Éppen hogy kitörtek a 22-es csapdájából!
- Részletek
- Lánczos Vera
- 2012. november 01. csütörtök, 05:36
Seres László a hvg.hu-n felrója Bajnainak, hogy szerinte „hallgatott” a piacgazdaság helyreállításának mikéntjéről. Mert hogy szerinte „…a valódi ’rezsimváltáshoz’ valódi liberális, piac- és növekedéspárti gazdaságpolitikai fordulatra van szükség”, és hát, ugyancsak szerinte, a Bajnait és mögötte-vele Oszkó Pétert, Urbán Lászlót, Felcsuti Pétert vállukra emelő széles népi tömegszervezetek erre nem lesznek vevők. Ha pedig így lesz, „ha az Együtt 2014 ennél kevesebbel is beéri, akár bele se vágjon”.
Halálosan unom az ilyen végletes megállapításokat!
Mi az, hogy akkor bele se vágjon? Én – ha már végletesen fogalmazgatunk – úgy gondolom, és mondom Seres Lászlónak, hogy a nem tökéletes gazdaságpolitika is százszor jobb a demokratikus jogállam helyreállításával párhuzamosan, mint ez az önkényuralmi rezsim a gazdaság folyamatos megerőszakolásával. Vagyis bele kell vágni, bizony! És azt is gondolom, hogy a felvilágosult abszolutizmus ideje lejárt. Az is megbukott, pontosabban éppen az bukott meg. Hozzá kell szokni, hogy az európai politikában kompromisszumok és konszenzusok útja vezet el a mindenki által legfontosabbnak tekintett célkitűzések megvalósításához. És meg kell érteni, hogy mindez nem önfeladás. A kompromisszum azt jelenti, hogy van, amit még fontosabb célok érdekében feladunk, amely célokhoz viszont következetesen ragaszkodunk. Mielőtt megállapodunk, gondosan egyeztetünk, egyezkedünk, de a végén, ha megállapodtunk, tiszteletben tartjuk partnereink legfontosabb céljait, már ha partnerünknek szeretnénk tudni őket később is.
Ráadásul mire alapozódik az a summázat, hogy azok, akik az összefogásra mindent megelőző előfeltételként tekintenek, ezt egyszersmind elegendőnek is tekintik? Nem igaz, hogy ez a sorrendiség egyenlő a „minden más ráér” képviseletével. Ez a hamis következtetés ahhoz kell csupán, hogy végletes álláspontok képviselői révén azt lehessen bizonygatni, hogy mitől is reménytelen tenni bármit, ha nem kizárólag az és úgy történik, ahogy ők helyesnek tartják.
Lehet-e vajon bármely gazdaságpolitika, szociálpolitika, egészségpolitika és más szakpolitika megvalósítása releváns kérdés úgy, hogy előtte nem nyer kétharmaddal a választáson a demokratikus ellenzék? Nem lehet! Ez az az egyetlen és vitathatatlan igazság, amelyet bátran axiómaként kezelhetünk. Ebből kell tehát kiindulni.
Lehet-e demokratikus elkötelezettséggel a demokratikus jogállam helyreállításához szövetséget teremteni úgy, hogy bárkit, aki ezt tartja a legfontosabbnak, kirekesztenek? Nem lehet, mert ez már az alapokat hiteltelenítené el.
Lehet-e úgy demokratikus összefogásra toborozni, nyitottan szövetségbe hívni, hogy a szervezők első dolguknak azt tekintik, hogy ultimátumot nyújtsanak be a potenciális szövetségeseiknek? Nem, mert ezzel éppenséggel lefokoznák a potenciális résztvevőket és az eredeti célkitűzéseket.
Ez a szövetség az én olvasatomban másról szól: a nagy lehetőségről. Arról az esélyről, hogy a demokratikus térfél szervezetei és szerveződései közös platformra kerüljenek azon az alapon, hogy demokraták. Az én értelmezésemben „a közép” ezt jelenti. Azt, hogy nem ideológiai alapon, hanem a demokrácia elkötelezett híveiként akarnak szakítani egy rezsimmel, legyenek akár baloldaliak, akár ilyen és olyan liberálisok, akár konzervatívok. Ha demokraták, akkor már ezen a platformon állnak. Ha demokraták, akkor a demokratikus alternatívára fognak szavazni, mert már ma is világos, hogy a jelenlegi rezsim antidemokratikus.
Éppen ezért és ezen az alapon egy másik hamis értelmezéssel kapcsolatban is szeretnék állást foglalni, (függetlenül Seres cikkétől, amely erről nem szólt): A középen állás nem jelentheti azt, hogy jobboldali szavazókat és szervezeteket azon az áron akarunk megvásárolni, hogy cserében kirekesztünk vitathatatlanul demokrata szervezeteket és politikusokat a demokratikus térfél mai szereplői közül csak azért, mert a jobboldali propaganda eredményeként (gyakran a baloldali és liberális sajtó segédletével) stigmatizáltak lettek. Az ilyen gazsulálálás hosszabb távon óhatatlanul vezetne súlyos hitelsségi és morális konfliktusokhoz, mert elvtelen és értéktagadó politizálás lenne.
Középen állni nem elvtelenséget jelent, hanem nyitottságot.
Ez a platform nem párt. Ezért totális tévedés, ha bármelyik párt riválisnak tekinti. Ez egy forma, amibe bele lehet illeszkedni. A kereteit közösen kell alakítani, a tartalmát együttesen kell meghatározni. A résztvevők erejét egyesíteni lehet, infrastruktúrájukat a szövetség céljainak közvetítésére is lehet hasznosítani.
