tudok másra gondolni, mint hogy Ön minden sajtómunkást, aki kedvenceit bírálni merészeli, kukoricára térdepeltetne. Azt a felszólítást, hogy az újságírók vizsgálják meg, képviselnek-e bárki mást is önmagukon kívül, végképp nem értem. Természetesen minden véleménycikk szerzője a saját véleményét képviseli és arra törekszik, hogy minél több embert győzzön meg róla. Miért is befolyásolná a véleményem, hogy hány embert „képviselek”, amikor én nem képviselni akarom az olvasóimat, hanem beszélni hozzájuk?

Tévedés szerintem továbbá „a Milla Gyurcsány-gyűlöletéről” beszélni, mintha ez pusztán Juhász Péter személyes érzelmi késztetése volna. Ha politikai ellenfeleinket és vitapartnereinket szempontok nélküli, irracionális gyűlölködőknek láttatjuk, az nem fogja elősegíteni, hogy szót értsünk velük a nagy összefogás érdekében, és ettől függetlenül sem tesz jót a politikáról szóló beszéd színvonalának. Sem a Milla, sem a többi új politikai mozgalom nem követelte ugyanis soha, hogy „az egész rendszerváltás menjen a sunyiba az alkotmányával, a jogállamiságával, a szabadságával, a képviseleti demokráciájával, a magántulajdonával együtt”. Ahogy azt sem gondolja lényegében senki, ezért kár is állandóan megcáfolni, hogy nincs erkölcsi különbség a 2010 előtti kormányok és a jelenlegi között. Persze, hogy van, de nem ez a kérdés, hanem az, hogy hogyan függ össze e kormányok ténykedése a jelenlegiével.

Nem a néhai köztársaság alkotmányos-jogi kereteivel van baja az új politikai mozgalmaknak, azokra méltán lehettünk büszkék. A közvetlen, helyi demokráciának, a népszavazás intézményének az újak némelyike valóban több teret adna, de a rendszerváltás jogállami vívmányait soha nem kérdőjelezték meg. Ezért nem meglepő, hogy a Milla 12 pontja sem mond mást, miért is mondana? Csak arra kívánják felhívni a figyelmet (és nem csak a Milla, de a rendszerváltás kisiklását szintén konstatáló, nagyszerű Szolidaritás és a 4K! is), hogy technikai és garanciális szabályok nem védik meg a jogállamot, a jogállamiság kiüresítése, kijátszása és szisztematikus lebontása egymástól nem független folyamatok. Az intézményesült, vagyis a politikai működés normál állapotává váló (a szó legtágabb értelmében vett) korrupció épp azt bizonyította lépten-nyomon, hogy a törvény nem több írott malasztnál, hogy a dolgok valódi működését Magyarországon nem a jog szabályozza. A választópolgárok politikai rutinná vált átverése, a cinikus ígérgetések és az ezeket követő rendszeres kioktatások (egészen Kóka János frappánsan összefoglalt demokráciaértelmezéséig, mely szerint a békákat nem kérdezzük meg arról, tetszik-e nekik a mocsár lecsapolása) nem tettek jót a „képviseleti demokráciába” vetett hitnek. Egész régiók tartós és végletes szociális leszakadása, teljes perspektívátlansága, amely lényegében a „teljes foglalkoztatás” megszűnése óta tart, az, hogy jóformán lemondtunk róluk, azt eredményezte, hogy de facto kívül kerültek a politikai közösségen, amely semmit nem tud és nem is akar kínálni nekik. Legfeljebb valami átmeneti és nyomorúságos segítségért megpróbálják megvenni a szavazatukat, kihasználva a helyzetet, hogy kívül kerültek a politikai közösségen, hogy a szavazati joguk semmit nem ér már számukra, bármi praktikusan használhatóért odaadják. A Fidesz most adminisztratív eszközökkel igyekszik bebiztosítani a kilátástalanságba frissen lecsúszók garantált politikai passzivitását is, a Jobbik pedig felismerte, hogy a politikai közösség megszűnt, mert hagytuk megszűnni, és immár könnyedén katalizálhatja a folyamatot, amelynek során etnikai konfliktussá alakulnak a szociális problémák. A jogállam kiüresítése megágyazott a jogállam lebontásának, hiába, hogy nem ez volt a célja a baloldali-liberális establishmentnek, hiába, hogy ők maguk a kiüresített intézményrendszert maguktól nem bontották volna le. Ön pedig mindezek után arra jut, hogy a felelősség nem a politikai osztályé, hanem a sajtóé és az establishment bírálói érzelemvezérelt gyűlölködők, vagy ha nem, akkor nyilván azért fogalmazzák meg fenntartásaikat, mert az alkotmányossággal és a szabadsággal van bajuk.

