Az elnök emberei



Megy a tévében a két Golden Globe és 26 Emmy-díjat nyert című amerikai sorozat, Az elnök emberei. Nemcsak a kiváló szereplőgárda – a demokrata elnököt Martin Sheen, munkatársait kitűnő karakterszínészek alakítják  – szögezik a fotelhoz a nézőket, hanem a cselekmény életszerűsége is. Bepillantást nyerünk az amerikai politika mindennapjainak irányításába: spin doctorok, kommunikációs szakemberek elemzik a bel- és külpolitika történéseit, alakítják ezeknek megfelelően az elnök aktuális üzeneteit.

Kitűnően felkészült, szikrázóan intelligens, gazdag kapcsolati hálóval rendelkező emberek állnak a döntések hátterében, végzik a politikai irányítás finomvezérlését. Hogy valóban így történnek a dolgok, azt a kommunikáció- és nyelvtudomány, valamint a politológia határvidékein születő szakmai publikációk serege bizonyítja.

Ha szemünket a képernyőről a magyar politika történéseire fordítjuk, rögtön meglátjuk a legnagyobb különbséget. A prezidenciális rendszer felé sandító kormányfő környezetéből éppen azok a pengeagyú elemzők, kiváló kommunikációs szakemberek hiányoznak, akiknek meg kéne teremteniük a politika egységes arculatát. Orbán Viktor egymással ellentétes hatású ötleteit ugyanazok a férfi és női alakot öltő beszédgeneráló szoftverek közvetítik a hazai és a külföldi közönségnek. A hol fiatalos kakastaréjt, hol reformkori arcszőrzetet viselő, hol kopaszra borotvált fejű szóvivők nemcsak a vezér jellegzetes szófordulatait ismételgetik, hanem még hangsúlyozásának, intonációjának is pontosan reprodukálják a nyilvános fórumokon. A Fidesz szóvivőnője, Selmeczi Gabriella viszont nemcsak a szakmai hozzáértés tökéletes hiányát párosítja cinikus arcátlansággal, hanem megjelenésével sikeresen mozgósítja az összes (szőke)nőellenes sztereotípiát is.

A kormány politikáját a háttérből irányító embereket nem is köztük kell keresni, hanem a hazai bankok és nagyvállalatok igazgatói irodáiban. Ők vezérlik a kormányzati bakugrásokat, ők nevezik példamutatónak a szakképzés lebutítását, az egészségügy és az oktatásügy kifosztását, a csak nekik előnyös lineáris, egykulcsos adórendszert. Szükség esetén még a zsebükbe is nyúlnak, hogy a kormánypolitikát lelkesen éljenző tömegeket mozgósítsanak a nemzeti ünnepekre.

Nyilván tőlük származik az a százmilliós kormányzati kampány is, amely plakátokon és újságok hasábjain követelt „bizalmat és tiszteletet” az IMF-től, na nem nekünk, hanem a kormányzat politikájának. A kampány sikeres volt: a hirdetést készítő cégeknek nyilván még lukratív is. Az IMF is értett a szóból. A tárgyalások bizonytalan ideig szünetelnek.

(Huszár Ágnes)