Érdemes magát Bajnait idézni: „Mi egy ügyre szövetkezünk, egy ügyre esküszünk fel, arra, hogy le akarjuk váltani ezt a rezsimet. de ez önmagában nem lehet végcél, hiszen utána sokkal rosszabb is lehet, hanem hogy utána jobban fogunk kormányozni… Aki most elkezdi a saját egyéni vagy szervezeti ambícióit előtérbe tolni, zsarolni, ezzel üzengetni a másiknak, az árt ennek az ügynek.”
„.. mi nem vagyunk se jobbak, se rosszabbak másnál, nekünk van egy ambíciónk, mi szeretnénk egy olyan erős, világos, jövőbe mutató alternatívát kínálni, szervezni a magyar választók számára, amely képes leváltani ezt a rezsimet…. ugyanakkor nem arról van szó, hogy bármi áron, bárkire szükség van. Mindenkinek el kell végezni a számvetést azzal, hogy mit csinált korábban, mindenkinek be kell mutatni, hogy ő érdemi támogatottsággal tud hozzájárulni, hogy összességében pozitív hozzájárulást jelent ehhez az együttműködéshez, szavazószámban is, programban is, és végül meg kell tudnunk állapodni azokban az elvekben, amelyek mentén jól lehet kormányozni ezt az országot.”
„Nem döntöttünk szervezeti formáról, mert a különböző csatlakozók szempontjait figyelembe kell vennünk, azt szeretnénk, hogy mindenki megőrizhesse az identitását, de van egy ugyanilyen fontos dolog. Olyan megoldást kell találni, amely ebben a választási rendszerben… tud érvényesülni”
Vagyis egy új mentalitás esélyének a megteremtéséről van szó. Annak a képviseletéről, hogy valódi innovációt a hazai politikában az együttműködés minőségi megváltozásában, egy más politikai kultúrában kell keresni. És ez éppen ellentmond annak, amit Seres állít, mert ez éppen a programról szól. Egy olyan programról azonban, amely egy szerves fejlődéssel felépülő ellenzéki platform értelmes és valódi diskurzusok eredményeként létrehozott, ezért megvalósítható programja lehet. Ebben a szövetségben nem kell feloldódni, ebbe azért kell bekapcsolódni, hogy később, demokratikus feltételek között, a különbözőségeknek is legyen esélyük. Aki bekapcsolódik, annak ezt az új szemléletet kell a választókkal megértetniük.
Sehova nem vezető és kontraproduktív már előre azokat ostorozni, akik úgy látják, hogy most egy ilyen más minőségű összefogásra mutatkozik esély, és a demokraták felelősségére hivatkoznak, amikor fájlalják, hogy több a fumigáló, ironizáló, cinikus, nihilista vagy csak szkeptikus kommentár, mint a valós lehetőségeket feltáró, a helyzetet pontosan leíró vélemény.
Elég például a hvg.hu szerkesztőségi cikkére utalni. Miről szól ez az írás? Bennfenteskedő „ki jöhet és ki nem jöhet” típusú jó tanácsokat ad, a „ki és mit mondott meg korábban, hogy kivel és miért nem” szintű kotnyeleskedés szintjén maradva. A párttaktikai megfontolások axiómaként való kezelésével, személyi ellentétekre kihegyezett felszínes megközelítéssel, a hol élünk és mire lenne szükség totális negligálásával igyekszik már eleve silányítani a közvélemény szemében egy ígéretes kísérletet. Olyan kezdeményezést, amelynek sikere vagy bukása az újságírók és az elemzők életét is véresen komolyan érinti, hiába viselkednek úgy, mint az egyszeri ember, aki kárörvendőn vihog a nemszeretem szomszédja kigyulladt konyháját látva, mert eszébe sem jut, hogy az a ház áll lángokban, amelyben az ő lakása is van.
A sajtó, amely évek óta nyomja unásig a „nincs alternatíva” panelt, „elemzői” kánonnal megerősítve, most nem veszi észre, hogy a politika beelőzte. Némely szereplői átlépték a saját árnyékukat. Mintha előbb megértették volna, hogy mire várnak a kiszolgáltatottság, megfélemlítettség, a közbeszéd tudatos elsilányítása, a politikától való tudatos elundorítás miatt passzívvá vált milliók. Arra vártak, hogy a politika minősége változzon meg. Arra, hogy az értelem, a valósághoz való racionális viszonyulás nyerjen ismét polgárjogot. Ha tetszik, a huszonkettes csapdájából való kitörésre vártak. Abból a csapdából, hogy az ellenzéki térfél szereplői nem akarták felismerni, más terepen mozognak, már rég nem egy demokráciában versengenek a kormányon lévőkkel és egymással, szabad választásokra készülve. Nem tűzhetik tehát ki célul egy más kormányprogram megvalósítását önmagában vagy mindent megelőző célként. Valós ellenzéki erőre vártak, elég erősre a szembeszálláshoz. Ennek pedig egy mentalitásváltás volt az előfeltétele. Nem kéne visszahúzni az eddigi közéleti mocsárba azt, ami még csak most kezdődik, inkább segíteni kéne! Ajánlom bátran mindenki figyelmébe Fischer Iván gondolatait, amelyeket az ATV Egyenes beszéd című műsorában hallhattunk. Közérthetően és plasztikusan fogalmazta meg, hogy mit jelentene egy másfajta politikai kultúra képviselete.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!