Kuncze Gábor pedig „önmagával azonos, és nem Horn Gyulával, nem Fodor Gáborral, és még csak nem is Kóka Jánossal, és végképp nem egy konkrét történelmi helyzettel, amelynek néhány évére, a 2002–2010-es időszakra, Orbán nyomta rá letörölhetetlenül a bélyegét”. Ezek – bocsásson meg – borzalmasan felelőtlen mondatok. Kuncze az ember, aki ott se volt, akinek nincsen köze sem Horn ciklusához, akinek a belügyminisztere volt, sem a 2002 és 2010 közti időszakhoz, amelynek nagy részében frakcióvezető és mindhárom ciklusban az SZDSZ erős embere, akinek döntő szava volt abban, merre menjen a párt. Ez a mondat Navracsics Tibort idézi, aki azt mondta az ATV stúdiójában, hogy ő nem a kormány, hogy a kormány döntését indokolja – ő éppen csak az egyik kormánytag és a miniszterelnök helyettese. Sajnos maga Kuncze is valami nagyon hasonlót mondott, azt tudniillik, hogy az utolsó két ciklusban nem volt kormánytag, úgyhogy semmi köze ahhoz, ami történt. Az ész megáll. A felelősségvállalás hárítása az a mondat is, hogy a 2002 és 2010 közti évekre is Orbán nyomta rá a bélyegét, és nem az MSZP. Orbánnak megvan a dicstelen szerepe abban a történetben is, de komoly politikai analízis mégsem magyarázhat meg mindent a világon Orbán mértéktelen, démoni gonoszságával, amely a magyar demokrácia elháríthatatlan végzete volt, amelyből tehát semmiféle tanulságot nem lehet levonni.

Szerintem sem okos vagy hasznos dolog arról beszélgetni, ki miért és mennyire felelős személyében, valóban nem ez az érdekes, ahogy természetesen nem igaz az sem, hogy mindenki, aki tagja volt a politikai osztálynak, egyformán felelős a jogállami ethosz hiányáért, eltűnéséért. Magyar Bálint pártpolitikusi szerepe igencsak problémás, oktatási miniszterként viszont komoly eredményei is voltak, Bozóki András kultúrpolitikai programjánál pedig alig is tudnék vonzóbbat elképzelni. Mindazok a strukturális problémák azonban, amelyeket elsoroltam, ettől még strukturális problémák maradnak, és meggyőződésem, hogy számbavételük nélkül nem érthető, hogyan jöhetett létre az orbánizmus. Amennyiben ezt nem vagyunk hajlandók tisztázni, hiába győzzük le Orbánt, bármikor újra visszatérhet. Ő vagy más autoriter vezetőjelölt, efféléből igazán nincs hiány.

„Mi abban a változás, ha most Balavány György nem a melegekkel szemben engesztelhetetlen, hanem velem szemben, aki másként gondolkozom arról a bizonyos nyolc évről és benne 2006-ról, mint ő”? – kérdi továbbá, e tárgyban lettem megszólítva. Ha valaki nem ért egyet Önnel az őszödi beszéd vagy az MSZP–SZDSZ-koalíció megítélésében, az tényleg épp olyan erkölcsi megítélés alá esik, mintha homofób vagy rasszista volna?  Balavány György „nem érti, hogy az övén kívül van más, érvényes értelmezése is 2006 októberének: hogy ugyanis mindaz, ami akkor történt, egy életveszélyes és cinikus… fideszes államcsínykísérlet volt... Majd ha ezt hajlandó lesz elfogadni közös nevezőként, megbeszélhetjük, miért és milyen hibákat és bűnöket követett el a rendőrség, amikor megpróbálta fenntartani a demokratikus rendet”. Először úgy tűnik, Balavány az, aki nem fogadja el, hogy „van más érvényes értelmezés is”, aztán rövid úton kiderül, hogy egy érvényes értelmezés van, az Öné, aki ezt nem fogadja el „közös nevezőként”, azzal nem áll szóba. Ön szerint a jobboldal híveinek egyedül kell levetkezniük az orbánizmust, nekünk, nem jobboldaliaknak ezzel nincs dolgunk. Az alapértékek kapcsán kialakulni remélt konszenzushoz nekünk nem kell hozzájárulni semmivel, az újságírók és az új mozgalmak képviselői után a jobboldaliak is nézzenek magukba, a mi feladatunk nem több annál, hogy erre alkalomról-alkalomra felszólítsuk őket. Így képzeli?

Még egy szó Balavány György kapcsán: keresztény politika igenis van, rövid lényege, hogy amit a legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek. Balavány közéleti keresztényként ennek szellemében szeretne írni, és miért ne volna helye épp ennek a késztetésnek demokratikus politikai közösségben? Iványi Gábor tán nem ennek szellemében dolgozik? Mindennek semmi köze a politikai (hatalmi) kereszténység aspirációihoz. „ A kereszténység eredeti ideálja, a sebesült Isten, aki meg is hal érted. És ha az övé vagy, akkor már nem az a kérdés, hogy kin uralkodhatsz, hanem hogy kiért mit tehetsz” – írja Balavány a legutóbbi blogbejegyzésében. Mi ezzel a baj?

Bocsássa meg elviselhetetlenül hosszú válaszom, tisztelettel üdvözli:



* Lásd: Vári Györgynek az egységesülésről
** Lásd: Nem kérek a B-listázókból



Vári György irodalomtörténész
(fotó: litera.hu)


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!